Ung, 1893. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1893-03-12 / 12. szám

Uraim ! Csak a műveltségben és tudományban előre haladt szabad nemzet bolgogulliat és tejlödhet nagygyá. És mert ilyenné a nemzet csak azon gurancziák mellett lehet, melyet a nemzeti ö n á 11 á s nyújt, és mert én az ilju Magyarországot ott látom a tudomány és és művelődés terén a kultur nemzetek sorában ; egy pillanatra sem kétlem, hogy : ezredéves lenállásunk ünnepe, egyúttal a 4á-iki alkotmány alapján visszanyert szabadságunk és nemzeti önállásunk ünnepe is leend vagy legalább annak előestéje. (Tetszés.)

Uraim, t. polgártársak ! .161 esik látnom, hogy nemzeti újjászületésünk ünnepét megülni itt összejött annyi liü kebel. Ungvármegye nem is lehet hűtlen hagyományaihoz. Honszerző őseink első küzdelmének szintere e löld. Bákóczy, Bercsényi homlokára, a nemzetek szabadságának istene, itt, Ungvár talai között a Bercsényiék ősi fészkében lehelte csókját, inelylyel őket szabadságunk hallhatatlan bajnokaivá avatta Ez a löld Ungvár várától a lengyel határig, mely a haza leghűbb fiát Bercsényi Miklóst vallotta urának, hosszú századokon keresztül mindig a szabadság löldje volt. (Tetszés.) És. midőn a kényuri hatalom lefoglald a nemzet nagy fiának, Béresé nyinek összes javait, csak e nép, e polgárság szabadságért dobogó szivét,* melynek képviselőit itt látjuk magunk között ma is, nem tudta lefoglalni a szolgaság számára soha. Ungvármegye hazafias közönsége csak pár tizeddel ezelőtt fordult a legfőbb hadúrhoz és az ország törvény- hozásához, hogy a nagy Bercsényi egyetlen ivadékának, — ki mint huszárkapitány szolgálta hajdani leigázóit hazájának — adassék vissza jogos, de elkobzott vagyona. De nem történt meg!

Uraim ! Azon nagy eszmék lelkesítő hatása alatt, melynek ünnepét üljük ma, szolgáltassunk igazságot Brrcsényi Miklós szellemének. (Helyeslés.) Forduljunk a a magyar nemzethez a mai nap emlékére, kérjük meg tegye lehetővé, hogy ezredéves lenállásunk nagy ünnepén Bercsényi Miklós díszes emlékszobra hirdesse a világnak Ungvár fórumáról, hogy: »Szabadság itten hordozzák véres zászlóidat.« Itt, a hol az erdős Kárpátok sok vihart látott hótakart gyermeke a Vihorlát, össze csókolódzik a magyar altöld délibábos rónájával: itt hol parduezos őseink vértől ázott kardjaikat az Ung vizében megmosva először ittak áldomást, a hol Rákóczy Bercsényi zászlai lengettek a szabadságért; e földön, mely már nyögött a kozák lovak patkói alatt, itt teszünk mi ma hitvallást, építünk sziveinkben oltárt, és gyújtunk rajta soha ki nem alvó lángot, ama nagy eszméknek, melyeknek már annyi vértanúja volt és melyeknek mi buzgó napszámosai, bátor barezosai akarunk lenni mindenkoron, hogy mentői előbb kiálthassuk egy szívvel, egy lélekkel mint szabad nemzet szabad polgárai: éljen a szabad, a z önálló M a g y a r o r s z á g !! (Szűnni nem akaró éljenzés és taps; lelkesült felkiáltások : éljen a szónok !i

Majd Tóth Kálmán szavalta el a Talpra magyart erővel, tűzzel és átérzelt lelkesedéssel. Éljen és laps jutalmazta sikeres fellépését.

