Ung, 1893. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1893-06-11 / 24. szám
XXXI. ÉVFOLYAM. Ungvár, 1893. vasárnap, junius 11. 24. SZÁM. SZERKESZTŐSÉG : Megyeház-tér 13. szám, I. emelet. A szerkesztőhöz intézendő minden közlemény. mely a lap szellemi részét illeti. 1 evetek csak bérmentesen fogadtatnak el. Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk kitől jön. Kéziratok nem adatnak vissza. A lap megjelen minden vasárnap KIADÓHIVATAL : , Székely és Illés könyvnyomdája. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK : Kgész évre 4 frt. Negyedévre I frl. F élévre — '1 » Egyes szám (J; kr HIRDETÉSEK előfizetések valamint a lap anyagi részét illetők a kiadóhivatalba (Székely és Illés könyvnyomdájába) küldendői'.- Nyilttér soronként 20 kr. UNG VÁRMEGYE ÉS AZ UNGMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. A nép önérzete. A köznép conservativismusa általánosan isme- tes. A haladás eszméi, törekvései igen lassan szi- váragnak le a köznép közé ; de ha egyszer hozzáérkeztek s azokat asszimilálta, huzamosabb időn át az uj eszmék, intézmények hatása alatt marad. Olyan a köznép, mint az agyagos talaj, mely nehezen fogadja he a nedvességet, de ha. befogadja, sokáig megtartja azt. A Gondviselés bölcs rendelése ez, mert a népek és nemzetek fönnmaradásának, hosszú életének nagyon lényeges feltétele, hogy legyen olyan nagy kiterjedésű néprétegük, a mely a gyors elhasználást akadályozza, a megőrzés, a fönntartás munkáját végezze; miként a hegy a természetben, a nemzet erkölcsi arczulatában az állandóság vonásait mutassa. A köznépnek ezt a gondviselésszerü csökönös- sógét egyrészről a könyvmüveltség csekélysége, másrészről pedig — s főleg — foglalkozása okozza s nem a „butasága,“ miként azt némely úgynevezett művelt emberek állítják. Az értelmi képességek különböző fokozatai épp úgy megvannak a nép között, mint az intelligentiíban ; a korlátolt emberek száma a nép közölt aránylag nem nagyobb, mint az értelmiségben. Hogy a „buta paiasztot“ nagyon sokan másként ítélik meg, ennek az az oka. hogy nem azt nézik, m i 1 mond a nép, hanem, hogy hogyan mondja. A hamis mérték teszi értéktelenné nagyon sok intelligens ember előtt a nép értelmi és erkölcsi nemes tulajdonságait. Az anyafölddel, a természettel való szakadatlan érintkezésében tiszta értelmi és erkölcsi képzetekhez jut a nép. ítélete, a szemlélet körébe eső főbb dolgokról biztos és alapos; jellemében megbízható, mert a megbízhatóságot a természettől tanulja, melyet meg nem csalhat. A furfangos, jel- lemtelen parasztok száma aráuylag sokkal kisebb, mint az effajta uraké. Megesik némelykor, hogy a nép nagy tömegei esnek a megbízhatatlanság bűnébe, de ennek alapjában nem a romlottság az oka, hanem azon körülmény, hogy előtte lényegileg ismeretlen dolgokat erőszakolnak reá. Hogy a nép részéről ilyen jellemtelenségeknek nií legyünk tanúi, mielőtt döntés elé vinnék a dolgokat, ismertessük meg azokat alaposan vele; nyissunk utat leikéhez az életbe vinni szándékolt eszméknek és törekvéseknek. A közvetítés tisztét e tekintetben a helyi in- telligentiának kell betöltenie. Hogy azonban derekasan betölthesse, ismernie és tisztelnie kell a köznép értelmi és erkölcsi tulajdonságait, s a vezetésben azokat figyelembe kell vennie; különben falra hányja a borsót. A köznép vezetése alapjában könnyű dolog. A nép fia élénken, talán kelleténél is élénkebben érzi a könyvműveltség hiányait; előtte az .ur,“ a kit — ha csak oktalanságáról többször bizonyítványt nem adott ki — o k »s embernek is tart, tekintély. Jó és okos szóval, szeretettel a nép éppen úgy vezethető és kormányozható, mint az iskolás gyermek. Kár, hogy a nép között ilyen nemes feladat, betöltésére hivatott intelligenliában aránylag ritka az ilyen paedagogus ; hogy a tisztviselők között sem mindennapi jelenség a hivatott vezető, az meg aztán haj, mely igen -gyakran