Békésmegyei közlöny, 1936 (63. évfolyam) január-március • 1-75. szám

1936-03-15 / 63. szám

1936 március 15 BEKESMEGYEI KÖZLÖNY 5 a/t. fwir*: Halál a panoptikumban A Békésmegyei Közlöny eredeti novellája Irta: Szántó György Megforgatta a korongot és néhány lépést hátrált. Kezében megreszkettek a mintázó fácskák, most lett a nedves agyagból egy faun és egy kentaur harca. Igen, hiszen izmaik feszülnek, inaik kiugranak, torz arcukra, kiül az őserő: a küzdelem. É* mindez agyagból, mintha a mitosz válna most valóra, mintha az ő reszkető keze egy Isten keze lenne. Csibi nagyot ásított ebben a szent teremtő pillanatban. Azután fokozatosan előbukkant a paplan alól két kis ökölbeszorított keze, vékony csuklói, a hamvas alsókarok, a rózsaszín könyök, a gömbölyű felsőkar és a hónalj selyempihéje. Nyújtózott. Aztán még egyst ásított, a vibráló reggeli napsütésbe hunyorgatva. Most tágranyiltak azok a furcsavágású szemek, amelyeknek a nézése puhává gyúrta a szobrászt, mint az agyagot. — Hát maga már megint miféle bolondságot fabrikált itt ? Nézzék csak, egészen ki van izzadva a munka lázában, ahogy az a hűlve, pacsmagoló barátja mondja. Na de kinek dolgozik maga ? Kinek kellenek ezek a zagyvaságok üt ? Csinálná meg inkább már egyszer a Mándoky ezredesné plakettjét, hogy a piacra mehessek. Éhes vagyok, érti. Éhes! A szobrász riadtan bámult a furcsa metszésű nagy szemekbe. A szája kinyílt, valami dadogó válaszra ebben a pillanatban kopogtattak. Még egy tekintetet vetett a fehér karokra, aztán kilépett az előszobába. Magas, kissé görnyedt viaszsárgaarcu ember állott ott, a kis szolgálólány ijedten nézett fel rá. Nagyon fakult, olívzöld zsakett lógott az ösztövér termeten, megdöbbentően hosszú kezek lógtak ki a poros, túlontúl rövid kabátujjakból. A bő, kockás nadrág nagyon kitaposott cipőket igyekezett mindenáron eltakarni és < mégis valami egészen különleges, I rejtelmes előkelőség ült ezen a viaszsárga emberen. A szobrász éppen azon töprengett, hogy jó vagy rossz ólomban látta-e először ezt az embert, amikor egy mély rekedt hang szólalt meg, amely mintha az idegen háta mögül jött volna. — Szervusz, látom, hogy emlékszel rám, csak nem tudod, honnan. Mostár, Magláj. A regimentsnéjder, hehe. A szobrásznak ez a két név mindent ez eszébe jutletott. Persze a magiéji láger az okkupációban, a halállvigyorgó hegyek között. És a azabó, akinek térdig elvitte a lábát a saját ágyu^olyonk valami őrült kavarodásban, akkor hajnalban. Odapillantott a bő nadrágra. — Aha, mór emlékszel. Látom, alábamatnézed. Hiányoznak térdig. Nézd. — Kérlek, a feleségem még fgyban van és nincs más szobánk. Üljünk csak ide, beszélgessünk azokról az időkről. — Nem, azok csúnya napok voltak, hagyjuk. Inkább azt, hogy mért jöttem. Tudod, az a festő mondta meg. hol lakol, rögtön megismertem ez utcán, semmit nem változott. Mondta, hogy mindhárman szegények maradtunk. Nézd, nem szoktam sokat biszélni, azértkicsit furcsán hangzik, amit mondok. Megbeszéltem a featő De a következő tavasszal már együtt vándorollak. Csibi a szobrász. a szabó, meg a festő. Nagy boldogság volt ez a vándorlás, elfelejtett gyermekévek nemvért aranyeugaras visszajövetele: szabadság I Eléjük libegtek a városok, falvak, hegyek, dombok, erdők, tisztások, napsütések, viharok, percek és évszakok. És a pénz ia elébük jött, ott hevert az utakon, még csak le sem kellett hajolni érte. Jött a pénz és felkínálta magát alázatosan. Mind a négyen arra gondoltak, minek a pénzt négyfelé osztani. Uj ruháikban egymásba vágták tekintetüket és még kisgyereket aem fogadtak fukarságból, aki a fülkébe rejtett nagy zongoraverklit forgassa. Igy suhant el megint a boldogság előlük, pedig mór a markukban ficánkolt. Mert jött a nép, mintha vödörből öntötték volna. Borzadva nézte az országbíró három gyilkosának fejét, amelyeknek az üvegszekrényére ki volt írva, hogy a szobrász a kivégzésük előtt, élet után mintázta őket. Élethűek is voltak, mintha testük a szekrény alatt folytatódolt volna. A többi üvegszekrényben pápuák és busmannok szorongatták harcrakészen rettenetes fegyvereiket, a szobrász lexikonból mintázta őket, a festő pedig remekelt az indusok, hottentották, kinaiak és malájok exotikus vad szineik visszaadásában. Egy fuwfckínál jvá-ó- ím ra^n/a.

