Ung, 1882. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1882-01-15 / 3. szám
Ungvár 1882. vasárnap, január 15. 3. szám, XX. évfolyam. Az „UNG“ megjelen minden vasárnap. A. szerkesztőhöz intézendő minden sözlemeny, mely a lap irodalmi részét illeti. Levelek csak bérmentesen fogadtatnak el. Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk, kitől jön. Kéziratok vissza nem adatnak. Kiadó-hivatal: Pollacsek Miksa könyvnyomdája. TÁRSADALMI ÉS V EGYEST ART ALMU LAP. A KÖZMIVELŐDÉSI TÁRSULAT- S AZ UNGMEGYEI GAZDASÁGI-EGYLET KÖZLÖNYE. Előfizetési feltételek: Egy évre ........................6 írt Félévre ... 8 „ — Negyed évre .... 1 „ 50 Egyes szám ára 12 krajezár. Hirdetések: szintúgy mint előfizetések az Ung kiadóhivatalába Ungvár, Pollacsek Miksa könyvn^o , i áh» küldendők. Nyilttér: Soronként 20 kr. Ungvár, január 14. Vidéki lapok-vidéki közönség.*) A milyen előnyük a fővárosi lapoknak, hogy Budapesten látnak napvilágot, ép oly hitvány a vidéki lapokra nézve, hogy kisebb városok ismeretlen nyomdáinak sajtói alól kerülnek ki. A közönség úgy van a lapokkal, mint a komornyik a „nagy emberekkel.“ A komornyik előtt ismeretlen fogalom a „nagyság“ iránti tisztelet, hódolat; mert a pongyola kizárja a nagyság bámulatához okvetlenül szükséges eszményített álláspontot. A közönség, mely a vidéki lapok szerkesztőit, munkatársait nap-nap mellett látja a mindennapi élet pongyolájában: nem érezhet semmiféle különös kegyeletet, érdekeltséget irányukban. Hiszen ezer módja és alkalma van közvetlen tapasztalás utján meggyőződni arról, hogy ezek vidéki zsurnaliszták , is csak olyan prózai igényű emberek, mint akármelyik jámbor fíliszter; ők is csak avval élnek, mivel más közönséges halandók; az orruk azoknak is arczuk közepén van, valamint szájuk sincs rendellenes módon a homlokukra téve. Egyszóval nagyon köznapi emberek mind, akikről kár csak egy szót is vesztegetni. A fővárosi hírlapírók? No azok már egészen máskép termett lényei az istennek. Azok bizonyára nem úgy néznek ki, mint a többi tisztességes halandók s életmódjuk: is mindenesetre olyan extravagáns valami, amitől hányát dűlne egy hót alatt olyan magunkféle ember. A vidéki közönség előtt a fővárosi hírlapok személyzete bizonyos mythikus ködbe van burkolva; s ha egy-egy vidéki atyafit valami ügyes-bajos dolog Budapestre szólít valamelyik hirlap szerkesztőségi irodájába, oda olyan áhítattal lép be, mintha csak a római pápa elé járulna lábcsóko- lásra. Hazavetődve aztán nem győz eleget beszélni az ott látott és halott csodás dolgokról. ’ Képzeletében még a szerkesztőségi irodák obiigát pipaí'üstjeit is ambrózia illatának véli. Nos, nagyon természetes dolog, hogy a fővárosi lapok minden sora egy-egy bibliai igazság a vidéki olvasó előtt, melyben kételkedni, melyre megjegyzést tenni avagy azzal szemben saját véleményt formálni: merénylet volna a sajtó nagy hatalma ellen. A mit a magyar emberek az ő mindennapos lapja mond: az előtte szentirás, melyet vakon követni elengedhetlen •kötelességnek tartja. A vidéki lapokkal szemben azonban már egészen más álláspontot foglal el. Ezekkel szemben valóságos zsarnoki türelmetlenséggel jár el. Nem hogy a saját véleményét idomítaná hozzá azok nézeteihez, de ellenkezőleg, megköveteli, hogy a szerkesztő úgy tánczoljon, ahogy ő fütyül. Nincs az az iskolakerülő suhancz, aki feljogosítva ne éreznó magát a vidéki hírlapok kritizálására. Uton-utfélen, nyilvános helyen és magánkörben hallhatunk rettentő bírálatokat egyik-másik vidéki lapról, anélkül azonban, hogy az elitélő vélemények vagy dicséretek indokoí- tatnának is