Ung, 1893. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1893-01-08 / 2. szám

gyón megóvására várható első segély három, esetleg más munkával is elfoglalt kocsisra van bizva.

Nem akarunk ezúttal részletesebben belebocsátkozni annak tárgyalásába, hogy mennyire nem felel meg ez állapot egy városi szervezettel biró község jogos igényeinek, s nem felel meg kiváltkép nálunk, hol az építkezési rendszertelenség általános, csak arra kívánjuk a jelen esetben a közfigyelmet felhívni, hogy most, a ti zenkettedik órában tenni kell ez ügyek javítása érdekében valamit; erre intenek minket a szomorú emlékű nyári tüzesetek, erre int a legutóbb lefolyt tüzeset is.

Néhány száz írtnyi állítólagos költségtöbblet elkerülése miatt keresztül viendőnek határoztatoll a városunkban a kellő jogalappal nem biró kényszertüzoltóság szervezése. A vármegye törvényhatósága nem találta ezt szükségesnek, s a város képviselőtestülete megfellebbezte ezen határozatot.

Eddig a dolog még rendes lefolyásúnak tűnik tel. De nézzük, van-e ebben a képviselő-testület részéről következetesség ? Egyik gyűlésén kimondja, hogy a város tüzoltó-testülete nem telel meg a célnak, be kell hozni a kötelező tűzoltóságot; a másik gyűlésen ugyanaz a képviselőtestület bizalmat szavaz a fennálló tűzoltóságnak s e bizalomszavazás után alig néhány hétre a képviselőtestület tagjai közül többen, mint a legutóbbi romboló tűz szemlélői, ismét elitélik a jelenlegi tűzoltóságot.

A ki ebből következetességet tud levonni, annak azt is be kellene bizonyítani tudni, hogy a város világításának ügyében is következetesen jár el a képviselő- testület.

Felszólalások történnek a képviselőtestületben az utcavilágitás silánysága, célszerütlensége miatt, s a helyett, hogy a világítás javulna, az mindinkább roszab- bodik, nagyrészt a képviselőtestület határozatlansága miatt, mely abban nyilvánul, hogy a baj orvoslását célzó rendelkezések nem tétetnek, megfelelő utasítások nem adatnak, holott a köztudatban van, hogy az utcavilágitás, a tűzoltás és vízügy jelen állapota tarthatatlan, és addig is, mig a tervezett reformok megvalósulnának, a helyzet javítása sürgős kivánalom A képviselőtestület feladata megtalálni a célravezető módot s eszközöket, annál inkább, mert előtte is bizonyára kétségtelen, hogy a három rokonügy : a világítás, a vizve- 1 ték és tüzoltóügynek alapos rendezésére nagy szükség van.

Bármily nagy volt is a csütörtöki sötétség, a közönség előtt annál világosabbá lett, hogy joga van megkívánni az utcák tisztességes világítását s a vagyona feletti őrködés rendszerességét

A szülők és az óvoda.

Az Ungvárott lakó 800-at meghaladó 3—6 éves gyermek közül 250 látogatja a három óvodát, a nem járók száma 550. Az óvodákba járók is leginkább intelligens szülők gyermekei, kisebb számban vannak a középosztályuak és alig egynéhány az alsóbb osztályból. A nép alsó rétege lassan barátkozik meg ez intézmény - nyel, pedig épen reájok nézve nagyfontosságu az. A mezei munkával vagy napszámmal elfoglalt szülők nem

szobába zárva, mint egy lassú kinzóbalálra Ítélt és bárhogy iparkodjanak, a leggondosabb ápolás sem segít.

Fegyvert szeretnék kezembe, öldöklő, gyilkoló eszközt, amely megszabadítana hosszas kínlódásaimtól. Oh Irén, de gyűlöllek, hogy éjjeidet nappallá teszed miattam !*

Az utolsó lapon ismét Istenhez tér, könyörög a nagy irgalmassághoz, tekintene reá kegyesen, gyógyítsa meg, hadd szentelje életét Neki, aki megígérte, hogy hü marad hozzá egész életén át. Forrón imáz, bocsánatért esdekel, amiért hitetlenkedett, s vigaszt kér Istentől annak számára is, akit bizonyára szintén gyötör, bánt a fájdalom a kínos kór miatt, mit szenvednie kell ifjának anélkül, hogy tudósíthatná mikéntléte felöl. Könyörülj rajtunk Istenem, gyógyíts meg, hadd száradjanak fel könyei az értem siró Izabellának!*

Szegény halott ifjú, szegény beteg kis leány ! Egész éjjel nem hunytam le szemem, szüntelenül hallani véltem a kétségbeejtő felkiáltást: nem engednek a rekviemre, ki lesz akkor ott helyettem? En ott voltam. Lassú zokogás kisérte a lelkész mindenik szavát, a gyászoló családnak még mindig nem fogytak ki könyei. Talán még soha nem szólt olyan szomorúan az orgona, lassú bugása fájdalmas jaj-ként hangzott végig a nagy templom minden zugában. Mikor utolsó Amen is elhangzott, megkondult a lélekharang, panaszosan, fájón. Azt mondták egy fiatal leány lelke készül búcsút venni a földi élettől ................