végzetessé válik. Ha az indiferens intelligens ember nem ismeri a népet, nem tiszteli értelmi és erkölcsi tulajdonságait, s nem alkalmazkodik a vezetésben ahhoz, csak hazafias, de a tisztviselő hozzá még hivatalos kötelességet is mulai zt. Ezt a kötelesség mulasztást nagyhangú erélyeskedéssel, lármával, zsarnoki erőszakoskodással csak az avatatlanok előtt lehet elpalástolni; de a hivatott bíráló látja, hogy az illető „erólyts“ ember alakjában képtelen a vezetésre; vagy azért, mert nincs hozzá tehetsége, vagy pedig azért, mert nem méri igaz mértékkel a nép értelmi és erkölcsi kincseit; csordának tekinti a népet, melynek nincs más hivatása, minthogy önkónykedóseit tűrje ps megvetésének tárgya legyen. Hát az ilyen tisztviselő mutathat fel pillanatnyi külső sikert; sőt azt a dicséretet is megkaphatja a „közvélemény“ részéről, hogy „durva, erőszakos ember, de erélyes jó hivatalnok ; ránczba szedi a parasztot, a kivel csak igy lehet bánni de hogy ingó talajon jár s maga sem tudja, mikor sülyed el, az is bizonyos. S ha még csak maga sülyed el, az nem valami nagy szerencsétlenség, a végzet utolér egy embert, a ki egy neki nem való munkakört bitorolt; az igazi szerencsétlenség abban rejlik, hogy válságos időben vele sülyed a. földdarab is, melyen „működött.“ A könyek, melyeket kisajtolt, a sóhajok, az átkok, melyeket elfojtott, elemi erővel törnek elő és nyomait is el- seprik minden „alkotásának.“ A néplázongásoknak leggyakrabban a törvényes intézkedések foganatosítására hivatott tisztviselők durvasága, lelketlensége az oka. A nép, mint minden más dologban, a türelemben is rendkívüli kitartó. A bántalmak és méltatlanságok nagy anyagának kell lelkében felhalmozódnia, hogy kitörjön. De ha kitör, pusztít, mint a romboló ár, melyet medrébe visszaszorítani csak akkor lehet, ha kitombolta magát. Hazánk törtóne lének legszomorubb lapjai éppen azok, a melyek a kitörésre kényszeritett nópszenvedóly pusztításairól szóknak. Napjainkban nagyobbszerü kitörések elő nem fordulnak s nem is fordulhatnak, fájdalom a kisebbek hol itt, hol amott napirenden vannak, jeléül annak, hogy kétszeres igazságtalanság esett a népen. Egyik maga az igazságtalanság, a másik az igazságtalanságnak, durva, lelketlen, a nép önérzetét sértő nyilatkozása. Mert, jegyezzük meg jól, a nép még az igazságtalanságot is eltűri; de önérzetének folytonos sértegetése kihozza a türelemből. Az asszony mellett az önérzet a legtöbb békétlenség, szenvedélyes küzdelem tárgya. S e tekintetben ember és ember között nincs különbség. Az asszony diadala. — Az »Ung« eredeti tárczája. — Mizsu meg Hancsa, a mint kijöttek a kurta korcsmából, meglógták egymás kezét, s miután arra a tapasztalatra jutottak, hogy készen vannak, mivel hogy keskeny nekiek az utcza, rágyújtottak egy irgalmatlan nótára. Tótul húzták, a minthogy nem is húzhatták másként, miután — szakértők vallomása szerint — a pálinkától csak tótul danolhat az ember, s kétrét hajolva, előre dülönghet. Nótájuknak az volt az értelme, hogy mint ér nekik már az élet, ha »(rajirocsku nye májú.* Hát ez biz tragikus egy állapot. Azonban nem annyira a mélabus érzelmekből, mint abból a körülményből fejük ki a tragédia, hogy a nótát veszettül ordítva, ungváriasan húzzák. Az erőteljes Wagneri zene (mi ungváriak csak ebben az alakban élvezzük) megüti a rend szigora őrének érzékeny tűiét és nagy elhatározást eláruló gyors, csaknem rohanó léptekkel a bússzivü pánhoz közeledik. Itt összeütközés lesz. A vak is láthatja. Megnézem hát én is, a ki nem vagyok vak. ügy sem láttam még soha katasztrófát. A két terhes czug feltartóztathatatlanul közeledik egymáshoz; no most! Meg van az összeütközés A rendnek lelkiismeretes őre vadul forgó szemekkel s ökölbe szorított kézzel elkiáltja magát: — Cziho ! A szemeket és öklöket — a történeti hűség kedvéért meg kell vallanom — nem láthattam ugyan a félhomályban ; mindazonáltal