Ung, 1892. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1892-07-03 / 27. szám
* XXX. ÉVFOLYAM. Ungvár, 1892. vasárnap, julius 3. 27. SZÁM. SZERKESZTŐSÉG : Megyeház-tér 13. szám, I. emelet. A szerkesztőhöz intézendő minden közlemény, mely a lap szellemi részét illeti. Levelek csak bérmentesen fcgadlalnak el. Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk, kitől jön. Kéziralok nem adatnak vissza. A lap megjelen minden Vasárnap. VEGYES TARTALMÚ HETILAP. KIADÓHIVATAL : Székely és Illés könyvnyomdája. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK: Egész évre 4 frt. Negyedévre I frt Félévre — 2 » Egyes szám 10 kr HIRDETÉSEK előfizetések valamint a lap anyagi részét illetők a kiadóhivatalba (Székely és Illés könyvnyomdájába) küldendők. — Nyilttér soronként 20 kr. DNG VÁRMEGYE ÉS AZ „UNGMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET“ HIVATALOS KÖZLÖNYE. Egyenlő mértékkel! Laptársunk, a „Kelet“ f. évi 25. és 26. számában közölt „Felekezetien —vallástalan“ cimücikkében olyan állítások is foglaltaknak, a melyeket szó nélkül nem hagyhatunk. Nem érintjük a cikknek a középkor türelmetlenségét mentegető, sőt helyeslő részét; miután — hála Istennek — ama nehéz idők visszatérheted lenül elmúltak. Az a mondás, hogy semmi uj sincs a nap alatt, csak részben igaz, mert a történelmi események legalább sohasem ismétlődnek következetes hűséggel ; letűnt eszmék ugyanabban az alakban többé sohasem kisértenek. A cikk alapeszméi általában véve helyesek, melyek ellen azok, a kiket az ember szabadságának gondolata lelkesít, kifogást nem emelhetnek. „A modern állam .... nem bírhat többé joggal arra nézve, hogy bármelyik vallásnak előnyt adjon a többi felett. Maga az állam úgy felfogva, mint a felekezetek, azaz vallások összege, nem bir joggal, hogy ezek közül akár az egyiket, akár a másikat dédelgesse, vagy üldözze“. Nagyon helyesen van, csakhogy e szép theoriával sehogy sem illik össze a következő: „Minél szükségesebb és jogosultabb . . . valamely közjót elérni hivatott hatalom, annál nagyobb joga, sőt annál mulaszthatat- lanabb kötelessége minden olyas tant, vagy intézményt lehetőleg elnyomni, a mely létalapját megtámadja“. Tehát az államnak jogában áll azon tant, vagy intézményt elnyomni, a mely létalapját megtámadja ! Ha csalatkozhatatlan emberek vezérelnék s kormányoznák az állam hajóját, kétségtelenül helyes volna ez az akszioma, csakhogy az állam „létalapját“ megtámadó tanokra és intézményekre nézve nagyon különböző úgy a korok, mint az emberek felfogása. A középkorban pl. az állam „létalapja“ ellen intézett merénylet volt a szabad szó, a szabad gondolat, minden hitbeli önálló vélemény, melyeket a máglyák lobogó lángja tett ártalmatlanokká; a nagy francia forradalomban a katholieizmus támadta meg az állam létalapját, a melynek a papok vérét ontó nyaktilló sietett segítségére. Az ilyen elasztikus meghatározások tehát, melyeket az erősebb a védelemre szoruló gyengébb ellen fordíthat, kerülendők. Ide vonatkozólag sokkal helyesebb a Sanhedrin következő mondása : „B á ríni okon tagad j a meg valaki polgári jogainak telje- s 11 ó s é t, — ha hitelveire hivatkozva teszi is azt — az államnak joga van megóvni ellenében érdekeit; de az intézkedés alapja csupán az lehet, amit cselekszik, vagy mulaszt, nem pedig a z, a mit hisz“. Ezen az egyedül helyes állásponton van a magyar állam, midőn a cikkíró által oly rossz szemmel nézett názárénusokat tűri. A názárénusokkal szemben akként óvja meg az állam saját érdekeit, hogy a pénz és véradó lerovására erőhatalommal szorítja őket, azontúl higyjenek aztán, a mit akarnak. Az állam tűri, de el nem ismerheti őket, mivel az elismerés ténye által táplálékkal látná el az állam létalapját aláásni törekvő tant. Ha a názá- rénizmusnak a pénz és véradó megtagadása képezi az alapját, ez a gyökér a kedvezőtlen viszonyok között elcsenevészedik, s rövid idő alatt önmagától elpusztul, és vele szétzüllik az