Ahogy az utolsó gyászruhás hölgy mögött becsapódott a kocsi ajtaja, abban a perczben tűnt fel a dombon szembe robogó díszes kocsisereg elsője, mely nászvendégeit hozá a szép — Izabellának.

Miért, hogy a szerelem némelyiknél hivatás, másnál szeszély ? Az egyiket megöli a másiknak éltető eleme .... Miért, óh vájjon miért ? !

cipelik magukkal gyermekeiket, hanem a nagyobb testvér felügyeletére bízzák, kinek még szintén szüksége volna a felügyeletre.

Hogy a magukra hagyott gyermekek mit miveinek, azt könnyen kitalálhatja bárki is, és ki ilyen gyermeksereget megfigyelt, meg van győződve arról, hogy bizony ritkán miveinek jót, de igenis roszat és sok esetben nagyobb szerencsétlenségeknek az okozói. És azon ne is csodálkozzék senki sem, mert a fejlődésben levő gyermek tétlenül, mozgás nélkül nem élhet. S ha e mozgást a felnőtt ember keze nem irányítja, vagy legalább nem ellenőrzi, erkölcsi elvadulás, fizikiai bántalom, szerencsétlenség lesz a következménye. Mindezek nem történnének meg, vagy csak igen ritkán adnák elő magukat, ha a köznép gyermekei felügyelet alatt nőnének fel.

A felügyelet nélkül hagyott gyermekek, mivel a nap legnagyobb részét munkálkodás nélkül töltik el, a tétlenség és semmittevéshez lassacskán hozzászoknak, el- restülnek, munkakerülő emberekké válnak, akikre az országnak nincs szüksége. Az embert kicsi korától kezdve kell és pedig úgy nevelni, hogy a munkát megkedvelje, megszeresse. Ezt pedig akkor és úgy érjük el, ha kiskoruktól fogva okszerűen neveljük és mindenféle foglalkozáshoz hozzászoktatjuk őket és dolgoztatunk velők. Ezt a feladatot teljesiti az óvoda és ezt kellene teljesítenie minden családnak.

Miután, amint fentebb említettem, a 800-at meghaladja azon kisdedek száma, kik óvodába tartoznának járni, de a fennálló óvodák valamennyit befogadni nem képesek, azért mindenekelőtt kellő számú óvodákról kell gondoskodni. Az uj városi óvoda mielőbbi megnyitását több száz gyermek várja, különösen azok, kik mellé 2—4 éves korukban egy száraz dajka személyében * nevelőt* fogadnak és annak felügyeletére bízzák a család drága kincsét.

Az ilyen ■>nevelők* megvédik ugyan a gyermeket a testi elnyomorodástól, de a lelkitől nem képesek megóvni. Nincs kétség az olyan * nevelők* működésének sikere iránt, kik a Drugeth-utca végén levő 101 ablakos épület mestereitől nyerik a paedagogiai kiképzést. Káré >szellem*-nek gyermekeink lelkére gyakorolt hatása felett szemet hunyni, mert a gyermekkori benyomások sokszor kitörölhetetlenül vésődnek a leiekbe.

Az okszerű nevelést más iskolában taniljak. Akik tehát magukat életviszonyaik hatása alatt tudatos nevelőkké nem képezhetik, noha a neveléstani ismeretek olvasgatása által tökéletesíthetik fogyatékos ismereteiket, adjak óvodákba gyermekeiket; a serdülő leányok kezébe pedig adjanak fércregények helyett neveléstani könyveket.

Kívánatos volna, hogy a polgári iskola IV-ik osztályába járó leányok az egészségtannal kapcsolatban ne- velésttani ismereteket nyernének, mert akkor a gyermek- nevelés a családban egész más képet nyújtana, mint jelenleg és a különbség a családi és iskolai nevelés között nem volna oly nagy és- annyira érezhető, mint a hogy tényleg van. Ez pedig igen fontos dolog, mert az iskola leiadatát könnyebben és jobban megoldaná, mivel a család közelebbi viszonyban volna az iskolával és akkor az iskolai nevelés valóban folytatása lenne a családi nevelésnek.