biztosra állítom, mert azt a hangol, mely a rend őrének tüdejéből kiáramlott, el sem lehet képzelni vasvilla-szemek és ütésre készen álló öklök nélkül A közelebbi pillanatok igazolták is az én pszichológiai leltevésemet. Az a hatósági »cziho» azt jelentette: fogjátok be a szátokat nyomorult kutyák, mert azonnal lenyellek mind a kettőtöket! Lapunk mai számához A teremtés koronájának legszebb gyöngye, a büszke férfi, kétrét görnyedve, tehetetlenül és szótlanul állott a fenyegető veszedelem előtt, az asszony azonban nyomban felfogta a helyzet szignáturájJt s kérlelni kezdte a rend őrét: — Hiszen csak danolunk, mondá, — magyarul — engedjen bennünket haza ! — No podz Mizsu ! — Budzes cziho? — jött rá válaszul a hivatalos hang. .^j Erre aztán Mizsu vette át a szót. Először is asz- szonyt fizette ki, hogy ő nem megy haza »anyi bohu,« aztán pedig a rendőrt igyekezett móresre tanítani: hogy meri őt tegezni! Hanem ebben is torrott már az »eréll,« se szólt, se beszélt többet; hanem jókorát lódított Mizsun, ezen egyetlen sokat mondó szóval okolván hivatalos cselekedetét : odnuka ! Mizsut ez az erélles hang kissé kihozta a sodrából; a meghatottságtól egyelőre az utcza porában és szemetjében hempergett A rendőr csak azt várta, hogy talpra álljon, hogy tovább tuszkolhassa. A dolog azonban nem vala oly könnyű, a minőnek képzelte Hancsa belekapaszkodott a Mizsu karjába és a rendőr nem birt velők. E közben csoportosulás keletkezett A hivatalos közeg is, úgy látszik, restelleni kezdte a nagy lármát, melyet a csend biztosítása czi- mén csinált; némi hajlandóságot mutatott rá, hogy útjára bocsássa a jeles párt Az asszony egyre hajtogatta, hogy »podz Mizsu domu,« s mikor ez sem használt, a szivére beszélt Mizsunak : »podz, bo más trojo dzeczi.« Ez a hivatkozás egy pillanatra meglágyította a Mizsu bős szivét, haza indultak. A rendőr nem állta ut- jokat, máshová ment biztosítani a csendet. Egy ideig csendesen jöttek, de mikor az asszony jókora távolságot vett észre köztük és a rendőr [között, kinyitotta a száját. Hogy Mizsut mielőbb haza csalogassa, szidta, mint a bokrot a »jáki pán« rendőrt és a Hivatalos Közlemények és egy fél iv holmi ungvári karikákat dobált a nyaka közé: trász- karikák voltak. Bajára cselekedte. Az asszony vitézsége nem hogy megnyugtatta volna Mizsut, hanem leltüzelte; felébredt benne az erős nem büszkesége; visszaindult, hogy megzábiálja azt a rendőrt, a ki őt tegezni merészelte. Az asszony kért, könyörgött, eleinte csendesen, majd hangosan, végre ordítva hangoztatta a trojo dze- czit. Mind hiába ! Mizsu bár lassan, de feltartóztathatatlanul vonszolta vissza az elszánt kis asszonyt. Magam is biztattam a vitéz férfiút, hogy fogadjon szót az asszonynak. Olajat öntöttem a tűzre. »Anyi bohu nye idzem!« Mizsu csak ezt hajtogatta ; ott hagytam őket, haza indultam, A »nye pujdzem« és »dzeczi más« egyre távolabbról hangzott felém. Már biztosra vettem, hogy Mizsu valami bolondot csinál. Beczibálják, a löldön fogják — szokás szerint a kuterbe hurczolni; ruháját, mely legalább is két heti keresménye, letépik róla a vonszolásban, jól összeverik, vagy nyolcz napra elcsukják, mialatt koplalhatnak a »dzeczkók.« És miért történik mindez? Azért, mert a rend őre durván rivalt a csendháborító emberre. Ha azt mondja neki szép szóval: — Hallja barátom! az utczán való dalolás, kur- jantgatás e közcsend eben való kihágás; menjen hát szép csendben haza, hogy be ne kísérjem. — Az ember valószínűleg elcsendesül s haza megy békében. S ha nem engedelmeskedik, sőt a rendőrségre követni nem akarja? tolul elmémbe a kérdés. Akkor a rendőr sipol a kollegáknak. Azok ketten segitségére síelnek a rendőrségi szállító kocsival. Megkötik a deliquens kezét-lábát, felteszik és elszállítják ; mert az már még sem járja, hogy mig a kóbor kutyák át 3—4 czigány togdossa s kocsiba teszi, az emberek, melléklet van csatolva.
