Békésmegyei közlöny, 1934 (61. évfolyam) április-június • 73-145. szám
1934-04-08 / 78. szám
1934 április 8 ÖEKESMEGYEI KCZLONY Krónika Nem kesergek azon nagyon, Ami — tudjuk — megtörtént már Másszor is, Hogy április, «L vén kujon, Be-becsapott és lóvá tett Százszor is. Márciusi szép meleg nap, '^ten tudja, hogy hirtelen Hova lett, Szeszélyes lett, mint az asszony, Kinek mindig hiányzik egy Toalett. Nem sokáig tart e szeszély S bámulatba ejtik ők a Világot, Ha levetik szoknyájukat És helyette felveszik a Nadrágot. Ködös, de szép Albionból Siet hozzánk ez az uj Kreáció, Melyről mondják a vén bölcsek: Nmcsen benne semmiféle Ráció Igazuk van a bölcseknekt Ki se látott olyan furcsa Ví'igot, Hogy egy házban necsak a férj, De az asszony is viseljen Nadrágot. No de hagyjuk a divatot. Más is van még, amin mindig Nevetünk, A kisantant pár nap óta Újból izgat minden téren Ellenünk. Maniu és Tituiescu Ordítanak, mint igazi Bolondok, Mint akiknek üres fejét Megzavarták ici• pici Koboldok. Össze-vissza kiabáltak Mindenféle tücsköt is, meg Bogarat, Melyért régen már fenékig Ürítették ki a békePoharat. Étvágyukban sajnálják, hogy A világot egészen fel Nem falták S azt künölik most világgá, Hogy a tregény oláhokat Becsapták. Benes Ede nem hagyott fel Pár év óta elindított Jó'szmával, De a ravasz politikus Véletlen sem játszik nyitott Kártyával. Hol hízeleg, hol meg gáncsol És leránt a sárga földig Bennünket, Benes Ede gáncsaiért Nem fogjuk mi búnak adni Fejünket. Nem törődünk mi most azzal: Kisantanték akármit is Csinálnak, Magyar lelkek ilyen apró Bolhacsípést könnyű szerrel Kiállnak. erde Parlagi sötétszinü galambokat vesz minden mennyiségben Gragoloi János Fiai Magyarországi Részvénytársaság, Békéscsaba. • i « * « < « i # < # • < « i Elegáns börberi felöltőket készítek mérték szerint kitűnő szabásban, elsőrangú kivitelben Meglepő olcsó árak! Megkonnyiiett fizetési filtitilik! MOLNÁR SÁNDOR upiszabó Békéscsaba f Andrássy-ut 19. > t » • * > • • • * » i » i W U jj Nincs senki aki törődne velem Riport a községi szegényházról a Községi szegényház. Piros épületét meg-mefibámuljék azok, akiket utjuk a Breznyik-utca felé vezet. Nagy ablakaiból az jtcai járókelőkre bámulnak lakói. Öregemberek, öregasszonyok. Kíváncsian, olyan kíváncsian nézr ak ki az utcára, mintha kis, elekek lennének. Az egész épületben van valami titokzatos. Már az is külör.ös hogy piros téglái messze kiviritanak a szomszédos épületek közül, az ablakaiból az utcára néző aggemberek pedig egyenese kíváncsivá teszik a járókelőt. Kik élnek 8 szegényházban, hogyan, miért kerültek oda, milyen az életük, megvannak-e elégedve sorsukkal és miképpen vélekednek ott benn a külvilágról? Mindmegannyi erdekes kérdés. Amikor némi habozás után benyitottam a szegényház ajtaján, az első ember, akibe belebotlottam, egy régi, jó ismerősöm volt. Bielik András, újságkihordó, akit fél Csaba ismer. Ült a folyóson s süttette magát a nappal. Csodálkozva nézett rám, el nem tudta képzelni, mi dolgom a szegényházban. Hamarosan megnyugtattam, hogy nem akarom felvétetni magam. Hozzőm szegődött, kalauzom lett. Vígan beszélt. Végigvezetett a hálószobákon, melyekbe egyszerű, erős vaságyak állnak, lepedővel, pokrócokkal. Itt élnek a szegények. Tőle tudtam meg, hogy 35 férfi és 22 nő, tehát összesen 57 lakója van a szegényháznak. Jobbára öregek, de elvétve egykét fiatal is van köztük. A folyosó egyik padján három őszhaju férfi ült. Szorosan egymásmelleit ültek, de egy —./a kukkot sem szóltak egymáshoz. A jobbszélen ülő, Havran Ni-hŰy, 30 évvel ezelőtt került ide, — tudtam meg Bandi barátomtól. — Hány éve? bé a? — kérdeztem az ör^giőí. Ugylátszik nern hallotta meg a