Ung, 1892. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1892-02-21 / 8. szám

lármát csap azért, mert én azt mertem Írni, hogy az idegen ajkú gyermekeket meg kell magyarosítani. De hát hiába ! a »magyarosítás« szó nem hangzik jól az ő fülében. Ő mást szeretne.

Ki lehet ez az R. S. ? Ez fúrja az agyamat. Talán maga is szégyenletesnek találta közleményét és azért látta jónak csak betűk alá rejtőzködi i. A valódi hazafi nem úgy tesz. Igen szép példát adott a nyíltság és őszinteségnek épen a közelmúltban Hegyi Antal, csongrádi plébános, ki saját íelebbvalóját támadta meg egy bizonyos helytelen eljárásért, nem félvén attól sem, ha esetleg fejét vennék is, mert tudja, hogy az igazságért fog az akkor lehullani. Íme, ez az ember. Ilyen tulajdonság jellemzi a magyar embert Eszerint ö n, R. S. ur, nem magyar ember, mert nem mert nyíltan fellépni álokoskodásával, és talán attól is félt, hogy a haza- fiatlanság bélyegét sütik majd homlokára.

De hogy a t. olvasó a dologról tiszta képet nyerjen, vizsgáljuk a dolgot, hogy mit is Írtam tulajdonképen ? A többi között azt : »És arra törekedjék is minden tanító és kisdednevelő, hogy idegen ajkú tanítványait magyarokká tegye még akkor is, ha azért elismerésben vagy jutalmazásban nem részesül. Főkötelességének ismerje a magyarosítást stb.« — Ez tehát az én legnagyobb bűnöm, mit R. S. ur szerint elkövettem.

Szomorú idők! Egy magyar tanító Magyarországban magyarosításról ir pár szót, mire egy nagy h a z a fi (?) kapja magát és elitéli azt, ki ilyesmit mert írni. Nem tudom, nevessek-e vagy sírjak ?! Mert a dolog nem tréfa, hanem komoly, azért inkább sírni való kedvem van. ügy látom, nagyon bántja önt, tisztelt R. S ur e magyarosítás? Tudom, jobban szerette volna, ha ezt irom: Minden tanító és kisdednevelő végezze tanítói és nevelői munkáját, és a magyarosításnak, annak a nebántsd-virágnak hagyjon békét, ne ápolja azt, hadd ölje őt a szerb tövis, mivel az különben is háladatlan munka. Csakhogy az én szivemben ilyen érzelmek nem honoltak s honolni soha sem fognak, azért iri >at ön bármit, én önt követni nem fogom, mert sokkal jobban szeretem hazámat, mint ön gondolná.

Régi mondás már az, hogy nem lehet mindenkit egyaránt kielégíteni. így vagyunk mi szegény tanítók is, különösen a magyar nyelv tanításával. Ha tanítjuk pl. idegen ajkú iskolában és igyekezünk arra, hogy tanítványainkat magyarokká tegyük, akkor megtámadnak holmi elrejtett haza fi a k, hogy micsoda erőszakoskodás az: tót, ruthén, német .síb. ormokét magyar nyelvre tanítani.

Ha ellenkezőleg cselekszünk, akkor meg más oldalról — és helyesen — kapunk utasítást, hogy ezt is kell tanítani. Valóban nagyon szomorú dolog, hogy Magyarországon még mindig akadnak egyének, kik a magyarosításnak ellenségei és a jelen esetben annyival inkább csodálkozom, mert R. S. ur még jó magyarnak (?) mondja magát. Jaj nekünk, ha ilyen magyar- j jaink vannak. A magyarosítást erőszakos munkál-! kodásnak nevezik és mindenféle akadályokat gördítenek útjába. Erőszakos magyarosításról pedig nálunk szó sincsen, mivel műiden tanító a gyermek anyanyelvét is tanítja, t. i. ha az nem magyar. Az egész csak ráfogás, mit némely álhazafiak, kik a szomszédságba kandikálnak, találtak ki, hogy a magyar faj iránti gyűlöletet minél jobban éleszszék.