Kardos Ignác.

Kérelem

Ung’vár város és Ung vármegye közönségéhez.

Az „Ungvári Dalárda“ az utóbbi pár év alatt abban a szomorú helyzetben volt, hogy nagyérdemű elnöke nem merte a tagsági dijakat kérni a pártoló tagoktól; mert nem volt. ki részére kérje az adományokat, a Dalárda csak formailag létezett, tényleg azonban alig adott magáról életjelt.

E szomorú napok immár a közelmúlt emlékei. A ki fáradtságot vészén magának arra, hogy a dalárda próbáin megjelenjék, látja, tapasztalja, hogy az a dicső múltú egyesület, melyet már megérintett az enyészet szele, él és hivatva van az életre. Meghalotta Ungvár város művelt társadalmának intő, buzdító szózatát, s erőt merített abból. Az uj erők egyesülve a veteránokkal, a kar és karnagy között levő belső összhang elegendő biztosítékot nyújtanak arra, hogy a dalárda feltámadásában higyjünk s e hitre, e meggyőződésre támaszkodva, a város és vármegye közönségéhez forduljunk s a pártolást kérni bátorkodjunk.

A jó, a nemes ügy most már küszöbön levő diadalába vetett hittel kérjük tehát mindazokat, a kik a múltban a dalárda pártoló tagjai voltak, lépjenek be ismét e czimen az egyesület kötelékébe ; tegyék lehetővé, hogy az „Ungvári Dalárda“ ismét azzá legyen, a mi volt: a magyar dal apostola, a hazafias érzelmek I dajkája, a szép mivelője, a közönség örömnapjainak : forrása, a város, a vármegye jó hírének figyelemre j méltó tényezője.

A tagsági kötelezettség a folyó év január 1-étől i veszi kezdetét és évenkint megújul. A tagsági dij,

1 miként eddig volt, évi 2 frt, mely összeg az esztendő első felében fizetendő egyelőre s további intézkedésig j a dalárda elnökénél. — Elfogad a dalárda különben j időleges adományokat is, és azokat a helyi lapok útiján köszönettel nyugtázandja.

Ungvárt, 1893. január hó 7-én.

A szervező-bizottság nevében :

Ember János, Rónay Antal,

jegyző. elnök.

Értesítés.

A szobráncz vidéki n. é. közönséget van szerencsém értesíteni, hogy a Őzobránczon létesítendő hitelszövetkezet számára az aláírási iv a szobránczi főszolgabírói

hivatal helyiségében van letéve, hol az üzletrészeket bármikor jegyezni lehet.

Ugyanott az alapszabálytervezet is megtekinthető. Mihelyt 500 üzletrész jegyezve lesz, az alakuló közgyűlést meg lehet tartani.

Tegenye, 1893. január hó 2-án.

Az ungmegyei gazd. egyesület megbízásából:

Bornemissza Zoltán.

Nincsenek jó gazdáink.

Tekintetes szerkesztő ur! Írom ezen levelemet innen helyből, Ungvár városából és instálom alásan a Tekintetes urat, szíveskedjék kitenni az Ungi újságba.

Mert az már mégis csak sok, ami sok! Ha a nagyságák rosszul bánnak velünk, szegény cselédekkel, azt már megszoktuk, a mián nem is panaszkodunk már. Sok nagysága azért is bánt minket, ha az ur egy nyájas szót vált velünk. E miatt bosszankodnak ránk. És ez nekem legalább mindig örömet okozott. Pedig hát én sohasem adtam többre okot, mint a nyájas szóra; mert hát tudom, mi a becsület . . . Hát az, hogy a nagyságák bántanak bennünket, a legnyájasabb szavuk is . . . de nem merem kiírni, mert az én tanulatlan cselédi eszemmel is úgy gondolom, hogy nem lehet újságba tenni. Hogy hát a nagyságák lábos ia fejünkhöz), laska- nyujtó (a hátunkra) ajándékokat Ígérgetnek unos-unlig nekünk, szegény cselédeknek, az ellen mi nem panaszkodunk. Mert milyen jussal panaszkodnék a ló és más igavonó állat az ostor ellen ? Mi cselédek is igavonó állatjai vagyunk a gazdáinknak, belenyugszunk abba, hogy hát részünk az ostor. A mi fáj, a mi a szivemet bántja, az semmi más. minthogy az urak, akik eddig pártunkat szokták fogni, szintén ellenünk fordultak.