kérdést, mert tovább is mereven belebámult a semmi 1"' Másodszor már tótul széltam ho^já. Fénytelen szemeit rámemelte, enyhe árnyék húzódott arcára, kesernyésen lebiggyesztette ajkát, aztán halkan suttogta : — Hatvanöt kérem. Harminc éve vagyok itt. — Harminc év — szaladt ki akaratlanul számon a csodálkozás. — Csaknem egy emberöltő — mormogtam magam elé. Az öreg meghallotta ezt, mert elmosolyodott — talőn hosszú évek óta először — s tompa hangon beszélt. — Bizony régen volt. Azóta odakünn sok minden történt. A mellette ülő Juhász Mihály és Sajben Pál felfigyeltek. Ráncos, sárga arcukra mintha halvány pir húzódott volna, szemük élénkebben csillogott. Havran Mihályt hallgatták s gondolatban visszarepültek tiz-huszharminc évet a múltba, azokba az időkbe, amikor fiatalok és egészségesek voltak. Az öreg Havran maga is elszégyelte, hogy a múltról akart beszélni, hirtelen elhallgatott s viszszaroskadt a padra. A mellette ülő másik két öreg arcáról eltűnt a pir, az elevenség s fénytelen szemük semmitmondón nézett előre. — Jó életük van ezeknek — csatlakozott hozzám a szegények ápolója — mindenük megvan és nincs semmi gondjuk. Reggel hat óra fele felkelnek, megreggeliznek, aztán tesznek-vesznek, megebédelnek, elunatkozzák a délutánt, megvacsoráznak és lefekszenek. Semmire semmi gondjuk. Némelyik dolgozgat itt a ház körül, sepreget, mosogat, de az öregebbek semmit nem csinálnak. — Mégis mivel foglalkoznak egész nap? — ámultam el. — Ezzel ni — mutatott az ápoló egy örog emberre, aki a folyósónak dűlve szundikált. A szundikáló felrezzent, ránknézett, szemére húzta kalapját s folytatta az alvást. — Van itt olyan, aki még a világháború előtt került ide. Azóta semmit sem hallott a világról. Azt sem tudja, hogy háború volt, hogy ma csonka az ország. Egyszóval semmit, de semmit nem tud, ami ezeken a falakon kivül történt. — Te meg vagy elégedve itt az élettel — fordultam Bandi felé, akivel valamikor gyerekkoromban együtt másztuk a kisliget zsidómeggyfáit 8 együtt kergettük a labdát a játszótéren. — Meg — felelte határozottan. — Mért ne lennék megelégedve? Mindenem megvan, még orvosságot is adnak. (Szívbajos.) — Nem vőgyakozol néha ki? — Akkor mehetek ki, amikor akarok. — De ugy végleg nem akarsz kint élni? — Nem, nem 1 — sietett válaszolni. — Odakint csak éheznék, szenvednék, itt nagyon jól érzem magam. — A régi időkre emlékszel? Erre kissé elkomorult, könny szökött a szemébe s ellágyult hangon mondta: — Szépek voltak azok, de hol van mőr az 1 — lemondóan legyintett 8 mély hallgatásba merült. A kapu mellett levő padon két öregasszony ült. Az egyik harisnyákat stoppolt, a másik a lábát tapogatta. — Hatvan éve főj a lábam, jaj, de nagyon főj — sirt a lóbát tapogató öregasszony. — Maga azért van itt ugye, hogy orvosságot adjon, hogy elrendelje, hogy tegyenek valamit a lábamra — nyúlt felém reménykedve. Az ápoló intett, hogy hagyjam rá. Ráhagytam. — Hetvenöt éves vagyok, gyermekkorom óta főj a lábom, tele van sebbel és nincs senki, aki törődne velem. — Mióta van itt? — Csak hat hónapja — felelte. — Nekem volt férjem, negyven évig éltem vele együtt. Mikor meghalt, a mostoha gyermekeim tudni sem akartak rólam. Az öregasszony felzokogott. A többiek, akik körülötte álltak, nemis vigasztaltók. Ugylátszik, már megszokták örökös panaszkodását. — Ez mindig panaszkodik — fordult hozzám az ápoló —• de láthetja, a többi meg van elégedve. Jobb dolguk van itt ezeknek, mintha otthon élnének. Elköszöntem a szegényház lakóitól. Egykettő, akinek nem esett nehezére a járás, kikísért a kapuig. A fájós lőbu öregasszony mégegyszer fülembesirta: nincs senki, aki törődne velem, aztán kiléptem az utcára. A nap éppen akkor ragyogott