A magyarosítás akkor volna erőszakos, ha iskoláinkból az idegen anyanyelveket kitiltanák, amint azt tőlünk északra t e s z i k. És a valódi magyarnak még ezen sem volna szabad megütköznie.

Erőszakosnak mondják a magyarosítást még akkor is, ha csak mellékesen tanítja egyik-másik tanító a magyar nyelvet. Szerintük a gyermek önmagától magyaro- sodjék meg, mert csak akkor önkéntes és nem erőszakolt és ezt nevezik magyarosodásnak. Ez tetszik R. S. urnák is, mert igen jól tudja, hogy a mint szabóból varga csak akkor lehet, ha ezt a mesterséget is tanulja, ellenben nem; úgy tót, ruthén, német stbből nem lesz soha magyar, ha hazánk nyelvét nem bírja. Azért üdvözlik az önkéntes magyarosodást, mely tulajdonképen fehér holló és azért ítélik el a magyarosítást, mert csak ezt követheti a valódi magyarosodás.

Jajgatásnak és fölösleges dolognak tekinti cikkíró azt, ha néha-néha egy-egy őszinte szót emelünk a magyarosítás érdekében. Szerintem ez nem jajgatás és nem fölösleges munka, mert ha az volna, akkor a IV. egyet, tanitogvülés sem vette volna fel tárgysorozatába a következő tételt: »A magyar nyelv tanítása a magyar és nem magyar tannyelvű népiskolában, kiváló figyelemmel a nemzeti szellem ápolására.«- Örömmel és tetszéssel fogadtuk Lang M. előadó munkálatát, mely minden szava tiszta igazság. Ha R. S. ur erről meg akar győződni, én szívesen felajánlom a nevezett gyűlés lefolyásáról szerkesztett Naplót elolvasás végett, — de addig is izleltetőül egy pár késhegynyit szíveskedjék bevenni. Nagyon örvendenék, ha a hatás folytán hazafias érzelmei egy keveset megtisztulnának az idegen salaktól.

Napló 4L oldal: »Mi, akik itt összegyűltünk, hogy édes hazánk legdrágább kincsének, a magyar nyelvnek s vele a magyar nemzeti szellemnek hathatósabb terjesztése lelett tanácskozunk, egytől-egyig ál vagyunk hatva azon eszmétől, (bár úgy lett volna), melyet Kölcsey Ferenc, a magyar nemzeti szellem hatalmas bajnoka a magyar nyelv és szellemről kifejezett : Haza és nyelv egyenlő rangban álló két nevezet minden népre nézve, ha a tiszteletben álló nemzetek sorából kitaszittatni nem akar. Nemzeti életet nemzeti nyelv nélkül gondolni lehetetlen. Jaj annak a nemzetnek mely lakhelyeiből kiüldözteteft; jajabb annak, mely ősi nyelvétől tosztatott meg. Őseink bujdosók valának, de nyelv által összetartva, szerezhettek vérrel áztatott uj hazát. Mi pedig, ha nyelvünket elvesztenék, mivé lennénk saját földünkön?«

Napló 45. oldal: »Magasztos hivatásunk teljesítésében gondoljunk gyakrabban arra, hogy még igen sok feladat teljesítése vár reánk. Testvérnépeink között több millió nem ismeri a magyar nyelvet, amely pedig 1 e g- alkalmasabb arra, hogy az ellenszenvet élén yésztesse« stb. (Hallja ezt R. S. ur?)

