Ung, 1893. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1893-01-22 / 4. szám
4. SZÁM XXXI. ÉVFOLYAM. Ungvár, 1893. vasárnap, január 22. SZERKESZTŐSÉG : Megyeház-tér 13. szám, I. emelet. A szerkesztőhöz intézendő minden közlemény. mely a lap szellemi részét illeti. Levelek csak bérmentesen fogadtatnak I. Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk kitől jön. Kéziratok nem adatnak vissza. A lap meyjelen minden Vasarnap KIADÓHIVATAL : Székely és Illés könyvnyomdája. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK: Egész évre 4 frt. Negyedévre 1 frt. Félévre — ‘2 » Egyes szám 10 kr. HIRDETÉSEK előfizetések valamint a lap anyagi részéilletők a kiadóhivatalba (Székely és Illés könyvnyomdájába) küldendők.- Nyilttér soronként 20 kr. ÜNG VÁRMEGYE ÉS AZ UNGMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. A nép ipara. — Két czikk. II. A mi most már azt a kérdést illeti, miként lehetne a köznépét a háziipari foglalkozásra rászoktatni, erre nézve eltérők a vélemények. A 70-es években s a múlt évtized elején az elemi iskolát akarták e czélra felhasználni. A tanítók, a tanitó-jelöltek részére háziipari tanfolyamok, pöttanfolyamok renndeztettek, melyeken a legkülönfélébb, házilag is űzhető ipari foglalkozások taníttattak, melyek között különösebben a gyékény és vesszőfonás, kefekötés, könyvkötés, faragás érdemelnek említést. A néptanítóknak módfelett ki is jutott a jóból. Ha névjegyet akartak volna csináltatni s arra foglalkozásuk minden ágát reá nyomtatni, a kétszeres ár is kevés lett volna érte ; mert a tanító volt: kántor, ének és zenekar vezető, olvasókör csináló, doktorhelyettes, gyümölcstenyésztő, méhész, okszerű gazda, szalma kalap gyártó, szatyor, füzvesszőfoiió, nádkosárfonó, kefe- és könyvkönyvkötő, nádszékfonó, műfaragó, mű kertész, borsó-munkás, bankár, (iskolai takarékpénztár-kezelő) és ezeken felül még - tanító is. Természetes, hogy a munkamegosztás századában az ezer-mesterség nem sikerült. Kevés ember vitte a tökéletességig a háziipari foglalkozásban való jártasságát; a legtöbb csak kontár maradt, kiktől a „pepecselés“ iránt különben is ellenszenvvel viseltető köznép gyermekei révén is vajmi keveset tanult. Az olcsó nép-boldogitásnak volt azonban az iskolára nézve, más hátrányos hatása: a tanítót elvonta tulajdonképeni hivatásától a tanítástól, szétforgácsolt ereje egyik téren sem érvényesülhetett teljesen, a minek az iskolai előhaladás nagy kárát vallotta. A tanitók a sokféle foglalkozásban testileg és lelkileg kimerülve, a tanításra kezdtek kevesebb súlyt helyezni s hogy legalább látszólagos sikereket mutassanak fel, a bevágható tantárgyakkal, az értelmetlen szótanultfttással kezdték gyötörni a gyermeket ; az elemi iskola értelmi nevelésének színvonala tényleg alább szállott. Észrevette ezt már Trefort a 80-as évek elején s az irás, olvasás és számolás tanítására buzdította a tanítókat. A népboldögitás elméletének azonban idő kel lett, hogy megtisztuljon. Ma már szakkörökben is az a nézet az uralkodó, hogy a tanító hivatása ,i tanítás, a gyermek értelmi erőinek kifejtése ; a házi ipar, mely kezdetben a .mesterségek és művészetek“ annyi válfajára kiterjedt, szerfelett összezsugorodott ; a legtöbb helyen ma már csak a gyümölcsfa és móhtenyósztésre szorul. Ez utóbbiak által is inkább közvetve, példája által, sikerei által pedig állandó tevékenységre sarkall a tanító. A mesterséges népboldogitási elméletnek vége; az iskola, mint a háziipari oktatás műhelye ma már névleg is megszűnt számottevő tényező lenni Jól van ez igy! A háziipari foglalkozáshoz éppen úgy, mint egyél) foglalkozásokhoz, más tanítómesterek szükségesek, S vannak is. Zseniális és kitartó munkavezetők, kiknek keze-nyomán Isten áldása van. E mesterek : a szükség és a siker. E művészek azonban csak együtt képesek a sikeres oktatására. Egyik a másika nélkül tehetetlen. A szükség erőfeszítésekre hajtja az embert; de