Ezután Ember János beszéde következett a nap jelentőségéről, melyet egészen kiadunk :

Tisztelt uraim ! Hogy a mai nap jelentőségét érdeme szerint méltathassuk, hogy megfelelhessünk e kérdésre: miért ünnepeljük márcz. 15-ikét; tanácsos lesz egy szempillantást vetnünk Magyarország történetének legszomorubb korszakába. Ez a korszak a hanyatlás, a nemzeti süllyedés korszaka; történet- és politikai irók megegyező felfogása szerint az 1711. évi szatmári békével kezdődik, némelyek szerint — s csekély magam is e felfogáshoz hajlok — 1790-ig, mások szerint 1825-ig terjed. (Halljuk!)

Egyhangú a vélemény, hogy soha a nemzet nem állt oly közel a sir széléhez, mint a most említett 100 esztendő alatt.

A szatmári békét megelőző, több századra terjedő küzdelmek kimerítették a nemzet erejét. A II. Rákóczy Ferencz által végigküzdött dicső szabadság- harezok balsikere után tétlenségbe sülyedt az erejében megfogyatkozott nemzet; idegenek és saját korcs fiai lettek úrrá felette. Az annyi sebből vérző, megfélem- lett nemzet szamba-vehető kísérletet sem tett arra nézve, hogy lerázza magáról a török világénál terhesebb igát. (Úgy van!)

A nemzet vérével és pénzével Bécsből rendelkeztek ; a nagy adók ónsulylyal nehezedtek a föld népére, a parasztságra és városi polgárságra. A nemesi felkelések helyébe az állandó hadsereg lépett, mely hol itt, hol amott sarczolta a népet. Ez a zsoldos hadsereg jobbára a jobbágyság fiaiból került ki; ■kiket kezdetben „verbuváltak;“ de miután kevesen csaptak fel, a szó szoros értelmében, mint a pusztai szilaj csikókat ponyvákkal fogdosták a legényeket a „haza szolgálatába.“ Azokból a szomorú napokból él ma is a nép ajkáh a nóta, hogy:

„Már mi nálunk verbuválnak erővel,

Elfogják a szegény-legényt kötéllel.“

(Tetszés) Az ipar és kereskedés pangott. A mi iparunk nem bírta Ausztriáéval a versenyt, a külföldi ipari termékek magas vámokkal szorittattak ki az osztrák ipar javára az országból, nyers terményeink pedig ugyanilyen eszközökkel tartattak vissza a külföldtől. „Zsírjába fűlt“ a nemzet; de e fuladást nem a tulbőség, hanem a gazdasági szolgaság okozta.

Ebben a korban mondott le a nemzet királyválasztási jogáról (pragmatica sanctio), politikai önállóságának ezen egyetlen formai biztosítékáról.

Nemzeti nyelvünk a latin, később a német javára kiszorult a közéletből, a jobb társaságokból; a vidéki nemesség és a parasztság őrizte meg egy jobb kor számára a nemzet legdrágább kincsét, a nyelvet. — Az irodalmat, a tudományt a censura fojtogatta, az iskolák hatását az önkény tette tönkre; még az is királyi rendelettel parancsoltatott meg, mit tanítsanak az egyes iskolákban !

Szóval a nemzet megérettnek látszott arra, hogy mint kész zsákmány hulljon az egységes Ausztria torkába; semmije sem volt abból, a mi egy népet nemzetté teszen. (Igaz! úgy van!)

E páratlan sülyedés okául G r ü nwald Béla a nemesség szükkebblüséget, önérdek-lesését nevezi meg, melylyel útját állta annak, hogy a nemzet egygyé forrjon s az egységből erőt merítsen elveszett jogainak visszaszerzésére; mig Mocsáry Lajos az idegen hatalom önkényét, a nemzet értelmi erejét elnj'omó, pénzét zsaroló és vérét emésztő erőszakos uralmában leli a sülyedés főokát.

Kétségtelen, hogy a nemesség ósdisága, önérdek- lesése nagyban hozzájárult a nemzet elsatnyulásához ; de hogy az idegen uralom volt a sülyedés főoka, a történelem eseményéi bizonyítják. Tanúbizonysága ezen állításnak a többek között II. Lipót uralkodása, mikor a szabadabb levegőben lobbot vetett a nemzeti élet kialvásnak indult tüze, melyet azonban csakhamar elfojtott Ferencz atyáskodó kormányzása. (Helyeslések.)