»Ugyancsak a 45. oldalon: »Hivatásunk teljesítésében számos nehézséggel kell küzdenünk; ha e nehézségek csak az iskolai tanítás nehéz munkájából erednének, mi a legnagyobb örömmel, a legerősebb kitartással győznők le azokat. Vannak azonban bajok amelyek a társadalomból erednek és nehéz s nemes iskolai munkánk sikerét nemcsak kétessé teszik, hanem meg is semmisitik. Ezen akadályok elhárítására a kormány és a társadalom vannak hivatva A magyar hazának még sok hálátlan fia van, aki megtagadva édesanyját, idegenhez vonzódik« stb.

Idézhetnék Láng M. munkálatából, mely munkálatot az ország tanítósága elfogadott és magáévá tett, — még több ide illő részt, de azt hiszem, az eddigiek is eléggé igazolják azt, hogy R. S. urnák nincs igaza.

Ennyivel azonban R. S. ur talán nem lesz megelégedve, azért kénytelen vagyok még : »A nem magyar ajkú népisk. számára kiadott 1868. XXXVIII. és 1879. XVIII. t.-c. értelmében szerkesztett tanterv «-bői is egyet- mást figyelmébe ajánlani:

4. oldal: »Az elemi népisk. tanítás középpontjául az anyai nyelv szolgál, melylyel kapcsolatban kell megtanítani a magyar nyelvet.«

5. oldal : »egyszersmind a magyar nyelvre meg- tanittassanak.«

9. oldal: »Beszéltetés és fogalmaztatás magyar nyelven.«

14. oldal: »Tanít lelkesítő, honfiérzelmet erősítő magyar verseket.«

Tehát ebből ismét láthatja azt, hogy a törvény is r e n d e 1 i az idegen ajkú iskolában a magyar n y e 1 v t a n i t á s á t, mit ha cselekszünk, magyarosítunk.

Válaszomat már itt be is fejezhetném, de vannak közleményében még egyes mondatok, melyeket megjegyzés nélkül nem hagyhatok.

Többek között említi azt, hogy senki sem tapasztalhatja, hogy Ungvár város polgársága egy évtized alatt is nagy haladást tett a magyarosodás utján Igen. itt a magyarosodás lehetséges, mert iskoláinkban tanulják a kis gyermekek a magyar nyelvet és folyton érintkeznek magyar társaikkal. De tessék ezt pl. Lyutáról állítani és nekem egy lyutai magyart bemutatni, aki ott magyar ó'so-dott meg. De minek menjünk mi egészen Lyutára, hiszen a hajnal-, Bercsényi- (mocsár) és a minaji utcában találunk elég tót atyafit, ki ezideig nem magyarosodott meg, pedig társadalmunk magyar és újság a városban elé§ van és ezen atyafiak önkéntesen még sem magyarosodnak meg.

És ha jól tudom, a Bercsényi-utcai óvoda és a domonya-utcai áll. iskola azért lett felállítva, hogy a környékükön lakó idegen nyelvű polgárok gyermekei tanulják hazánk nyelvét: a magyart. És mi tanítók, kik a magyar nyelvet tanítjuk és ápoljuk, magyarosítjuk és képesítjük idegen ajkú lakosainkat arra, hogy a magyarosodás tényezőit, a magyar társadalmat és a magyar újságot megérteni képesek legyenek Azt hiszem, R. S. ur érti azt, és csak nem fog tót embernek magyar újságot adni a kezébe.

Ungvárról lévén szó, hol különböző nemzetiségű gyermekek járnak iskolába, — mit gondol R. S. ur, ha valamennyi gyermek anyanyelvét tanítanánk, és a magyarral csak úgy mellékesen foglalkoznánk, váljon működésünkkel — önt leszámítva — ki volna megelégedve ? Ugy-e bár senki! Népünk, legyen az bármilyen nemzetiségű, óhajtja a magyar nyelv tudását és annak terjesztése ellen soha fel nem szólalt, hanem igen is felszólaltak a nép vezetői közül azok, kik á 1 szenté s k e d ő k, álhazafiak, ki másfelé kacsintgatnak. Ezek jajgatnak folyton és lármáznak. Menjen ön, tisztelt R. S. ur az én szülőföldemre Szepesmegyébe, ott meggyőződik majd arról, hogy miképen vélekedik ez a nép a magyarosításról. Ott erőszakosságról senki sem beszél, sőt elitélik azon tanítót, ki nem képes őket a magyar nyelv teljes birtokába juttatni. Akárhány napszámos ember van, ki fiát Debrecenbe küldi magyar szóra.