uj vallás is legkisebb cselekvőleges elnyomás nélkül. Ha ellenben a pénz és véradó megtagadása csak fattyúhajtásai a názárónizmusnak, más eszme, más gondolat, talán a Megváltó valamely nagy eszméjének kultusza, élteti az uj vallást, a természet rendje szerint a táplálékuktól megfosztott fattyúhajtások elsorvadnak, lenül Ianak, a mikor a megtisztult uj hit helyet érdemel a positiv vallások között. Ha a türelmet, kíméletet érdemel az a vallás, mely hadi lábon áll a legfőbb honpolgári köteles sógekkel, a zsidók vallása, melyet a cikkíró a ná- zárénusok vallásával hoz egy kalap alá, mint a legrégibb észszerű vallás, a kereszténység őstalaja» tiszteletet s a „bevett“ vallásfelekezetekéhez hasonló jogokat érdemel. Az a kifogás, hogy sem az orthodox, sem a neolog zsidók „be nem mutatták“ vallásuk tételeit, puszta kifogás, melynek semmi értelme sincs. Az egy igaz Isten tisztelete és imádása, olyan tiszta, olyan átlátszó vallás, melynél egyszerűbbet és világosabbat még nem látott az emberiség. Több ezer év óta áll ez az emberiség előtt, „be van mutatva“ az ó- és uj világnak ; újból való mutogatása ahhoz volna hasonló, mintha a holdat, mint valami uj dolgot mutogatnék felnőtt, értelmes embereknek. De a thal műd ! A thalmud zsidó szent könyvek nagy serege, jobbára biblia-magyarázat, erkölcsi elvek, okoskodások gyűjteménye; zsidó theologia. Sok tekintetben a kath. egyházatyák irataihoz, vagy a protestánsok „szövétnekei“-hez (szentirás fejtegetéseihez) hasonló. Valamely vallás sarktételeit nem annak irodalmából, hanem a közösség által elfogadott, a kátékban található hittételekből kell megítélni. A thalmudban a sok szép gondolat és erkölcsi elv mellett lehetnek olyanok is, a melyek ellentétben állhatnak a keresztény világnézettel, sőt lehetnek babonák is; de hát hol van az az irodalom, melyhez téves nézetek salakja ne tapadhatna. Egyébiránt ideje volna már. hogy vagy a zsidók, vagy a keresztény tudósok (talán legjobb, ha együtt csinálnák) eloszlassák a thalmud körül képződött ködöt. Le kellene fordítani e szent könyveket, hogy mindenki megtekinthesse azokat; a zsidó hittudósoknak lenne aztán a kötelességük, hogy e szent könyveiket a zsidóság ellen még itt-ott fenálló bal - véleményt tápláló tévedésektől, babonáktól megtisztítsák. Azt mondhatná erre az antiszemita gyana* kodás, hogy éppen ezek a veszedelmes elméletek kellenek a zsidóknak, mert hatalmunk ezeken alapszik; ezek az ő életük forrásai. Ellenkezőleg áll a dolog. Ha vannak a zsidó szent könyvekben az Elnyerem a pályadijat. lila s az ungvári főgymnasium f. é. május 15-én adott matinée-jén felolvasta: Z0MB0R1 JENŐ. (Vége.) Van nekem egy nagybátyám Sárköz-Vágányon : Szalmagáthy Demeter, az említett tála érdemekben gaz- gak körjegyzője. Valami szeretetreméltó nagybácsi ez. Derék, becsületes férfiú, s kivaló talentum az adomázás terén. Olyan viccei vannak, hogy még a plébános uram is hasra vágja magát, ha ö megnyitja adomáinak zsilipjét; az egybá'zli pedig? No, ez meg éppen nevető görcsöt kap, hogy meg kell kötözni. Ha hozzá mentem úgy vakációzni, első kérdése volt, hogy hány szekundáin van? Első ott létem alatt azt mondtam, hogy egy sincs. Tyhü teringettél ? Majd megevett, az öreg, olyan dühös volt rám az egész idő alatt Okulván a dolgon, máskor mondtam, hogy van két . . . három . . . öt . . . szekundáin : ölbe kapott, össze-vissza csókolt, s aranyos öcscsének nevezett Most tehát hozzá fordultam levélben, s igyekeztem szája ize szerint Írni. Kedves bácsim! Mindenekelőtt azzal kezdem, hogy hat elégtelenre minden körülmények közölt és a dolgok bárminemű megváltozása dacára is egész biztosan számiihatok. De azért ne haragudjék bácsi, — nem az én hibáin, hogy több nincsen ; Isten segítségével azonban ígérem, hogy még több is kerül. Remélem, az eredménynyel meg lesz elégedve. De most egy kérésem volna; ismerve bátyám irántam való jóságát és viccelő talentummát, meg vagyok róla győződve, hogy nem