Nem akarok türelmükkel visszaélni, nem időzöm

hát sokáig e szomorú korszak emlékénél, csak azt kell még megemlítenem, hogy Mária Terézia s a nemes

II. Józsefnek, a kor szellemétől áthatott ujjitásait nem a jó iránti idegenkedés miatt utasította vissza a nemzet, hanem azért, mert ösztönszerüleg érezte a hatalom részéről fenyegető halálos veszedelmet; tudta, hogy ezek a magokban véve nemes dolgok nemzeti létének megsemmisítését czélozzák.

Ne higyje senki, hogy sülyedésének mélységéből egyszerre, mintegy varázsütésre emelkedett ki a nemzet! Nagy dolgok véghezvitelére nagy idő kell; a nemzet 1790-től tette meg az 1848-ig vezető utat. E félszázadot meghaladó időn át gyakran erőt vett a nemzeten az elcsüggedés, a kifáradás érzete, de a rövidebb vagy hosszabb időközökben tett erőfeszítések tanúskodnak róla, hogy a nemzet bármily lassú léptékkel a a 48-ban megvalósult czélok felé igyekezett.

Az 1791. évi t.-cz., — melyben kimondja a nemzet, hogy Magyarország szabad és független ország, (viharos éljenzés !), mely semmi más országnak vagy népnek nincs alárendelve, hanem saját törvényei és szokásai szerint kormányozandó, (tetszés) az 1811 —12. évi országgyűlés, melyben a rendek hangosan kimondták ítéletüket a „de nobis sine nobis“ felett; az 1825. évi országgyűlés, melyen már az uralkodó viselkedéséből (azon ígéretéből, hogy alkotmányosan fog kormányozni) is érezhető volt a nemzet növekedő ereje ; az 1832—36. évi országgyűlés, melyen már a kor reformeszméinek megvalósításán munkáló ellenzék vala többségben (élén Kölcsey vei); az 1842—43. évi ország- gyűlés, mely a kor eszméinek egy részét már valósággá is emelte: mértföldjelző oszlopai a fáradságos útnak, melyet a nemzet 1790-től 1848-ig megtett

(Tetszés.)

S mi képesítette a nemzetet arra, hogy ezt a bámulatos utat megtegye ? A gondolat s a szabadszó ereje és hatalma. Ezzel a fáklyával, a jelesek nagy sora B e s s e n y e i-től Kossuth Lajosig (éljenzés) egy fél századon világított a nemzet sötétséghez szokott tömegei előtt. A nemzet szeme megszokta a világosságot, se 48, se 49 nem ért készületlenül bennünket; megérett a nemzet a reformokra. 1848. nem teremtette a reformeszméket, csak határozott kifejezésre juttatta azokat. Tisztelt polgártársak ! Ma 45 esztendeje annak, hogy nemzetünk reményeinek bimbaja kifeslett; ma 45 esztendeje, hogy a magyar nemzet halottaiból feltámadt. Ezt a feltámadást ünnepeljük ma, a magyar nemzet husvétvasárnapját! (Éljenzés.)

Az az állítás, mintha a magyar nemzet a párisi forradalom hatása alatt gyuladt volna lángra, ellenkezik a történelmi valósággal. A testvériségnél, a szellemi kapcsolatnál fogva, mely az egy földrészen lakó népeket és nemzeteket többé-kevésbbé összefűzi, a párisi februári események a magyar ügyekre nézve sem tűntek el nyomtalanul; de hogy a franczia dolgok a magyar eseményekre elhatározó befolyást nem gyakoroltak, arra Martinovics és társainak összeesküvése, továbbá a bécsi forradalom a bizonyság.

