Békésmegyei közlöny, 1937 (64. évfolyam) október-december • 223-297. szám

1937-12-25 / 293. szám

1937 december 25 Az élet hajnalodik Bözödi György elbeszélése A kicsi Boldizsár Jánoska olt ült a sütő előtt a Burkus kutyával. Jánoska a kutyával játszott, a kutya pedig a röpködő kövér legyek után kapkodott hatalmas, nagyranyitott szájjal és Jánoska ezen mulatott. Ha csahol, ha ugrál, ha lefekszik és teszi magát, hogy már nem is él, mindezt azért csinálja, hogy a gazdáját mulattassa. Es általában az egész világ azért van, hogy Boldizsár Jánoskának gyönyörűsége teljék benne. Lám, nem elég, hogy a nap ilyen szépen süt, hogy a határon a rengeteg sok buza mind megsárgult valami csoda folytán egy néhány nap alatt és akármerre néz, mind ezt a szép vetést látja, messzi az aratókat és a kalangyákat, emellett még az árok vize is megduzzadt a kert végében a tegnapi esőtől és ugy ront tova, zuhogva a kapu előtti hidnál, mintha a hegyek mélyén lakó valamennyi titkos szellem beleköltözött volna. És emellett az édesanyja is itthon maradt ma, nem ment a mezőre, hanem kenyeret süt az aratóknak. És Jánoska elmerül a világ közepének ebbe a mély nyugalmába, az élet öntudatlan boldogságába, mintha egy nagyot akarna még szippantani belőle. Jánoskára leselkedik a világ, hogy elűzze a boldogságát. Egyelőre csak gyermekhangokban nyilvánul meg ez, de ezek a hangok egyre lármásabbak lesznek. Ugy látszik megint viszszajöttek a Hatos-gyerekek az eperfához, azok veszekednek. Bizonyosan és leszedik mind a szép fekete, érett epret, pedig a fa Boldizsár Jánoskáék házavéginél van. Mit keresnek mégis itt ezek a gyerekek? Jánoska anyja most nem is szalad már ki, hogy elkergesse őket,— lehet a? ért, mert sok dolga van a sütéssel — hanem leakaszt a falról egy barna cserépcsuprot és a fia kezébe adja. — Szaladj Jánoska te is szedj, amig ezek az elátkozottak mind le nem verik. Jánoska felugrik, ott hagyja Burkust és keresztülmászik a kerítésen, mert igy hamarább a fához ér, mintha a kapun kerülne ki az ulra. A legnagyobb Hatos fiu már fent ka landoz a fa tetején és minden ere jével nekifeszülve rázza az ágat, a többiek pedig, akik a magas törzsre nem tudnak felkapaszkodni, szaporán kapkodják fel a porból az eprei, nehogy egy szem is ott maradjon. Ellenséges pillantásokat vetnek Jánoskára, aki most már nagy bátorsággal mozog, mert az anyja küldte ki, ebből nem lehet baj, mert ha a többiek verekedni kezdenek, ő csak egyet kiált és hátamögött lesz a segítség. Leteszi a csuprot a fa tövé hez és neki iramodik, egy-kettőre fent van a magasban, a Hatos fiu mellett egy másik ágon. Nem szólnak egy szót sem, csak néznek lopva egymásra. Jánoskának kész a terve, lerázza a maga ágát és akkor leszalad, felszedi, a tele csupor érett epret pedig beviszi az anyjának. Hogy fog neki örvendeni! De amint lepillant a: ág ik közöit, látja hogy a Hatosfiuk mind alóla szedik az epret, azt, amit ő rázott és ami az övé. Reájuk kiált, de nem használ, annál inkább kapkodják. Jánoska sem hagyja, hogy sokáig bosszantsák, lecsúszik a föld re, megragadja a Hatos fiukat, ott üli, ahol éri, egy-kettőre széjjelriasztja valamennyit. Akkor egyedül marad a fa alatt, felkapkodja a csuporba az epret, azt is, ami a Hatosoké volt. De mire kettőt fordulna, mellette áll a legnagyobbik Hatos, megragadja kezében a csuprot és ki akarja csavarni. Ugy verekednek, hogy gyönyörűség. Jánoska nem kiáltana az anyjáért, nehogy a többi gyávának higyje, majd elintézi ő egyedül valamennyit. A Hatos fiuk már bőgnek, de ő egy hangot sem adna ki, csak fogja erősen ellenfele vállán az inget és a földre nyomja- Ott hemperegnek a porban és olyan elkeseredetten, olyan szenvedélyesen küzdenek, mintha az egész életről volna szó. Hatos belemarkol a csuporba, kilóditja belőle az epret és a drága szép szemek beletemetődnek a porba, csak kiszorított levük festi meg kezüket és a csupor oldalát sötétpirosra, mint a vér. Most már nincs mit kímélni, most már bosszút kell állni. Jánoska, az ártatlan, minden gyermeki