Békésmegyei közlöny, 1926 (53. évfolyam) április-június • 74-144

1926-04-04 / 76. szám

4 BÉKÉSHEGYEI KÖZLÖNY Békéscsaba, 1926 április 15 Sejtelem Irta: Bóné Lajo»né. A fehér leányszobában mélységes csönd uralkodott. A fiiével dúsan csipkézett ablakon átszűrődik a nagy ívlámpa sárgás villanyfénye. A szobára halovány sugarat vet s látni lehet a pálmáktól, asparagusoktól zöldelő , sarkokat, itt-ott nippeket, karcsú Ámort, amint pajkos nyilát egyenesen a szoba sarkában csöndesen, szótalan ülő lány felé fordítja. A lány felé, akinek egyik keze a feje alatt pihen s a másik csüggedten, szomorúan hull alá, ott a süppedő fotőjben, le a szőnyegre a fehér jegesmedvére. Már egy órája is, hogy ott pihen e mélységes némaságban. Gondolatai messzejárnak s oh, ijesztők lehetnek, mert becsukott szemhéjai idegesen reszketnek meg. Halk suhanás hallatszik. A lány erőtlenül igyekszik széjjeltekinteni, de hogy senkit sem lát, újra csak visszaesik mozdulatlanságába. De most mi ,az ? Valaki mellette áll. Megérinti. Érintése súlyos, nehéz. Majd leomlik mellé, oda a fehér jegesmedvére. Fejét a lány ölébe hajtja ... ah! oly nehéz az a fej. Kezét megfogja ... súlyos az a kéz. Most élesen, kihivóan fölkacag. Halkan, duruzsolva beszélni kezd: Nem hivtál ugy-e ? Mégis itt vagyok. Nézd, a ruhám fekete, az érintésem súlyos, a hangom ijesztő, a kacajom a Te szivedbe markol. Éget, szőrit... El akarsz űzni? Nem tudsz? Próbáld meg no! A lány gyötrődő, erőtlen mozdulatot tesz. De kezét sem birja fölemelni. És újra kacajt hall: Várj no, ne küldj el még! Messziről jövök. A szárnyaim fáradtak. Pihenni akarok s beszélni Veled. Újra megmozdulna a lány, de csak ajaka súgja vontatottan, halkan, alig is érthetően: De hát mondd, ki vagy Te? Miért jöttél és mi a neved? Mi a nevem? Nem tudod? No hát megmondom! Én vagyok a »Sejtelem.* A gonosz, a vad, a gyilkos sejtelem. Nem tehetek róla, csak itt érzem jól magam. Itt a Te szépséges aranyhajad mellett, a Te finomvonalu, gyönyörű tested mellett. A Te szomorú, csüggedt lelked közelében. A Te szerelmes szived vergődésében ... ott... ott... benne... egészen benne. Kinek kell az már! Kinek dobogtatja meg őrült dobogással a szivét! ? Senkinek ! Higyj nekem: senkinek! Onnan jövök a messze Párisból. Ugy-e elfáradhattam? Láttam a fényesen kivilágított uccákat. Elegáns grizetteket. Féktelen táncosnőket. Pezsgőtől mámoros, duhaj bár-okat. Aztán betévedtem egy ragyogó palotába. Bel^^l^gt^Csupa fény! "supa >i lanyfény reácsuszik csodálatosan fényes, fekete hajára Igéző! A férfi nem tud ellentállni. Lázasan karol az asszony karjába és táncolnak érzéki, mámoros táncot... De aztán elfárad az asszony. Visszavágyik a , pálmák közé. Melléjük lopózom. És hallom a férfi hangját: »A legboldogabb pillanatai életemnek.* Az asszony hallgat. Nem akar banális lenni. De egy idő múlva fölényesen, büszke mosollyal veti oda a férfi felé : »Nos és a menyasszonya ?« A »menyasszonyom ?* Szól a férfi keserű gúnnyal. »Igen! a menyasszonyom !« »Akiről mit sem tudok, mióta Magát ismerem!« »Eh, ne beszéljünk Róla!« És az asszony boldogan fölkacag! Olyan megértő, olyan beleegyező kacagással. Mint amikor tudja, egészen biztosan tudja, hogy Vele, Mellette minden és Mindenki eltörpül. Amikor elbizakodó, amikor hóditó, amikor magábaőrjitő az aszszony! »Ah, Te gonosz!« >Ne mondd tovább!* Sikolt a lány. S egy irtózatos, kétségbeejtő lökéssel eltaszítja magától a duruzsoló Szörnyeteget... Alig-alig mozdul. Alig-alig bir fehér ágyacskájához vánszorogni. Alig nyomja meg keze a csengőt. S a behivott szobalány egy elgyötört szomorú kis aranymadarat fektet a csipkés ágyacskába ... Altató, csitítgató mozdulattal húzza össze a nehéz selyem függönyöket s ő sem vette észre, hogy a résen beosont a Szörny, a gonosz Szörny és ott guggol a leány lábainál... S igy volt ez napokig, hetekig, hónapokig itthon. S ugy volt az napokig, hetekig, hónapokig Párisban. És aztán később! Csak a lány nem tudta, hogy az elérkezettnek hitt vágy kielégítése után jött az unottság, jött a kiábrándulás, és ami megmaradt, az a régi, tiszta forrásból fakadt érzés, indulat volt: ott a lélek mélyén, ahol a lány állott... Egy reggelen aztán korán ébredt a lány. Nem, nem tudja mi ez a változás ? Oh, már nem sir, már nem is szomorú, sőt kacag, dalol, táncol. Végig szalad a szobákon, ki a nagy parkba, ki a halastóhoz. Megnézi az elhanyagolt aranyhalacskákat. Megnézi a virágokat. Nagy csokorral szed belőlük. Boldogan szökken föl a szobájába s tele szórja azt virággal. Minden kis zugot, minden kis vázát megtölt. Névtelen öröm, fékevesztett boldogság szállja meg. Ujjong a lelke. Nem tudja mi ez, de érzi, hogy ki kell törni onnan. És mikor este lett, magabékélő, csöndes, meghitt este, újra ott ült a lány a virágos fehér szobában. Könynyedén, mint a lepke s mint egy boldog Várakozás ugy simult alakja a kerevet puha takaróján végig Újra megérintette Valaki. OLf a rózsaszínű fülecskéje mellett. S haflk