egyszersmind. No de vannak indokolt kifogások is a vidéki lapok ellen. így felhozzák sokan, hogy a vidéki lapok Személyeskednek, hogy közleményeik irodalmi színvonala nem mindég üti meg a műveltebb izlés mértékét. Nézzünk szemébe e vádaknak! Igaz, hogy a vidéki lapok sokszor személyeskednek annyiban, amennyiben személyeknek közpályán elkövetett botlásait a magok módja szerint ostorozzák. Azt megteszik a fővárosi lapok is. És azoknak mégse rójják ezt fel oly súlyosan. Hát ennek nagyon természetes oka van. Először is kisvárosokban az emberek igen érzékenyek, nagyon ingerlékenyek. A körülmények kisszerüségei, az események érdektelensége szükségkép a személyeket tolják előtérbe; elvi álláspontra csak igen kevés ügyben emelkednek a szereplők, rendesen a személyes súrlódások alacsony niveauja alatt mozognak. Nagyon természetes, hogy a sajtó réferálásának is bele keli esni a hibába. De meg ki gondol azzal, hogy mit Írnak a fővárosi lapok előttünk ismeretlen vagy legalább is indiíferens emberekről? Elolvassuk s azzal elfelejtjük. De ha oly egyént, kit körünkben látunk mindennap, aki kománk, rokonunk, jóbarátunk, ösmerősünk vagy legalább valamely jó ösmerősünknek jó ismerőse, — ha ily egyént bármily szőrmentében is megczirogat egy lap, mert pl. nem egészen okos dolgot mondott a közgyűlésen: hát akkor már lármát csapunk, orrunkat fintorítjuk s személyeskedésről panaszkodunk. No hanem persze mindezt csak mások előtt cselekszük. Magunkban csendesen örülünk a „heccznek“ s egyáltalán nem bánjuk, bármily nagy botrány is lesz belőle. Mert — tegye mindenki a kezét szivére — ugyan hogy szokta nálunk a közönség a vidéki lapokat olvasni? A vezércikknek elolvassa óimét — s egy nagyot ásít utánna, A rákövetkező társadalmi, tanügyi, irodalmi cikkeknek még a címére sem kiváncsi, — de azért ásít még nagyobbakat. A Tárcának léteiéről tudomást sem vesz, — de még mindég ásít.- Ásitozásai közben aztán elér a Különfélék rovatáig, abban aztán folytonos ásitozással addig böngész mig valami érdekes dol- ’ got nem talál, vagyis mig arról nem győződik meg, hogy x. y. polgártársnak a bugyogója dereka san kiporoztatott. Akkor aztán megszűnik ási- tozni, s mohó vágygyal elolvasván azt a rettegett „személyeskedést,“ megelégedve teszi le a lapot s indul dolgára. No mégis csak van benne érdekes dolog is! Hanem aztán a legelső embernek, akivel találkozik, szörnyű indignációval beszéli el, hogy micsoda botrányos személyeskedés van már megint abban az újságban. Tisztességes ember már a kezébe sem veheti. Ha pedig a szerkesztő elég ügyetlen volt valami pikáns s személyes dolgot be nem venni a „Különfélék“ közzé: hát akkor az ásitás nem nem szűnik meg. Ásitva s bosszúsan félredobja a lapot s telikabálja a félvárost, hogy milyen üres a mai lap, mennyire nincs benne semmi megolvasni való dolog. Lehet aztán a lapban akármilyen talpraesett vezércikk, tárgyalhatja benne akárki a társadalmi állapotokat, irhát irodalmi viszonyokról,, tanügyről, ott lehet a leg- szellemdusabb tárcza: mindezt el nem olvassa a t. közönség, mindezek dacára üres a lap. „Nincs benne semmi“ — hangzik a lesújtó ítélet s a praenumerausok fele erősen fogadkozik, hogy a következő évnegyedben megszökik. Hát aztán a szegény szerkesztő mi csinál-, jón ily körülmények között? Hagyja tán megszökni az előfizetőt? Van esze! Ä jövő számban busásan kárpótolja őket az elmaradt mulatságért. Ha kell ütleg, hát legyen ütleg. Ostor van hozzá elég, csak embert kell fogni, aki a hátát oda tartsa. Ha a tisztelt publikumnak tetszik ez a mulatság: lelke rajta. Azért hát a közönségnek nincs