Békésmegyei közlöny, 1936 (63. évfolyam) január-március • 1-75. szám

1936-03-08 / 57. szám

1936 mársius 8 BÉKÉSMEGYEI KÖZLÖNY 5 A gyerek Farkas Imre novellája Azért költöztek el a Vasuti-uccából, mert közelükben volt az iskola, nem szenvedhették a gyerekek lármáját. Nekik is volt pedig egy fiuk, az öreg Tibold Istvánnak meg a fe leségének. Hanem arról e fiúról sohasem beszéltek. Kitagadték, elfelejtették. Pedig szép, derék fiu volt, Tibold Istvánnak képmása. Őt is Istvánnak hívták, Az öregeknek szemefénye volt Pisla. Hej, amikor még iskolába járt I Pajkos, vásott kölyök volt. De hát olyannak kell lenni a fiugyereknek. Az édesanyját nagyon szerette. Az apjával inkább barátságban volt. Elmondott neki mindent. Hanem aktor, amikor felserdült és megmondta az apjának azt is, hogy vagy Szigeti Klári lesz a felesége, vagy senki más, az öreg Tiboldot megsimította a guta. Szigeti Klóra ugyanis színésznő volt. Egy kis vidéki színtársulat énekesnője... Tibold Pista pedig Tibold István és Weér Anna fia. Nagy család ez, mind a kettő. Három Tibold volt főispán, két Weér volt' püspök. Utazni küldték Pistát. Bejárta az egéaz Német- és Franciaországot és amikor visszajött, a legelső dolga az volt, hogy oltárhoz vezette Szigeti Klárit. Természetesen nem akart róla hallani többé se az apja, se az anyja. Kitagadték. Hej, makacs vér folyt az öregek ereiben. A Tiboldok, meg a Weérek hajthatatlan büszke vére. Hanem azért nyomot hagyott lelkükben az eset. Az is bizonyítja, hogy nem tűrik a gyereket azóta. Azért hagyték ott hatalmas, régi házukat éa költöztek ki d város végére. Oda nem hallik az isko lásfiuk lármája. Az ablakaik mindig le voltak függönyözve. A kertbe is nagynéha mentek ki. Pedig szép, nagy kert volt a házuk körül, teleültetve rózsával meg georgi nóval. Egyszer levelet kaplak ez öregek, hogy Pista nagybeteg. Megártott neki az éjjeli munka és nagyon szeretné látni a szüleit. Titokban irta a felesége és könyörgött, hogy csak „egyszer látogassák meg a fiukat. 0 inkább elmegy hazulról. — Színpadi fogás — dörmögte Tibold és összetépte a levelet. Azután még vagy két levél jött. Ezeket mér felbontatlanul küldötte vissza az öreg. Es elmaradtak a levelek. Egy félévre jött aztán a gyászjelentés. Meghalt ifjabb Tibold István. Idősbb Tibold Intvánnénak be sokszor ki volt sírva azután a sze me. De titkolta gondosan, nehogy a férje észrevegye. Éktelen haragra lobbanna, az pedig árt neki. De ő sem bánt semmit meg. Ennek igy kellett lenni. Ok csak azt tették, amit tenniök kellett. Amit a családi Iradiciójuk, amit lelkük meggyőződése parancsolt. Azért mégis... szegény Pisla 1 Huszonhat éves korában halt meg. Két évig nem tudtak semmit Pista feleségéről. Azt tudták az asszony első leveléből, hogy van egy fia meg egy lánya. Ám egy szó sem esett arról egymósközött soha. De két év multán újból megszólalt a fiatalasszony. A levele megindította volna a kősziklát is. Elmondta, hogy nagybeteg lett, amikor az ura meghalt. Félévig beteg volt és amikor felgvógvult, elboC8Ójtotték a színháztól. Sovány lelt, csúf lett és elvesztette a hanpiát. Szerződést sehol sem kapott. EÍV darabig csak tengette életét, de most már nagy nyomorúságban él az édesanyjánál, aki epv kishiva talnoknak az özvecv*. Elvon mindent magától, csakhogy a gyerekeinek jusson. Szép. erős, jókedvű két gyerek, de hiába, gyerekek és szervezetük nem bírja a hosszas nyomorúságot. A fiút Istvánnak hivjék, mint az apját és nagyapját, a leénvt pedig Annának. Boldogult férje óhaja volt. hogy az édesanyja nevét viselje. Esedezve kéri férje szüleit, hogy az egyiket, a fiugvereket vegyék magukhoz. Neveljenek embert belőle. Ő nem képes rá, mert alig van betevő falatja. — Színpadi fogás, — dörmögte a vén Tibold és összetépte ezt a levelet is. Hanem ekkor, három évi halipalás után, megszólalt Tiboldné is. Éppen a kertben sétálgattak, a szép, rózsás, georginás kertben, amikor félénken elkezdette az aszszony: — Az az ártatlan gyerek... talán mégis... hiszen a Pista fia. Hogy felvillant az öreg Tibold szeme és megmarkolta ébenfabotját. — Eszeden vagy, asszony? — kérdezte. Aztán kiáltozni kezdett és vadul csapkodta a bok okat. — Nekem nincs fiam I Nekem nem is volt. Mi közöm nekem egy kóristáné kölykéhez? Még ne is említsd többet, azt mondom 1 A csendes, beteges asszony