an Ólott: Itt vagyok, lásd elijgttem. gzd, a ruhám most róagagzjnü, gsem könnyed, mánf

oro

s selymes. És /

mit mo

n. őle a leUj^fd Mészből. ^Qe mondom tam. Hallgasd isszajön! Sőt el adályok, súlyos átolták a Hozondja. Majd d. Igen, meg nem ő rajta d? Ugy-e ragyogó jkrödhöz. egedet, a szeőszinte karcsú alakod. Hófehér, gödrös kis karodat. És hallod szived dobbanását? Hallod a lélek szavát ? »Te vagy az örök Beteljesülés.* Kacagó sikoly hallik a csöndben: »Igen, mindent megbocsátok, amit nem is tudok!* Csöndes nesz támad, menni készül a Sejtelem. »Ne menj el még, kérte a lány, maradj beszélj velem.* Még egyet hát! »Most indul a gyors Párisból, holnap délután ötkor már itt lesz .. .< szólott és eltűnt. S másnap a délelőtti órákban táviratot hozott a postás. Rövid volt. »Jövök és mindig Veled maradok.* A publikum Sportemberek és lapok sokat beszélnek és irnak egy-egy futbalmérkőzés vagy atlétikai verseny után arról, hogy a publikum igy vagy ugy viselkedett. A mérkőzést vezető biró, vagy verseny zsűri különösen sokszor kerülnek a publikum ellentétes magatartásának kereszttüzébe. Vannak sokan, akik a publikum befolyását egyenesen versenyeldöntő hatásúnak tartják s vannak egyesületek, melyek erre a hatásra alapítják egész munkájukat. Nem lesz tehát érdektelen, ha a publikumról, mint ujabb időben valósággal a küzdelmekben résztvevő félről egyetmást elmondunk, egyrészt azért, hogy az elmondandóú konzekvenciáit maga a publikum, másrészt a játékosok versenyzők, biró és zsűri levonhassák. Idősebb sportemberek emlékezhetnek még arra, hogy kezdetben a futballmérkőzéseknek alig volt publikuma s a kis publikum akkor is nem annyira hozzáértő érdeklődéssel, mint inkább derültséggel szemlélte a pályán ide-oda futkosó játékosokat. A kapuba lőtt labda nem hozott akkora elismerést, mint egy jó magas »gyertya«. A játékosok remplijein, bukásain kacagtak és tapsoltak a szenvedő fél kárára Különösebb lelki kapcsolat azonban a pályán küzdőkkel még nem kötötte össze a publikumot. Azokban a forgalomtól távol eső falvakban és községekben, ahol a futballt még nem ismerik és csak most vezetik be — ma is ez a helyzet. A futball kezdő idejében a publikum szivesebben nézte az atlétikai versenyeket, a birkózást, stb., mint olyan sportokat, melyekben könnyen érzékelhette a verseny egyes fázisait. Könnyen megállapíthatta a síkfutás, a sulyuobás, birkózás győztesét, különösebb hozzáértés nélkül tudta A élvezni a versenyt és fáradtság Nélkül tudott hozzájutni a győzelemmel mindig vele járó izgalmakhoz és boldogan tapsolta a győztest. Lassanként azonban megváltoztak a viszonyok. A publikum kezdte megérteni a futballjáték szerkezetét. Kezdte tudni azt, hogy az, amiért a küzdelem folyik — a győzelem — miben rejlik. Lépésről-lépésre kisérvén a labdát a kick-offtól a hullámzó játékon át egészen a gólig, lassanként egész lelkével hozzákapcsolódott a játék izgalmas menetéhez. Lelkének úgyszólván valóságos feszültségével mintegy vonszolni akarja a labdát a sok akadályon át, a kapuig. Mimden, ami a publikum lelkében feszülő eme akarás elé kerül akadályul — a gáncsolás, driblizés, stb. a lehangoltság érzetét kelti benne, hogy a következő