A Martinovics és társai által behozott eszmék nem hagytak nyomot a nemzetben; a bécsi forradalommal is hamar és könnyedén elbántak. Nem igy a magyar szabadságharczczal, mert ennek eszméi, törekvései mély gyökeret vertek a nemzet eszében és szivében. Az 1848. márcz. 15-én kihirdetett 12 pont összeforrott a nemzet lelkületével s mikor ezeket megtámadták, saját létét látta a nemzet megtámadva, védelmezte magát életre-halálra. (Élénk tetszés.)

Az én emlékeim.

— Az »Ung« eredeti tár ez áj a. —

Irta : Gaar Mariska.

Ella. (Z)

— Nem is tudom, hogy miért sírtunk akkor mindnyájan olyan keservesen ?! Az öröm-e, bánat-e hozta szemünkbe a könyeket ?! Vagy talán már akkor meg- sejtők a távol jövőt? !

Te valál a legidősebb s legkomolyabb valameny- nyiünk között Holmijaink csomagolva, magunk teljesen felöltözve, utrakészen állottunk az intézeti váróteremben. És sirtunk valamennyien, pedig jótormán nem tudtuk az okát. Hisz az iskolaév beíejeződött, nem kell tanulni, és sokan közülünk vissza sem térnek ide többé. Vagy tán épp ez a gondolat hozza szemünkbe a könyeket ?

— Az együtt töltött bohó napokra, ha emlékezni fogok, örökké kaczagok én . . .

Az együtt töltött boldog napokra gondolva, mindig sírni fogok, — volt a te válaszod, s olyan szomorúan hangzottak szavaid, hogy ismételti sírásba kezdtünk valamennyien

Szinte megkönnyebbülten lélekzettünk lel, midőn a csengetyü hivó szava jelenté, hogy a kapu elölt várakoznak a kocsik. Hangos csevegés, búcsú felkiáltások, togadás, ígéretek egész serege hangzott tel e pillanatban, s a következő perezben mindegyik leányka utón volt, kisérve övéitől. A mi kocsinkban volt még üres hely és Ella kisérő nélkül maradt.

— Te érted nem jött senki ? . . .

— Nekem nincs senkim ? . . .

Kérdőleg tekinték reá. — Árva vagyok, teljesen árva, rokonaim is elhaltak már Falumba készülök vissza, az uraság, aki eddig taníttatott, magához vesz, s az ottani állomáson fog várni reám valaki, oh bizonyosan vár, — tudom.

Soha sem láttam még igy ragyogni szemeit. Mint két lekete gyémánt, melynek ezerlelé viilámlik lénye. Anyám, ki velünk volt, hamiskásan kérdezé: »És rég nem lálla már azt a valakit, Ella kisasszony?«

Őszintén tekintett anyám szemeibe, s szinte látszott arczán, hogy szívesen veszi a kérdést. »Oh régen, nagyon rég mull ideje, hogy láttam ö t. Akkor még éltek szüleim. Birtokaink határolták egymást. Már akkor megígérte, hogy feleségül vesz, midőn még csak tizenöt éves voltam. Azután következett a mi nehéz sorsunk. Apám szerencsétlen vállalatokba bocsátkozott, amely- lyel elveszte minden vagyonát. Amint mi a szegénységben, úgy gyarapodtak ők a gazdaságban. Mikor azután már semmink sem volt, kicsike bérház volt. a lakásunk, oda is ellátogatott hozzánk . . . Azután a temetőből visszajövet, midőn már egyedül álltam a világon, ott drága szüleim sírján megesküdött, hogy nem hagy el soha, feleségül vesz és ismét lesz jó apám és anyám. »Es ha mindnyájan nem fogják feledtetni tudni árvaságodat, leszek én apád, anyád, lérjed egy személyben, isten engem úgy segéljen !« — Igy mondta ezt odakünn a temetőben, s ö meg is tartja szavát, én bízom benne, mint Istenemben ! Már ötödik éve, hogy beszéltem vele, nem is voltam otthon szünnapokra sem, mert édes anyja, aki neveltetett engem, úgy óhajtá azl. Most visszamegyek Midőn elhagyám, huszonkét éves volt. Mennyire megváltozhatott azóta ! Alig várom a viszontlátást.

