Békésmegyei közlöny, 1936 (63. évfolyam) október-december • 224-298. szám

1936-12-25 / 295. szám

1936 december 25 DC.KtlbMt:UYC.l KÖZLÖNY 11 Gyermekéveimből Irta: Darvas József Nyáron, mikor szünetelt az iskola, az volt a dolgom, hogy legeltettem kisszámú jószágainkat. Anyámnak szenvedélye volt a jószágnevelés. Tágas udvarunkon mindig szaladgált néhány káráló tyúk, gágogó liba és legalább egy malac, ha akkora is, mint az öklöm. Sokszor nem tudott nekik enni adni, mert elfogyott minden eleség és pénzünk sem volt. Ilyenkor sirva hallgatta éhes könyörgésüket és megfogadta, hogy soha nem tart belőlük egy darabot se. Persze a fogadalom csak keserű szó maradt. Tavasszal, nyáron még csak könynyü volt őket ellátni. A faluszéli árokparton dúsan nőtt a fü. Téptünk belőle néhány kosárral és jóllakott az egész állatállomány. Juliusban érni kezdett az eper és 6árga tarlók nyúltak már a horizontba. Kihajtottam a libákat, a malacokat és eltelve térhettek nyugvóra. Régi vágya volt anyámnak, hogy hasas kocája legyen. — Elhajtja az ember a kanhoz s négy hónap múlva már meg is szaporodik — mondogatta mindig. — Csak kis szerencséje legyen az embernek, hatot hetet is pottyanthat. Esetleg nyolcat is. A kismalacnak mindig jó ára van ... Nem nyugodott, mig egyik malacot addig nevelte, hogy alkalmas lett az anyai hivatás betöltésére. Örömünnep volt az a nap, amikor elhajtottuk a kanhoz. Utána néhány napig aggodalmasan figyelte. — Nem búg az — újságolta mindenkinek örömmel. — Megfogta elsőre ... A terhes anyát nem őrizhetik olyan féltő gondossággal, mint ő a disznóval tette. Már azt is eltervelgette, hogy a malacok közül kettőt meghagy, szép lassan etetgeti őket, hogy télire legyen hizó. A többieket eladja, mert a pénz is kell. Igy, ilyen jövőt színező tervek között éldegélt. Egy juliusi reggelen kihajtottam a disznót legeltetni. Szokása szerint végigszaladta az összes árokmenti eperfák alját, hogy fölhabzsolja a széltől levert vagy éretten lehullott gyümölcsöt. Ezért nagyon haragudtam rá, mert rövid lábaimmal soha nem értem utol. Mire odaérkeztem a fához, ahol lakmározott, már fulolt is tovább a következőhöz, én pedig kifuladva, kacskaringós káromkodással utána. Végre nagynehezen megelőztem és fölkapaszkodtam egy fára, hogy rázzak neki epret. Mezítelen lábszáramon végighasitottak az elszáradt gallyak, rongyos ingemet még cafatosabbá tépték a kiálló, hegyes csontok és bőrömből is szakítottak ho^zá egy darabot, de én kikönnyesedett szemmel, elkeseredetten ráztam az ágakat és hívogató szavakat kiabáltam a disznó felé: — Ca, ca, koca 1 Ide te 1 Az pár percre megállt a fa alatt, futtából fölkapott néhány szem epret és már szaladt is át a kocsiúton a másik árokpartra. A mohó éhség szédületében észre se vette, hogy éppen akkor robog el az uton veszett csörömpöléssel egy megvasalt parasztszekér. A kerekek csattogásától nem is hallottam a disznó sikitását, csak azt láttam, hogy fetrengve maradt a porban. A kocsis is észrevette a szerencsétlenséget, de nem állt meg, hanem még jobban megcsapkodta a lovakat. Ugy szivén markolt a rémület, hogy majdnem leestem a fáról. Magam se tudom, hogy értem földet. Odaszaladiam a disznóhoz. Keserves sivalkodással csuszkáit ide oda az ut porában, de nem tudott talpraállni. Hátul folyt belőle a viz, hogy egész sártócsa kelelkezelt a faránál. — Mi lesz most ? — dobbant belém a rémület. Ugy éreztem, ronggyá szakadt a horizont és