fogja megtagadni Csináljon nek$m bácsi egy humoros rajzot a diák életből, de minél hamarább ; írja rá egy papirosra a szerző nevét, - természetes, hogy magamat értettem e helyen, — tegye egy kis borítékba, pecsételje le, de erősen és küldje el Öleli hálás öcscse: kardhegyi Szalmagáttliy Adorján gimn. tan. Szerencsém, hogy kedvére referáltam előmenetelemről és nevemet két t — h és y-al irtain ! egyedül ennek tulajdonítom, hogy heted nap itt volt a humoros rajz letisztázva és névrejtővel ellátva; ciine Egy óra az iskolában Félig átolvastam, de abban kelleti hagynom, mert a nevető görcs környékezett; átkozottul viccelt az öreg, jókedvében lehetett mikor irta, körülbelül a hal szekunda csinálta azt a jó kedvet; minden sora egv-egy ötlet, minden mondata egy-egy vicc. Rohantam hanyatthomlok az önképzőkör elnökéhez. Szilárdul meg voltam győződve, hogy én nyerem el a dijat : hiszen lehetetlen, hogy valaki jobbat Írjon. Előre megmondtam osztálytársaimnak, hogy ne pályázzanak, mert a dij zsebemben van ; — kikacagtak. No várjatok gondolám magamban, azért is megmutatom, hogy én nyerem ei. Néhány hét múlva csak ugyan lehetett hallani, hogy a beérkezett pályaművek között az «Egy óra az isolában« cimü a legjobb. Másnap már az egész gimnázium tudta, hogy én vagyok a szerzője ; a kisebbek megéljeneztek az iskolában, meg az utcán, mindenütt: a nagyobbak irigy szemmel néztek és gyanakodtak egy kicsit, hogy én csináltam volna azt, de azért, tisztességesen gratulállak egymás után ; a szabó, a kalapos, a kereskedő messziről üdvözöli utolérhetetlen udvariassággal. Mindamellett is végtelen boldog voltam, nem találtam a helyemet, majd kiugrottam a bőrömből; alig vártam az évetzáró ünnepély napját, hogy nevemet nyilvánosan telolvassák, megéljenezzen n közönség és megkapjam a megérdemelt dijat. Addig előre ittam és itattam a medvebőrére. Ebédeltem a Pannóniában, vacso- rállam Rrennernél ; reggel kijárt egy tucat cognac, e-te tliea, ebéd után fekete kávé; megvettem és átolvastam az összes lapokat; de azt. tapasztaltam, hogy az én humoreszkem mindezeken felül áll : ez elbizakodottá tett és gőgössé : legjobb pajtásaimmal összevesztem és kerestem a nagyok társaságát. Következett a nagy nap; a hajnal első sugara talpon talált. Mihelyt kinyíltak az üzletek, vettem kalapot, uj ruhát, cipőt kontóra ; szívesen hiteleztek, s kérdezték, mivel szolgálhatnak még. Ebéd után már ott voltam a teremben, hol a felolvasásnak meg kellett történnie, tehér kezt.yüvel, uj nyakkendővel, orromon cvikkerel és cigarettel számban; komoly léptekkel, kifeszitett mellel, lelbigyesztelt ajakkal sétáltam a termen végtül-végig, türelmetlenül nézve az órát; szerettem volna előbbre tolni mutatóját. El jött a nagy nap, a közönség kezdett gyülekezni ; fitymálva néztem mindnyáját, legfeljebb a hitelezőim felé intettem egy kegyes, leereszkedő bókot, és aztán sétáltam tovább a termen . . . Kezdetét veszi az előadás, a gimnáziumi énekkar rá kezdi a Talpra Magyart, a közönség tapsol, el van ragadtatva ; de mit nekem e hangok ? Sokkal többet ér az én humoreszkem ! — Rákerült erre is a sor ; alig hogy kimondta a telolvasó a címét, dörgő «éljen> hangzik át a termen ; én ugyanis elmondlam (űnek-tának, hogy a humoreszknek én vagyok a szerzője, s feldicsértem hogy jobban nem lehetett. No meg oztán nekem volt annyi eszem, hogy íel- küldtem előre a discipulusaimat a karzatra — úgy vagy 10 darabot — és meghagytam nekik, hogy ordítsanak torkuk szakadtából; persze, hogy szívesen engedelmeskedtek ! Felléptem az emelvényre s büszkén néztem végig a közönségen evikkerem alól Ott voltak összes leányis- merőseim : Parlagi Ilona, ki bájos kék szemeivel minden halandót megbüvöl. Kőhegyi Borbála, baja ében, szeme tűz, Vetési Margit, termete lengő liliom szál és sokan, sokan. Mind én rám néztek, bennem gyönyörködtek Hogy is ne! Ilyen remekművet Írni, hisz azt más nem Lapunk mai számához egy fél Ív melléklet van csatolva.