Egy másik helyen azt mondja :

»Az iskola kulturális intézmény, embernevelő-intézet s a magyar iskola is csak másodsorban magyar.«

Ejnye be idegen szagu ez a mondat, mely alól a lóláb erősen kilóg. Az én felfogásom nem ez. Én a magyar embert nem nevelem először embernek és csak azután magyarnak, hanem igenis nevelek magyar embert.

Egész közleményéből azt vettem ki, hogy ön R. S. ur talán tanügyi ember, de egyes helyeken laikusnak mutatja be magát. Ön péld. nem tudja azt, hogy az elemi iskolás gyermek, mert még éretlen, nem képes felfogni azt, hogy miért tanul, azért kisebb-nagyobb befolyást kell reá gyakorolni, hogy tanuljon. És ez ön és elvtársai szerint erőszakos magyarosítás. Miért nem kiabálnak ugyanakkor az ellen is, hogy a gyermek anyanyelvét, a számfant, földrajzot stb. stb. tanítjuk. Hiszen van tanuló, ki ezeket nem akarja tanulni és kényszeríteni kell reá.

Most pedig t. R. S ur, befejezem közleményemet és amidőn ezt teszem, kijelentem, hogy önnel, mint ismeretlen tényezővel, nem foglalkozom löbbé, bármit, írna is e tárgyban.

Kardos Ignác,

áll. isk. igazg.-tanitó.

XVI. Hivatalos kimutatás

a bezői tüzkárosultak fölsegélésére Ungvármegye alispánjához február hó 12-től 19-ig beérkezett adományokról.

Ruhanemű Termény frt kr. Szabolcs vm. alisp. újabban — — 351 80

Alsó-Fehér vmegye alispánja

újabban........................... — — 22 —

Pest vm. alisp. újabban . — — 110 42

Mármaros vm. alispánja két

rendbeli küldeményben . — — 65 90

Bács-Bodrog vm. alispánja

újabban

.......................... — — 2 25

Kolozs vm. alisp. újabban

két rendbeli küldeményben — — 19 34

Február hó 12-től 19-ig be-í

érkezett

.....................( — - 571 71

147 db ruha _

[20r. vász. 85'7o hl.11211 80 Éhez hozzáadva az I.—XV.) 1 köt.kend. lOOmm.sz. kimutatásom összegét \ 1 pár igásnak

megfelelő teljes ( gazd. félsz.

A hozzám eddig beérkezett[*J “a87.75 hl. j 1783 80 összes segély tesz . . ;1 k. kender ion mm. sz.

í 1 pár ökörÍ

höz teljes gazd félsz.

Ungvárt, 1892. február 19.

KENDE PÉTER,

alispán.

A papnövendékek nyilvános szereplése.

Lapunk múlt számában emlékeztünk meg röviden az ungvári szeminárium folyó hó 11-én tartott »zártkörű diszgyüléséről.» Jeleztük, hogy az ünnepélyről önálló cikket is kaptunk, melynek közlését jövő számunkra halászijuk. ígéretünk beváltásául adjuk a fentebb olvasható cim alatt beküldött kis közleményt.

Kispapjaink »diszgyülései«, melyekből kettő jut rendesen egy évre, egyik a tanév közepére, másik a végére, arra valók, hogy a város intelligens közönségének bepillantást engedjenek az intézetnek a papjelöltek egyházirodalmi iskolája, ének- és zenetársulata által nyilatkozó szellemébe. Az irodalmi iskola elnöki zárszava meggyőz engemet a felől, hogy helyesen fogom fel a diszgyülés rendeltetését; különben az ünnepély müsoro- zata is bizonyságot teszen felfogásom helyessége mellett.