összekuszálódik körülöttem minden. Talán itt a végső ítélet ideje, meri ez után már nem köveikezhetik semmi borzalom. Ki szakadt belőlem a sírás, de a szakadó könnyek árja most nem könynyitett rajtam. — Kocám, kis kocám — könyörögtem a disznónak, mintha azt hinném, hogy csak ijeszteni akar. Megfogtam a farkát és vézna karjaimmal elkeseredetten cibáltam fölfelé, hogy talpra állítsam, de hiába. Céltalan kétségbeeséssel, segítséget keresve néztem szét. A közelben egy lélek se látszott. Fönt kéken ragyogott az é^. körülöltem gabonaérlelő bujasággal izzott a nyár. Az áldott termékenységü természet végtelen nyugodtsága még csak aláhúzta a bennem kavargó iszonyu Iragádiát. Hát lehet itt még é'ni, mikor mindennek vége . . . ? A disznót addig noszogattam, mig kétségbeesett sivalkodások között levánszorgott farán csúszva az ulról. Néhány percig álldogáltam még mallette, hogy talán csak szörnyű álom az egész és jóleső felébredés les? a vége Azutá" lélekszakadva, kikizök kenő sírással szaladni kezdtem a házunk felé. Más imádságot nem tudtam, csak a Miatyánkot. Annak mondatai szakadoztak most föl a lelkem mélyéről és csukló sírással keveredve tolultak a számra : — Miatyánk ki vagy a mennyekben . . . Már csak az iskolában jóságosan emlegetett Istenben biztam, hogy csodát tesz és mire kimegyünk, vidám röfögéssel szalad elénk a disznó .. . Anyám éppen a pitvart söprögette, mikor tántorogva beestem az ajtón. Könnymaszatos, rémült arcomon azonnal látta, hogy valami na-jy baj van. — Mi történt? Mi van veled? — riadt rám. — A disznó ... a kocsi . . . Csak nyögdécselni tudtam a sza vakat és lábam annyira remegett, hogy majdnem összerogytam. Neki kellett támaszkodnom a falnak. Anyám eldobta a söprüt és rohant ki az útra. Én utána. Mikor odaértünk, a disznó még mindig ott fetrengett az árokparton. Üit a farán és első lábaira támaszkodva forgott maga körül, akár a kerge birka. Hosszú fejét égre emelte és szinte emberi fájdalommal sirt, könyörgött Még egy idegennek a szivét is megindították, volna ezek a fájdalmas hangok. És mi, akik valósággal családtagnak tekintettük? .. . Anyám egy ideig némán állt mellette és nézte megtágult szemekkel. Azután lehajolt hozzá és megsimo gatta csúnya nagy fejét: — Fáj, kis kocám? Nagyon fáj? Olyan gügyögő gyengédséggel kérdezte ezt, mint tőlem, amikor az első tapogatódzó lépések után végigvágódtam a földön és megütöttem magam. A disznó is megérezta a szavakból feléje sugárzó nagy szeretetet, mert néhány pillanatra abbahagyta a visitást és röfögve dugta tenyerébe a fejét. Mintha azt. mondta volna: — Csak simogass ... ez nagyon jó . . . már nem fáj annyira . . . Hozzám egy szót se szólt anyám, pedig remegve vártam a szitkozódó í szemrehányásokat. Csak a disznóval I törődött, mintha én nem is leltem 1 vo'na a világon. Egyszerre csak megfordult és szaladni kezdett hazafelé. Nem tudtam, hogy mihez kezdjek. Menni akartam én is. Ez volt hozzáír az első szava; — Maradj 1 Olyan végtelen gyűlölettel dobta ezt oda, hogy újra megindultak a könnyeim. És az volt a legszörnyűbb, hogy nem is kérdezelt tőlem semmit. Legalább szidna a vigyázatlanságomért Azt se bántam volna, ha megver, az ostort is oda nyújtottam volna neki, csak oldódna fel már ez a rettenlő feszültség. Mi lesz itt? Hirtelen arra gondoltam, hogy világgá megyek. A nyár világos színeivel lebegő horizont ugy hivoga- ( tott és elcsilulást igért nagy szomorúságomnak. Mégse mertem