pillanatban ismét helyet adjon a bizalomnak, a lélekben már-már elhanyatló indulatok felviharzásának. Többé már nem képes némán végig szenvedni ezt a belső küzdelmet, öntudatlan tolul ajkára a biztatás, a fenyegetés, az elkeseredés legtöbbször artikulátlan hangja. Legjobban lehet a publikum lelkében viharzó indulatok fokát és feszültségét megállapítani akkor, ha az ember népes futball mérkőzés lefolyását hallgatja a pályától 400—500 lépésnyire. A lassanként lábra kapó, folyton erősbülő hangnak szinte dobpergéshez hasonló áradata, mely mind több és több különböző nagyságú dob pergésével gyarapodva, egyszer csak felcsattan, mint az égzengés: a gól. Egy-egy ilyen távoli hallgatásból A. szinte pontosan lehet rekonstruálni a játékot, a labda útját a kapu felé. A publikum ma már tehát nemcsak néző többé, hanem a játéknak egy küzdő alanya, nem ugyan fizikumával, hanem a lelkével. Ez a lelki munka sokszor és sokakat jobban kimerítő, mint maga a fizikai játék. Láttam nehéz küzdelemből kikerülő játékosokat aránylag frissnek, rugalmasnak s ugyanakkor nézők százait valósággal összeroskadtnak. A publikumnak ez a lelki veleküzdése az, amire a csapatok számítanak s amire számitaniok kell is. Fájdalom, az utóbbi időben a sportba is belevette magát közéletünk rákfenéje, a politika. Az egyesületek társadalmi osztályok, feleke- , zetek, sőt szakmák szerint alakulnak meg. Nem kizárólagosan sport a működésűk fundamentuma, hanem azt mindinkább ujabb és ujabb rikitó sallangokkal aggatván tele, lassanként eredeti karakteréből kivetkőztetve, nem összetartó, konstruktív, hanem szétforgácsoló, destruktív hatásban nyilatkozik meg a publikumnál. A publikum már nem sportbéli győzelemnek vagy vereség-nek, Látja csapatának győzelmét, vagy vereségét, hanem inkábbsaját világnézetének, pártállásának, társadalmi osztályának győzelmén ujjong, vagy vereségén kesereg. A taps már kizárólag azért csendül fel, hogy a másik oldalon összecsikorduljanak a fogak és szoruljanak ökölbe a kezek. A sportelvek eme eltévelyedéséből ered aztán a közönség eltévelyedése u is. Lelkesedése még viszi előre, kö- ^ zönye még megfagyasztja a játékosokat, de már a tribünön, nézőtéren verik, szidalmazzák egymást, sokszor a birót is. És ezis átragad a játékosokra. Ez pedig a vég. Az élet küzdelmeiből lassanként el fog tűnni a sportnak ez a kis oázisa is, hová eddig az élet egymást marcangoló színteréről egy-egy vasárnapra visszavonulhattunk, hogy testvérnek érzehessük a testvért és tegnap még egymás felé kinyújtott öklünk lágyan szétterüljön, hogy melegen megszoríthassuk egymás kezét. Segíteni lehet még a bajon és ott van letéve az egyesületek kezében a megoldás is. Tanítsák meg publikumaikat arra, hogy az együttérzés ^f kifejezésének nem okvetlen muszáj a közös ellenfelek szidalmazásában megnyilvánulnia. A rajongás az egyesületért vagy annak dicsőségéért, nem követel gyűlöletet. Az ellenfelek ne legyenek ellenségek. A legyőzött ellenfelet kárörvendve ne gúnyolják, hiszen valamikor, mikor az emberek még nyersebbek voltak erkölcseikben is mint ma : a győztes tisztelgett a legyőzött előtt. Tegyünk ugy ma is és akkor nem fogunk sportunk hanyatlásán keseregni. —nysám— r