dühét és bosszúját ott érzi az öklében és ezek az öklök rettentő erősek, mintha mindig verekedtek volna, mióta megpillantotta a világot. A Hatos-gysrek ordít és tépi Jánoska ingét, lábát és karjait nekifeszíti, az arca eltorzul az erőfeszítéstől. A pap épen most jön a szőlőből, ahol megvizsgálta földjeit, hogy a tegnapi eső nem tett e kárt a permetezésben. Elgondolkozva, csende sen jön az öreg ur, de a gyerekek lármája felriasztja gondolataibóLMeszsziről figyeli őket és meggyorsítja a lépteit, de mikor az ut közepén küzdő gyermekekhez ér, megáll és bi íony elmosolyodik. Aztán hahotázva kacag. Micsoda nagyszerű látvány 1 Kedve volna mind a kettőt a mellé hez szoritani és megcsókolni, ha nem volnának oyan porosak és maszatosak. A székely őserő 1 Ni lám, alig látszanak ki a földből és már hogy értik a módját, hiába, ez a vér, ezzel születik. Már a bölcsőben birkóznának, ha összeeresztenék őket. — Hahaha, gyertek, hadd csókoljalak meg ! Ez az élet, látjátok. Az erő a fontos az életben s amig ez van, addig nem kell félteni titeket. Nini ez a Boldizsár András fia, a nagyerős Boldizsáré, nem fajzott el az apja vére, ni, hogy vicsorítja a fogát és hogy tépi a masikat, meg keil halni a kacagástól, vagy meg kell enni ezt a gyereket a szeretet miatt. — Erős gyermekek ügyes gyermekek vagytok mind a ketten, de most már elég volt a virtusból. Te Boldizsár állj erről s te Haios arróÁ A gyermekek engedelmeskednek és lesütött szemmel áilnak a pap előtt. — Megmutattátok az erőlöket, most pedig menjetek szépen haza. De arra sincs idejük, hogy elinduljanak, mert Boldizsárné, aki belülről már rég hallgatta, hogy a gy rekek verekednek, egy nagy vessző vei megjelenik az ufón, mosolyogva köszön a papnak és egyenesen a gyermekekhez tart, ahol hirtelen elváltozik az arc, csak harag van rajta és ijesztő indulat. — Meg vagylok háborodva, hogy ilyen dolgot csináltok? Tépitek egymásról a gúnyát, orditofoa ? Nem szégyelitek magatokat! Heves átkok és szidalmak között kapta el a fia karját, náspágolja a vesszővel, csapja, ahol éri, hogy a szegény gyermek visit, mint egy ma lac. Látta Boldizsárné a sütő ablakából, hogy a pap nézi a verekedést, nem állhatta meg, hogy ki ne jöjjön és meg ne mutassa, milyen gondos és gyermekekre vigyázó szülő ő, nem tűrheti, hogy a fia verekedjék, mert ez nem illik. Ha ki nem jönne, még megszólná a pap, hogy szabadjára hagyja a gyermeket, igy csak lássa, hogy rövidre fogja a gyeplőt. — Te elkárhozott, nem megmondtam, hogy ki ne gyere 1 — püföli most már a tenyerével a fiát. Ezért a hitvány eperért kivájnátok egymás szemét. Jánoska az anyjára néz és szembeordit vele, ugy sir, mint egy eszeveszett. A pap is megsokalja már a dolgo'. csóválja a fejét. — Hagyja Boldizsárné asszony, kaptak már annyit, amit megérde meltek, — Édesanyám, ne csak engem üssön, én nem vagyok hibás — kiáltja Jánoska összeszorított fogakkal, üsse a többit ib, mért csak engem 1 — Te, te, még feleselsz is nekem? Anyádnak? Kitől tanultad ezt? Megmondtam, hogy összetöröm a szád, csak nekem kiabálj vissza 1 Megragadja a karját és a levegőbe kapva repiti be maga előtt a kapu felé. — Nem megyek, nem megyek haza ! — kapálódzik Jánoska és nekifeszíti két lábát az anyjának. Maga küldött ki, mért mondja most azt, hogy kiszöktem s mért ver meg ezért. A pap csak csóválja a fejét, Jánoska erőfeszítése hiábava'ó, az anyja viszi és püföli. ~ Összetöröm a mocskos szádat, szégyentelen 1 És már hiába kéri, hogy a többit is verje meg, rrert azok miatt van a bai,a Hatos fiuk elkotródtak észrevétlenül a kertek fölé. De Boldi zsárné kü'önben sem bántaná őket, előre elhatározta, hoqy csak a maga fiát veri meg, hogy lássa a pap, ér telmes asszony, nem bántja a más gyermekét tudja, hogy mi illik, de a magáét fegyelemben tartja. Jánoska kétségbe van esve. elbu vik a csűrbe, ugy érzi, hogy összeomlott a vüáq és lehetetlen tovább élni. BeMurja magát a szériába és sir csendben, hogy senki észre ne vehesse. Szivét csavarja a keserűség, majd megszakad a kíntól. Hogy lahet az, hogy az anyja küldötte ki a fához és azután letagadta.