ha nincs a munkán áldás, a hiábavaló küzködés elöli az önbizalmat, elernyeszti, a lethárgiába sülyeszti a lelket, elöli az akaratot, sírját ássa a serény munkának. A siker, ha a szükségszülte erőfeszítés eredménye, növeli azon bizalmat, megsokszorozza a test és lélek erőit, mint ilyen a lelki egyensúly tényezője, a jólét, a boldogulás és kisebb-nagyobb mértékben a boldogság forrása ; de ha önmagától, mint a véletlen szerencse adomanya köszönt be, végeredményében épugy megrontja az embert, mint a sikertelen erőfeszítés. Az egyik tanítómester a szükség, állandóan oldala mellett áll a köznépnek ; csakhogy fájdalom, a ieggyakrabban egyedül. Állítsuk melléje a háziipari foglalkozás terén a másik mestert, a sikert is és aránylag rövid idő alatt bámulatba ejt bennünket az eredmény. A köznép, melynek nagyrésze sok helyen annyi szükséget szenved, annyit nélkülöz s éppen e miatt talán kelleténél is jobban az anyaghoz tapad, legyőzi előítéleteit és hozzáfog a háziipari foglalkozáshoz, csak sikerét lássa. Első és főkötelességünk t/ hát, hogy a háziipari termékeknek piaczot teremtsünk ; először saját tűzhelyünkön, később a vármegye határain túl is. A kalotaszegi varrottas egy lelkes asszony buzgalmának köszöni fellendülését. Vármegyénk területén az alvidéken, hol kender, tűzvésszé és gyékény terem, a vászonszövésnek, vessző és gyékény-kosárfonásnak, a felvidéken, a vesszőkosarak mellett a faiparnak lehetne lendületet adni. A kender és lenvászon áru nemcsak tartóssága, de egészséges volta miatt is keresett áruezikk lett az újabb időben. Ha az al vidék asszonynópe az esztendő 8|4 ed részét, mely idő alatt mezei munkával nem kell foglalkoznia, fonás, szövésre használja fel, nagy ügyességre tesz szert e munkanemben s a háziszükségléten felül annyi jó és tetszetős vásznat állíthat elő, hogy a ruházati s egyéb apró költségek uagyrészót kiárulhatja belőle. A többit a férfinép teremtheti a fiizvessző és gyékónymunká- ból elő. A felvidéken a faipar volna meghonosítandó és pedig első sorban egy gyerinek-játók-mühely létesítésével. Egy ilyen műhely ügyes szakszerű vezetés mellett már kezdetben versenyképes dolgokat volna képes produkálni és néhány óv alatt annyira megerősödnék, hogy a faipari foglalkozást a legel- hagyatottab faluba is bevihetnó. Piaczot a háziipari termékeknek részint a helyi kereskedelem közrevonásával, részint önálló áru- csarnok létesítésével lehetne teremteni. Az önálló árucsarnok legtöbb eredménynyel vagy a fogyasztási szövetkezettel kapcsolatban, vagy pedig a pénzintézetek (hitelszövetkezetek) által volna létesíthető. Akár egyik, akár a másik által létesittelnék, tevékenységének sikerét biztosítaná az érdekközönség: az áruló- és vevőközönség ugyanegy lenne. Az illetékes körök figyelmébe ajánljuk ez eszmét; mert azt hiszszük megérdemli, hogy megvalósítása érdekében a tőlünk telhetőt — szükségesetén a kereskedelemügyi minisztériumban is — meg- tegyiik. Az elhagyott kisdedek érdekében. Nagy és nemes mozgalom indult meg a közelmúltban a fővárosban, melynek ezélja egy régi nemzeti mulasztásunkat pótolni, társadalmunknak egy sajgó sebét behegeszteni. A nyugoti kuitur államokban már réges- régen, Olaszországban és Francziaországban évszázadok óta látják el az apjuk, anyjuk elhagyta kisdedeket jótékonyság segítségével, vagy közköltségen. Az elhagyott gyermekek nevelési módjában is kedvező íordulat állott be újabb időben. Hajdan intézetekben, lelenczházakban nevelték őket; manapság alig van már oly lelenczház, melyben a gyermekeket intézetileg nevelik, hanem majd mindenütt igyekeznek, hogy a gyermekek a nép által neveltessenek fel, s igy oda jussanak vissza, a honnan kikerültek, olvadjanak a népbe, hogy a társadalom hasznos tagjaivá válljanak. Ezt a hazafias és emberbaráti eszmét óhajtja megvalósítani az .»országos lelenczház-egyesüleU. Tulajdonképen szégyenére válik hazánknak, hogy még eddig nem