'falán már el is találta a Tekintetes ur hova czélozgatok. Ha nem jönne rá hirtelenjébe, hát kimondom, ami a szivemet bántja, hogy az Ungi lapra czélo- zok biz én, aki kétszer is megujságolta, hogy: Nincsenek jó cselédeink Először csak szimplán, az után pedig, nyilván azért, hogy még jobban megbántson bennünket, ki is czifrázta: két-két tarkinczás pontot tett a szavak elé és végére.

Ha tudni akarja a Tekintetes szerkesztő ur, honnan tudom én azt, hogy már az urak is ellenünk vannak, akkor elmondom.

Az én nagyságám, bizonyosan ismeri a Tekintetes ur, egy aranyos fiatal asszonyka (még eddig csak a férjétől hallottam, hogy aranyos). Tessék elhinni, hogy az én nagyságám egy derék jólelkü asszony, a ki nem sokat gorombáskodik a cseléddel, kiadja, ami neki dukál és ha ez az Ungi újság nem Írja azokat a czikkeket. soha sé tudom meg, hogy ő is a cselédek ellen van . .

A nagyságám, tetszik tudni, az újságokból csak a szerelmes történeteket szokta olvasni. Ézeket olvasta az Ungi újságból is. Mivel a Tekintetes ur újságában kevés ilyen szerelmes dolog van, a nagysága kezében alig szokott öt perczig időzni az Ungi lap. Ilyenkor én szoktam eltenni. Persze először belepillantgatok, mért ne lenne nekem is szabad a szerelmes dolgot, meg jó híreket elolvasni. Hát el is olvasgattam, de csak titkon : mert mikor a nagysága észrevette, kikapta a kezemből s azt mondta, hogy nem disznónak való a gyömbér.

! Borzasztó! Ilyen sértés egy kis újságolvasásért. Eleinte majd kipukkantam a méregtől, de azután magamhoz tértem és keservesen sírtam ; majd megszakadt a szivem a bánattól. Hát a szegény cselédnek nincs lelke, hát a szegény cseléd állat, ha erős munkánál egyebet is akar csinálni, ha a saját lelkét egy kis olvasással leiakarja vidámitani?

Nem, az nem lehet! Ismertem én már cselédeket, akikből derék nagyságák lettek, akiknek az urak épugy kezetcsókoltak, mint egy királynénak a princzek. A cseléd is olyan ember, mint más. Csak szegény és tudatlan. Ha már az Isten szegénynek teremtette, mért legyen tudatlan is? Talán jobbak a tudatlan emberek? Némely urak is mondanak ilyet; de én nem tapasztaltam. Isten jó voltából 8-ik esztendő óta ö-ik helyen szolgálok. Laktam olyan urnái, aki a könyvnek a táblájától is úgy irtózott, mint az ördög a tömjéntől, újságot csak akkor olvasott., ha ingyen kapott egy pár számot (úgy jött a postáról, hogy : mutatvány) és rósz volt, mint az ördög. Milyen egészen más az én mostani jó uram ! Minden

2—3 hétben vészén egy-egy szép aranyos könyvet, újságja annyi van, mint egy kaszinónak és milyen áldott ember! Soha egy zok szó ki nem jön a szájából; szereti és segíti a szegényt; hogy az én jó Istenem áldja is meg!

Mikor én ezeket elgondoltam, összefacsarta a szivemet a szomorúság és megint sírtam. Könnyeim omlottak, mint a záporeső, jajj szóval sírtam. Sirattam magamat, sirattam a cselédeket.

A nagysága bekiáltott. Nem hallottam. Ki jött hozzám. Mikor látta a keserűségemet., megsajnált:

— Na ne bolondulj leány, hiszen nem azért mondtam, hogy amiatt óraszámra keseregj. Te okos lány vagy, belátod, hogy ha a cseléd újságot olvas, az asz- szonynak kell dolgozni. Lásd be, hogy a cselédet nem újságolvasónak fogadjuk.

— Belátom, nagysága, nem is akarok én újságolvasó lenni — válaszoltam én felocsúdva fájdalmamból; — de a vasárnap egy-két óráját mégis csak lelke művelésére fordíthatná a szegény cseléd is . . .

— Jó, hát nem bánom, olvass! De csak vasárnap este, ha vendég nincs. De akkor sem újságot, hanem jó könyvet, erkölcsös olvasmányt. Itt van a kis lányom könyvtára; abban azok a Hoffinann-féle szép erkölcsös könyvek, (iyermeknek, cselédnek azok valók.

Hát úgy tettem, amint a nagysága mondta. Kezdtem olvasgatni, a mikor egy pár pillanatnyi időt szakit - hattam azokat az erkölcsös történeteket. Isten látja a