A programm csakugyan mutatja is az ungvári vár falai között uralkodó egészséges szellemet; csak azt a szembeötlő hibáját vettem észre, hogy nem a lehető legtetszetősebb formában, pedig akkor, amikor nagyobb közönség érdeklődésére számit valaki, a formára is kiváló gondot kell, hogy fordítson.

A legközelebbi diszgyülés programmjának első hibája, hogy kissé terjedelmes, második, hogy nincs benne teljes összhang, a harmadik hogy nem mindenben alkalmazkodik a közönség hangulatához.

Sorra igazolom kifogásaimat.

Olyan nagy, felerészben nőkből álló közönséget, a minő a kispapok ünnepélyeire összegyűl, huzamosabb ideig együtt tartani nem tanácsos. Az egy óráig tartó programra éppen ju. A másfél, vagy két óra hosszat tartó tárgysorozat kimeríti a zsuffoltság miatt kényelmet nem találó közönség figyelmét, minek a rendezők vallják kárát. Igen rövid elnöki megnyitó és zárszó; azonkívül egy szavallás, egy felolvasás, három zene, három ének darab, ha egy órát betölt, tökéletesen elégséges.

A tárgysorozat összeállításában a teljes összhangra s az érdekességre kell kiváló súlyt helyezni. Arra való a próba, hogy ezt az összhangot és érdekességet nyilvánvalóvá tegye.

Az elnöki megnyitóknak a napi politikát érintő »menydörgései« föltétlenül törlendők. Ne a harczot és háborút, hanem a szeretetet hirdesse a pap. Ezzel tovább halad. — A február 11-én tartott ünnepély elnöki megnyitója az álliberalismus ellen kelt ki, a szavalók egyike pedig e kor egyik jellemző termékéből, Petőfi »Apostol «-jából adott elő egy részletet. A tárgysorozat ilyetén ellenmondását tanácsos kikerülni.

Konstatálom, hogy az idei felolvasás (Sz. Eugenia) jobb volt a korábbi ünnepélyek felolvasásainál. Az elbeszélő alakkal, a cselekvéses themával sokkal jobban le lehet kötni a közönség figyelmét, mint az elvont tárgyú értekezésekkel. Még élénk emlékezetünkben van az a tortúra, melylyel egy fiatal papjelölt ennek előtte másfél évvel egy »pályanyertes« értekezésének egy óránál többet igénybe vett felolvasása által a közönséget meggyötörte.

Sz. Eugenia már nagy haladást képvisel a múlthoz képest, de még nincs a czélnál. Az élni akaró, életerőtől duzzadó paplánykák, kik bizonyára szerényebb számban látogatnák a kispapok ünnepélyét, ha a rendezők mind barátok, vagy püspök aspiránsok volnának, nem találják olyan meghatóknak a szentek dicső példáit, mint azt a felolvasók netán képzelik. Talán jobban fellelkesülnének a keresztény anya, a keresztény hitves példáin ; de még ezeken is csak akkor, ha az oktatás kenetes hangja nem zavarná őket a felolvasás által nyújtott élvezetben.

Volt az ünnepélynek egy pontja, melyet nem tudtam helyeselni; ez az orosz nyelvű szavalat. Készséggel elismerem az irodalmi iskolának azt a jogát, hogy az orosz nyelvet mint rituális nyelvet gyakorolja, művelje; de már annak nem látom be a czélját, hogy erről olyan közönség előtt, amelynek nagy többsége a nyelvet nem tudja, be kelljen számolni. Biztosíthatom róla a rendezőséget, hogy a közönség nagy részét hidegen hagyja az ilyen meg nem értett szavalat. Tanácsos lesz vele felhagyni. De nemcsak a várban, hanem a polg. leányiskolában is, hol a zárünnepélyeken nemcsak