gondoskodtunk kellőképen az ártatlan kisdedekről, a kiknek egyedüli bűnük, hogy szülőik nyomorognak, könnyelműek vagy bűnösek. A közmondásos angyalcsinálásnak akar az országos lelenczház-egyesület határt vetni; a gyermekpusztitást óhajtja korlátozni. Arról van tehát szó, hogy az elhagyott kisdedek jó ápolásban részesüljenek, a mennyire lehet családban neveltessenek fel. Ennek kipróbált legjobb módja az, hogy az ilyen gyermekeket egy vagy több központi intézetbe vegyék fel, a hol őket az orvos megvizsgálja, s az egészségeseket mielőbb az érte bejövő földművesek és kisiparosok nejeinek átadja gondozás végett kellő fizetés lejében. Az intézetben csak azok a gyermekek maradnak vissza, a kik betegek, hogy olt anyatej mellett gondos ápolásban részesüljenek. A kiadott gyermekekre az intézet, de különösen az egyesület vidéki tagjainak folyton és szigorúan kell felüg yelniök. Ez igen fontos, mert ha a gyermeket kiadják és többet rá komolyan senki sem vet ügyet, akkor a gyermekek ép úgy pusztulnak, mint azelőtt. Épen ennek elkerülése végett szük- í égés a nemes szivü és jótevő társadalomnak részvétele minél tágabb körben. Hiszen a lelenczügy tulajdonképen közügy és az államnak kötelessége gondoskodni az elhagyott kisdedekről ; azonban nálunk ezt az állam' a községekre rótta, a melyek azután mennél olcsóbb és igy mennél rosszabb ápolásba adják a gyermekeket. Tehát a társadalomnak részt kell vennie a mozgalomban, ha azt akarjuk, hogv e kisdedek jó kezekben legyenek s a haza hasznos polgáraivá válljanak. Hazatias és emberbaráti müvet igyekeznek tehát teremteni azok, kik országos lelenczház-egyesület megalakításán fáradoznak s törekvésének minden nemes- keblü emberbarát figyelmére s támogatására méltó. A mozgalomban a fővárosi társadalom szine-java vesz részt Az egyesület elnöke a közügyek iránti érdeklődése és buzgó tevéhenysége révén ismert nevű R é m i Róbert tekintélyes polgár, mozgató lelke pedig Dr. F a- r a g ó Gyula, az elhagyott gyermekeknek országosan ismert önzetlen apostola Bár mi nem vagyunk barátai a közintézmények nagymérvű össpontositásáilak, mert minden jóravaló vidéki várost (tehát Iingvári is) a kultúra és humanitás központjává. tűzhelyévé szeretnénk tenni, a jelzett nemes törekvést mégis melegen ajánljuk a nemeskeblü emberbarátok ügyeimébe. Óhajunk, hogy legyen egy példaadó, minta-egyesülete az országnak, melynek hatása alatt egymásután keletkezzenek hazánkban a hasonló csélu egyesületek. Egy kis védekezés. Ungvári, 1893. jan. 19-én. Az »Ung» folyó évi 3-ik számának »A közigazgatási bizottság ülése» ezirnü közleményében a többek között a következőket olvastam : »A kir. tanfelügyelő jelentéséből kiemeljük, hogy .... az ungvári Bercsé- nyi-utezai óvodát kevéssé látogatottsága miatt kifogások alá esőnek találván, a tapasztalt bajok orvoslása iránt a kellő lépéseket megtette.» Miután engemet a kir. tanfelügyelő ur jelentésének idézett részlete, mint óvónőt, érthető okokból, igen közelről érdekel, engedje meg a Tek. szerkesztő ur, hogy egy kis felvilágosítással szolgáljak ez ügyben. Igaz, hogy mikor a kir. tanfelügyelő ur a mull év deczember hava l()-ik napján, reggel 9 é s ‘,4 ó rakor óvodámat meglátogatta, csak néhány gyermek jött volt fel; de ebből az óvoda néptelensége még nem következik, miután ilyen kemény hidegben, kora reggel, lelkiismeretes szülő ki nem viszi a meleg szobából gyermekét, különösen itt a Bercsényi-utczában, hol a szegények rosszul vannak ruházva. Annyi bizonyos, hogy télen a hideg, a ruhátlanság miatt és azon oknál fogva, mert ilyenkor az anyák maguk gondozzák gyermekeiket, soha sincs teljesen benépesülve az óvodám ; de az is igaz, hogy a Bercsényi-utczai óvoda, hogy messzire visz- sza ne menjek, a mióta jelenlegi tanfelügyelőnket van szerencsém e megyében tisztelhetni, egyetlen télben sem volt még olyan népes, mint az idén. Ezt szükség esetén számadatokkal és okmányokkal igazolom.