oka pana- szolkodni, ha a vidéki lapok személyeskednek. Személyeskednek igenis, mert a közönség ferde Ízlése által erre egyenesen rákónyszerittetnek. Változtassa meg a közönség gondolkozásmódját, Ízlését s bizonyára megváltoznak a vidéki lapok is. Legyen meggyőződve a közönség, hogy a vidéki hírlapok munkásainak nem kedves dolog a személyeskedés. Már csak saját egyéni ízlésük is tiltakozik ez ellen. De részint a közönség ízlése, részint annak magaviseleté rá-, kényszeríti a zsurnalisztát. Egyébiránt a közönség sohasem marad adósa a hírlapírónak. A hirlapiró kötelességszerüleg megteszi megrovását ott, ahol annak szükségét látjameglehet, hogy sokszor nagyon élesen is. Ám amit a „közönség köréből“ aztán a „nyílt terek“ diszes virányain a hírlapíróra visz- szadobálunk: az még csak igazán a „személyeskedés.“ Mi is kívánjuk, hogy a hang szelídüljön, az izlés nemesüljön, a személyeskedések elke- rültessenek; de ezt ne várja a közönség pusztán a hírlapoktól. Menjen a jó példával elől. Mutassa meg, hogy Ízlése szereti a magvasabb dolgozatot, hogy tud tárgyilagos lenni, s bizonyára a vidéki lapokban nem log jó törekvéseinek ellenségeire akadni. A másik kifogásról jövőre. Törvényjavaslat az uzsoráról és a káros hitelügyletekről. Az igazságügyminiszter a képviselőház szerdai ülésén terjesztette be a fölülirt cim alatt a régen készülő és annyiszor emlegetett uzsora törvényjavaslatát. A javaslat miüt tartalmából egy pillanatra kitetszik, nem képez gyökeres reformot s csak mintegy függelékül szolgál az 1868. XXXI. s az ezt módosító 1877. Vili. t. cikkekhez. Intézkedései mindazonáltal nagyobb hatásra vannak számítva. A benne foglalt korlátoló elveket, a következő tételekbe foglaljuk össze. Aki másnak szorultságát, könnyelműségét vagy tapasztalatlanságát kizsákmányolva, oly feltételek alatt hitelez, vagy ad fizetési halasztást, a melyek a részére engedett túlságos mérvű vagyoni előnyök által az adósnak vagy a kezesnek vagyoni romlását előidézni vagy elősegíteni alkalmasok; az uzsora vétségét követi el, és 100 írttól 200 frtig terjedhető pénzbüntetéssel vagy egy hónaptól hat hónapig terjedhető fogházzal büntetendő. Ezenfelül a hivatalvesztés és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése is együtt vagy külön kimondható. Aki az uzsora, előnyeit, színlelt ügylet vagy váltó alakjába rejtve kötteti ki, vagy uzsorás ügyletekkel Üzletszerűen foglalkozik, vagy uzsora vétsége miatt már elítéltetett, két évig terjedhető fogházzal, s ezzel kapcsolatosan 4000 frtig terjedhető pénzbüntetéssel, valamint hivatalvesztéssel, és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztésével is büntetendő. Ezen felül az elitéit, ha belföldi és nem azon községi illetőségű, a melyben az uzsora vétségét elkövette, ezen községből, ha pedig külföldi, a magyar állam területéről kiutasítható. A hivatalvesztés és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése 1 évtől 3 évig terjedhet. A fentebb megállapított büntetés éri azt is: Aki uzsorás követelést (1. §.), ennek létrejötte körülményeit ismerve, másra átruház; továbbá: Aki ugyanily követelést megszerezve, ennek uzsorás előnyeit a tényállás tudatával érvényesíti. A valósággal adott érték után 8 °/0-ot felül nem haladó kamat (1877: Vili. t. c. 2. §.) kikötése vagy érvényesítése büntető eljárás alá nem esik. Ha a zálogüzlet-tulajdonos az 1881. XIV. t. ez. 11. §-a szerint megállapított dijaknál magasabbakat követel vagy szed oly körülmények között, a melyek ezen cselekményt uzsora vétséggé minősítik: ellene a jelen *1 A.z „Abauj-Kass&i Közlöny“ legújabb számából,