felkapta a fejét. Ővele senki se beszélt még ilyen hangon, ővele Weér Annával I Mér ajkán volt a herago*, indu'atos válasz, amikor esyszerre hangos lárma ütötte meg a fülüket. Mintha valakit kergetnének. A következő pillanatban fölöttük, a magas kőkerítésen föltűnik egy fiúcska alakja, aki a macska ügyességével kúszott lel a falon és leugrott a rózsék közé. — Hogy mersz ide betolakodni, gar. kölyök. — ordította a vén Tibold és felemelte a botját. A fiu dacosan nézett vissza rá. — Meg ne üseön, mert visszaütöm, — modotta. Az öreg meglepetten eresltette le a botját. A fiu — ökölnyi barna gyerek volt — elébe áilott és izgatottan magyarázni kezdte: — Mit csináltam volna ? Muszáj volt ide beugrani, beszorítottak. No de majd visszadom én nektek, megálljatok csak I Es öklével megfenyegette azt a helyet, ahol bemászott. — Kik kergettek meg? — kérdezte Tibold. — Inasok, pékinasok. — Hiszen azok jóval nagyobbak nálad. — Bánom is én. Ha ölen nem Rókát pedig Timkónál vegyen Tiiwvlrn szőrmeTavaszi szörmekulönlegességek, • W szalon díszítések IV. Garay-u. 16. I 'ettek volna! Hárommal így is elbántam. ! - Mit csináltál velük? — Keltőt megpofoztam, egyet pedig ugy megruptam, hogy odaesett a templom falának. — Hát járja ez ? — kérdezte inkább szemrehányóan, mint haragosan az öreg Tibold. — Te kis méregdugaes, te, A fiu szemei szikráztak. — Járja 1 Igenis járja. Nekimentek es-v kislánynak é* csúfolták. — És le ezt láttad ? — Láttam. Olt voltam a templom mellett. A kislány jött az iskolából és sietett haza. — Tudod ki volt ? — Nem. Sohasem láttam. De az mindegy. — Akár a Pista — sóhajtotta Tiboldné és könnyel telt meg a szeme. Tibold visszanézett a feleségére. Hallotta-e vaav nem, mit sóhajtott az asszony ? Talán nem hallotta, mert most a harag nem futotta el. Újból a fiúhoz fordult. — Gyere be ide a lugasba és mondd meg, hogy hívnak? Bementek a lugasba, melyet a fehér futórózsa egészen elborított. A kerti asztalon már ott állott az öreg uzsonnája. — Azt nem mondom meg, hogy hivnak, mert feljelentenek és a tanár ur megszid. Azt pedig én nem tudom eltűrni,—tette hozzá. — Nem jelentünk fel, — mondta Tibold. — Akkor megmondom. Pataki Pisla vagyok és vasuli főellenőr az apám. — Pista ... Pataki Pisla... — morogta elgondolkozva az öreg, azután szelíden a fiu fejére tette a kezét és megkérdezte: — Fiacskám, iszol-e kávét ? — Iszom — felelte a fiu és aztán mindjárt megjegyezte: — Milyen kedves néni I ? Igazán nem is hiszem ezenlul akármit is mondanak magukról. — Hál mit mondanak rólunk ? — Hét azt. hogy gyűlölik a gyerekeket. Meg azt is, hogy volt egy fiuk, azt pusztulni hagyták. Az én anyám is megsiratta a maguk fiát, amikor meghalt. Emlékszem ré, pedig akkor csak elsőbe jártam és mindig azt mondia : nincs lelkük azoknak az embereknek. A vén Tibold, kezében megmozdult a bot. Es aztán lehajtotta a fejét. A gyerek még fecseget tovább. — Da én azt mostmár nem hiszem 1 Mindenfelé meg fogom mlndm sÍRMfteA rnMfvtun aTITKA a yr _ te^rruLsrb&A, Tncug^ a NYITJA mondani, hogy ez hazugság. Nekem elhiszik, mert én sohasen szoktam hazudni. Uzsonna alatt folyton beszélt. A tanár urakról, akiket nagyszerűen utánzott és csak a keresztnevükön említette őket. Jánosról, a kocsisukról, aki szipkákat szokott faragni és akit láthatólag többre becsült a tanár uraknál. Végül a zsebébe nyúlt és megmutatta a féltveőrzőtt összes kincseit, egy üveggolyót, egy cigarettaszipkát, három cigarettát, *gy olasz pénzt és egy boxert. Érre az utolsóra volt a legbüszkébb. Azután illedelmesen elbúcsúzott az öregektől. Megígérte, hogy nemsokára megint eljön é» újból biztosította őket, hogy nem hisz róluk semmi rosszat. Tibold István meg a felesége sokáig ültek ott a futórózsáktól elborított lugasban, amely oly ijesztően csendes lett megint, amikor kiment belőle a gyerek. Az öree ur elmélyedt a gondolataiba. Azután egyszerre csak megszólalt, félénken, gyáván mintha önmaga előtt szégyelné kislelküségét. — Anna! Mégis irhalnől annak a* nőnek. — Mit írjak neki? — kérdezte visszafojtott lélegzettel az aszszony. — Hát azt, hogy hozza el a gyereket. fílinket támogat, ha hirdetőinknél uásárol Nőibosztümis kabítszflveteinkre tavaszi níikabátainkra felhívjuk az érdeklődő közönség szíves figyelmét Vásárlásikényszer nélkül is megtekinthetők KULPIN ÁRUHÁZ Békéscsaba