menni, csak álltam a disznó melletl és váriam a végzetet, Anyám nemsokára iött visszafelé. Targoncát tolt és mellette bicegett Veréb Jancsi bácsi. A disznót föltették a targoncára és tolták hazafelé. Fölváltva, mert nehéz volt és nem maradt nvugodtan. Otthon bevitték az ólba. Anyám mingvárl vizet adott neki. Mohón és sokat ivott. Belső égés emésztette szegényt. — Eltörölt ennek a gerince — mondta Jani bácsi fejcsóválva., hogy alaposan körülnézeg?tte. — En azt mondom, kést neki. Mig nem késő. — Hiszen hasas. Néhány hét mu'va malaca lesz — mondta az anyám — Ennek ugyan aligha lesz malaca .. . — Malaca lesz! néhány hét múlva malaca lesz — ismételgette anyám olyan makacs hangon, hogy Jani bácsi jobbnak látta nem ellenkezni. Körönt és elkocogott haza. Én ott ácsorogtam az ól előtt. Nem tudtam elmozdulni, mintha fogott volna valami titokzatos erő. Anyám bent foglalatoskodott a disznóval. A fájdalmas nyögéseken karésziül csak rövid félmondatok szűrődtek a fülemhez: — Itt fáj kis jószágom? . .. Ugye meggyógyulsz? . . Lesz kismalacod .. . Legalább hat kismalacod .. . Szoptatod őket. .. Egyszerre csak'vijjogó kiáltás szakadt ki az ól ajtaián : — Elvetél ... Jaj elvetél . . . Hogy meglátott engem, egy pillanatra meghökkent, mint idegen testbe ütköző ló, majd fölkapta az ólkeritéshez támasztott lapátot és azzal rohant felém: szeppe Feltűnő kezelem felelősséggel ARM ERZSÉBET urcjpecíalista kozmetikus Tátra-u. 6. Olc<ó árak ! Dijtalan tanácsadás! — Tönkretettél, te átkozott 1... Agyonütlek, te nyomorult... — Oda az én szép disznóm . . . Semmit sem lehet rád bizni?... Csak kárt tudsz csinálni? Agyonverlek 1... Ezt olyan vészes komolysággal mondta, hogy semmi kétségem nem lehetett: Valóban megteszi, ha elér. Futni kezdtem a Janibácsiék udvarát elválasztó kerítés felé. A rémület megsokszorozta az erőmet és néhány pillanat alatt átvetettem magam a rozoga deszkapalánkon. A következő pillanatban már nagyot dörrent a fához csapódó lapát. . . Hogy iul voltam a veszélyen, a rémül"t görcsös "sírásban oldódott föl. Jani bácsi éppen kint ült az udvaron, süttette magát a nappal. Odaszaladtam hozzá és remegve fúrtam feiem az ölébe. - — Mi az? Mi a baj? — kérdezte tőlem jóságosan és tenyerével csillapítóan végigsimított a fejemen. — Anyám... agyon akart ütni... — nyögtem ki nagy nehezen a csukló zokogás közül, — Ugyan hová gondolsz? Nem tesz ő olyat... — A lapátot... utánam is vágta... Jani bácsi kicsit hallgatott, azután azt mondta: — Nagyon odáig van szegény , . . Csak ez az egy 'disznója volt,.. Tik meg hárman vagytok. Estig náluk maradtam. Akkor kézenfogott és átvezetett hozzánk. Anyám éppen a tyúkok körül foglalatoskodott. — Hazahoztam a fiát — mondta neki Jani bácsi. — Halálra ijesztette ezt a szegény gyereket. Anyám rámnézett, de nem szólt semmit. És egész este nem szólt hozzám, csak lefekvés előtt adott egy darab kenyeret, de azt is szó nélkül. Mikor lefeküdtem, sokáig nem mertem elaludni. Attól féltem, hogy éjjel odalopódzik az ágyamhoz és álmomban megfojt. Néhány nap alatt azért megbékült velem de ettől az időtől kezdve valami kis idegesség szakadt közénk. A disznót soha nem emlegette többé és én se próbáltam előtte magyarázkodni. Mintha mindketten elfelejtettük volna. És mégis: ez a nap örökre közénk furakodott. Ugyhiszem, ekkor lettem lélekben felnőtt... #< # • • # • MAGYAR ÁLTALÁNOS TAKARÉKPÉNZTÁR RT. BÉKÉSCSABAI FIÓKJA J ANDRÁSSY-UT 4. TELEFON 255.