1 vei, hogy mi sok pénst fogunk szerezni, mi hárman. A szobrász felfigyelt. A beesett arcot nézte és mindket'en felültek az ablakpárkányra, mert szék nem volt a szobában — Látod, mér régen gondolkozom ezen. kezdte a szabó, pénzt is kuporgattam össze ró, mert enélkül nem megy. Hallgass csak ide. Én mint rokkant, engedélyt kaptam egy panoptikumra. De a bábuk nagyon drágák. Ugy gondoltam, te és a festő megcsinálnátok a bábukat viaszból, én meg a ruhákat. Azt mér megtudtam az egyik panoptikus feleségétől, hogyan kell a babák mellében az óraszerkezetet elhelyezni, hogy lélekzetet vegyenek és a szemeiket nyitogassák, csukogassák. Persze, ilyen elég egy is. Ha nem veted meg a vándoréletet, meglátod, hogy nem járunk többé kopott ruhában. Mert én szeretem ám a szép ruhát, ha ilyen rongyos is vagyok. Majd meglátod, a babáknak milyen ruhákat szabok. Csibi kibujt az ágyából és a kulcslyuknál hallgatódzott. Finom bőre libabőrözött a hűvös tavaszi reggelben és talán ettől az idegen, rekedt, mély férfihangtól is. Akkor a szemét is odatette a kulcslyukhoz és még inkább megborzongott. Milyen félelmetes viaszsérga arc azzal a gyér pofaszakállal. ősember is emelte fogcsattogtatvn óriási viaszbunkójót, ez hajmeresztő volt, nem is beszélve a kétfejű, ké'testü lorzszülöttekről, amelyeknek élelhü utánzata aztán végkép elbódította a hisztériás cselédlányokat. De az egésznek a csúcspontja mégis második Sándor cár meggyilkoltatása volt az anarchista bombája által. Ez külön fülkében volt külön beléptidij mellett. A cár hadsegédének karjaiba hanyatlott, aki éppen felgombolla az aranvpaszoménttal televarrott olívzöld tábornagyi kabátot, miközben a rettenetesarcu anarchista meneküléshez látott, A cár fedetlen mellén rémes feketepiros sebhely tátongott, de ez még semmi. A cár lélegzett, melle szabályosan emelkedett és horpadt. Továbbá szemei falnyiltak és lecsukódtak. Ilyen véresen előkelő társaságban leselkedett a festő alkonyattájban a szabóra és a Csibire. Mert ezek a szomszéd verklifalkében űzték néha frappánsul érdekes szerelmeskedéseiket. Egy alkalommal olyasmit suttogtak, hogy elegen volnának ők ketten is a panoptikum bevételéhez, ekkor a festő határozott. Elég lesz ő maga is ahhoz. Másnap már ketten leskelődtek a szobrásszal a haldokló cár jelenlétében. A szobrász valami nagy rozsdás SO wr- ' j Rosszullétnél, szédülésnél, fejfájásnál Számolgatásra, borogatásra. Fogfájásnál vattára cseppentve, a fájós fogba téve. Meghűlésnél, hurutnál vízzel hígítva gargalizálásra. Fáradtságnál, fájdalmaknál bedörrsölésre. Gyomorifcntásnái kockacukorra cseppentve. Kitűnő fertőtlenítő szer pisztolyt hozott magával, nevetséges volt, ahogy ott szorongatta a menekülő anarchista melleit. A festő eltüsszentette magát és ekkor pillanatnyi szünet után felbukkant a fülke ajtajában a szabó viaszsépadt arca. A szobrász nekiszegte az ócska mordályt. Akkorát pukkant, mint az ágyú és a szabó krétafehér lett. Kinyújtotta kapkodóan a hosszú kezeit, mintha a levegőbe akart volna kapaszkodni, aztán odazuhant a festő karjaiba. A szobrász menekülésre gondolt, de most egyszerre megindult az óraszerkezet a cár mellében. Ki indította meg ? A festő felgombolta a szabó mellén a ruhát, nagy fekete-vörös sebhely tátongott a viaszsárga testen. Mi ez? Hiszen a cár . arca egyazon arc a szabóéval. És a sebhelyek. Milyen hü utánzata egyik a másiknak. Sorsok pillanatnyi parallelje mérhetetlen távlatokon át. A festő az adjutánsra meredt. És most pillanatra megérezte, hogy ennek a szabónak meg kellett halnia, tátongó sebbel a mellében. a 4oCdLoyu&ÍA vfyou 1874 óta