- megszidta, megverte, amiért kijött. És hogy lehet, hogy csak őt verte meg, a többit nem, pedig azok nem hagytak békét, ő nem, akart verekedni, de muszáj volt. És az anyjáért verekedett, neki akarta vinni az epret és mégis ilyen kegyetlenül megverte. Ennyi igazságtalanság egymás után, ez lehetetlen. Lehetetlen ezt elviselni, Ö3SZ3 kell roppannia itt mindennek, az egész világnak, amelyik ilyen rossz és kegyetlen. Könnyei végigfolynak az arcán, de nem törli le, hadd rágják a szemét, a bőrét, folyjanak be a szájába a sós cseppek, hadd kínozzák, annál jobb, A szénát áztatja könnyeivel, mert a széna olyan jó, olyan puha és meleg, sokkal jobb, mint az anyja. Nem is kell neki senki a világon, nem kell az anyja sem, sohasem megy ki többet a csűrből az emberek közé, elbújik ide, vagy elbuidosik, nem kell neki senki sem. Hogy ütötte az anyja, milyen kegyetlenül, erősen, jaj, tán soha sem ütötte igy és soha nem fájt ilyen rettenetesen. — János ! — hallja az anyja hangját röviden és parancsolóan. Kétszer háromszor megismétlődik a kiáltás és átkozódás követke;'k utána. Jánoska reszket, a szénába se mer már rejtőzni, mert ebből még nagyobb baj lesz, ha az anyja elindul keresni és iit megkapja. Megtudja, hogy elrejtőzött előle, még kegyetlenebbül megveri. A csűr ajtajához lopódzik, kiles egy hasadékon az udvarra. Anyja a sütő előtt áll, felhajtott köténnyel és bosszúsan ESÓDAL Irla: KISS JENŐ Az uccákon pocsolya van, a palakok nőnek, a cipőmnek rossz dolga van, de csak a cipőmnek. Minden csapzott, minden sáros, se baj, szinte vártam az a fő, hogy mezitlábos lelkem nem jár sárban ! Kalapom karimájáról fénykeresztes cseppek, mint a pókok, sík fonálon földig ereszkednek. Vendéget jelent talán ? azt ? volt már nálam vendég: a feketeszemű bánat keresett csak nem rég. Nem kell vendég, bánat sem kell, csak e dal, e lágy dal, játszadozom a szivemmel, mint egy kisleánnyal. S nem irigyelem a várost itt, sorsom sarában, hogyha sár van, legalább most megszokja a lábam ! Legalább a haicsár álom akárhova elhajt, nevetve esőt, megállom bárhol a tarai majd 1 néz mindenfelé, amint kiabál. Most a csűr felé indul, tudja, hoqy hol lehet a fia. Jánoska ijedten bújik viszsza a szénába, jó mélyen, hogy ne lehessen megtalálni, vagy ha megtalálják, az is mindegy, történjék már akármi, az volna jó, ha valami olyan dolog iörténne, amitől vége az élelének. Csak forrong önmagában, forr benne a vér, a lélek, olyan mint a must: elpusztították a szőlő édességét, hirtelen összetörték kegyetlenül s mo-t a romlásból kell kiforralnia a maga erejét, amely savanyu lesz, vagy csipős, vagy keserű, csak édes nem lesz éppen, de önmagában va'ő erő mindenképpen több lesz, mint eddig. Az anyja megfogja a lábát és kiráncigálja. — Szégyentelen, mit esztelenkedsz. Aztán, hogy felvidítsa, más hangon, biztatva, csalogatva folytatja: — Gyere, kisült az ordáslepény, nézd meg, be jó. Jánoska összeszorítja a száját. — Nem kell lepény. — Nem ? — nézi az anyja. Hát jó, esztelenkedj. De takarodj ki innen, nem vagy te boldogtalan, hogy egyedül bujkálj. Jánoska kimegy a csűr elejébe, ez is mindegy. Ha az anyja igy akarja, hát ió, ő már úgyis annyira messze áll tőle, hogy nem is dacol vele. Ha most ezt akarja parancsolni, neki mindegy. Parancsoljon, azért anya. — Eredj te jó madár — villan feléje megint az anyja szeme — hozd be a csuprot az útról. Kivinni ki tudtad, de behozni elfelejtetted. Jánoska kisomfordát a kapun. Itt az uton már sokkal könnyebb, itt már szabadabb, itt már elviselhetőbb az élet. Milyen jó is volna, ha többet nem kellene visszamenni a kapun. Az uton messzi el lehet menni, itt bátrabb az ember, mint az udvaron, amely be van kerítve s amelyben uralkodnak rajta. Igen, valamit tenni kell, hogy bosszút álljon anyja igazságtalanságáért, valami nagyot, valami rettentő rossz dolgot kell véghez vinni, hogy elégtételt kapjon a lelke előtt, hogy érdemes legyen tovább élni. A kiforró keserűség csak