Mintha teljesen megvá tozott volna Ella is azalatt, mig beszélt. Nem sokat érintkeztem vele az intézetben, mert nagyon magába vonult szokott lenni, meg sokkal idősebb is volt nálamnál. Szótlansága igen elkülönített egymástól. Azért lepett meg kétszeresen mostani viselkedése.. Még ilyen beszédesnek soha sem láttam Az igaz, hogy most sem értettem meg teljesen szavait. Úgy beszélt múltja, jövőjéről, hogy én, aki eddigelé csak azt tudtam, miszerint a házassághoz sok sok koszoruleány szükséges, teljesen bámultam rajta. Anyám azonban — legnagyobb csodálkozásomra — élénk érdekkel Ügyeié őt. Az ő későbbi elbeszélései után jutott most is eszembe minden. A vasúton is együtt maradtunk. Ella egy két állomással közelebb volt otthonához, mint mi és igy ki- séröüjéül szegődtünk. Elválásunk előtt egy fényképet vett elő kis táskájából, néhány szót irt fel reá és mosolyogva adta nekem, »Együtt töltött időnk emlékére« — és a vonat hangos lüttye megszakasztá szavait.

»Czélnál vagyok« kiálta örömragyogva, midőn a

vonatvezető hangosan jelzé: »Szent-Miklós, tiz perez

kiszállni tessék !«

Ella, mint könnyed madárka ugrott ki a kocsiból. Anyácskám és én is leszálltunk, hogy némi frissítőt vegyünk magunkhoz. A perronon nagy és díszes társaság volt együtt. Ella örömtelten sugá anyámnak, egy csinos barna fiatal emberre mutatva: »0 az a Kálmán.« Néhány pillanattal utóbb egészen mellettük valánk mi is. Ella piruló arczczal futott egy éltesebb hölgy karjaiba, tiszteletteljesen csókolva kezét, az pedig büszke örömmel nézegeté őt végig.

—- De megnőttél, megszépültél édes Ellám Örömmel vártunk haza, mihozzánk. Most már nem eresztünk többé el. Örökké nálunk maradsz, annál is inkább, mivel szegény Hortense úgy unatkozik magában. Vagy úgy, hiszen te rám sem hallgatsz. Kálmánt nézed ugy-e?

Az elegáns, barna bajuszu fiatal ember Ella felé lépett. Kezét nyujtá neki, s néhány udvarias üdvözlő szót mondott. Azalatt az a fiatal hölgy is közeledett feléjük, ki eddig az egyik oszlophoz támaszkodva, nézegette Ellát, — s az öreg hölgy magyarázólag fordul leiéje :

— Ez a sokat emlegetett kis pártfogolt Ellácska! Úgy édes, és most üdvözöld te is Kálmán feleségét.

Még máig is bámulom Ella önuralmát. Udvariasan, mint egy jól nevelt ifjú leányhoz illik, hajtá meg. magát a hölgy előtt, aki őt homlokán csókolá. Még' csak el sem sápadt e bemutatás alatt, hanem olyan tekintettel nézett az előtte hajlongó fiatal emberre, mely lerajzoló lelke egész fájdalmát

— Nézd Kálmánt, Ellácska, nagyon megváltozott, mióta nem láttad, ugy-e?

—■ Nagyon, nagyon megváltozott, mondta utána gépiesen. Azután odafordult hozzám, megölelt, megcsókolt újra s halkan sugá: »miért is, hogy csalódni kell, s miért nem hasad meg az az ostoba bohó szív bánatában rögtön?!« Imádkozzál, hogy ne kelljen soká élnem, oh kérd az Istent, — ha szeretsz egy kissé.

Harmadikat csengettek, s mi beszálltunk Még egy perezre láttam Ellát az ut kanyarulatánál, az éltes nő mellett ült egy elegáns négyfogaton, melyet Kálmán haj