Békésmegyei közlöny, 1925 (52. évfolyam) október-december • 221-296. szám

1925-12-25 / 293. szám

E«TE8 SZÁM ARA 2000 KORONA Békéscsaba, 1925 december 25 Péntek 52-ikévfolyam, 293 ik szám rjwijirtririamwtnnirv^ A. BEKESMEGYEI KÖZLÖNY POLITIKAI NAPILAP _ Főszerkesztő: Előfizetési dijak : Helyben és vidékre postán küldve: negyedévre 75.000 kor. Sgy hónapra 25.000 kor. Példányonként 1000 koron*. _ . Dr. Gyöngyösi János Felelős szerkesztő: Filippinyi Sámnel. Telefonszám : 7 Szerkesztőség és kiadóhivatal: Békéscsabára II. kerület Ferenci József-tér 20. szám alatt. Hirdetés díjszabás szerint. Magyar Karácsony. A csonttá fagyott föld kemény hókérge fölött dermesztő hideg szél rohan át és a pusztulás diadalénekét sivítja füledbe. A fák sötét üveggé dermedt ágain az Enyészet jeges ujjai haláltáncéneket citeráznak. Patakok hült ajkán jéggé meredt a hullámok beszéde. A csillagok kegyetlen hidegséggel szikrázzák alá éles nyilakká fagyott mosolyaikat az esztendő leghoszszabb éjszakájának fekete palástjába. ... És, — láttán e pusztulásnak, — hiszed-e, tudod-e, hogy nincs messze az idő, mikor a havat viharzó fergeteg simogató, melengető szellővé lágyul ? Hogy a kővé fagyott élet méhében nemsokára az föld millió csirája zsendül ? Hogy a zörgő, száraz ágakban már bent búvik a bimbó ? Hogy a megnémult patak újra beszélni fog s a kegyetlen csillagok ismét mosolyognak? Mert ha van is a teremtésben elmúlás, halál, — az Élet törvénye a legfőbb, az örök törvény. Magyar sors Megváltót váró, hosszú, bus éjszakáján didergő lélekkel nézek az éjféli sötétbe. Köröskörül lefaragott, alfölddé nyirbált hazánk fagyos telébe. Maradék magyar életünk téli vergődésébe. És látom, hogy sivit felénk a világ minden tája felől a közöny és meg nem értés, a gyűlölet és kapzsiság fagyos szele. Látom a magyarság életfájának megtördelt és lombjavesztett, kopár ágait. Medre mélyéig jéggé merevedve a tavat, mely reményeink csónakját ringatta. Es nem látok az ég miriádnyi csillaga között egyet sem, mely biztató sugárt küldene felénk. Mint küldött a szabadulás jeléül ama betlehemi csillag kétezer év előtt. Még az a kicsiny fenyőfa is, — mely boldogabb időkben a szeretet derűjét és a békesség harmóniáját hozta hétköznapi életünk egy percnyi pihenőjébe, — szomorú mementó lett. — Messze (óh jaj, milyen messze!) székely hegyek panaszát hozza, Erdély pusztulásán, rabságba hullt magyarok romlásán sirja viaszkönnyeit S talán még sivárabb a kép, ha a magunk lerongyolt lelkébe nézek. Ha keresem benne nemzetünk és fajunk tragédiájának visszhangját. Az egyéni célok szemhatárán tul eső nagy nemzeti eszményeket. Az ezekért cselekvésre és áldozatra kész energiákat. És nem találom. Hanem találok helyettük „átkot hitvány felfogásban". Találom egyfelől a telhetetlen önzést és a szívtelen közönyt. Másfelől a puszta személyes létezés megoldhatatlan problémái közt agonizáló elesettséget. Találom a konok kishitüséget és kongó, nagy szavak bóditó mákonyát. Keresem a hajótöröttek egymás felé nyúló testvéri kezét és vonagló öklöket, villogó szemeket látok. Keresem a fórum tisztalelkü, hivatott nagyjait s üres szájhősök és tülekedő félkézkalmárok vásári zaja szédit. Szemem sóvárogva kutat e szennyes áradatban egy uj Ararátot, — s köröskörül mocsári életre rendezkedik be a puszták ezeréves, büszke népe. „Hazája feldúlt védfalából rakva palotát heverő helyének." És mégis . . . Nem esünk kétségbe és nem csüggedünk. Egy nemzedék még nem a nemzet. Egy nemzedék sorsa még nem a nemzet sorsa. Egy nemzedék lehet könnyelmű, bűnös, sőt gonosz is, s mint ilyen: kivágható és tűzre vethető. Mint volt e mai nemzedék is, mely öncélnak nézte magát s feledte a természet törvényét, hogy a jelen sohasem önmagáért, hanem a jövőért van. De minden nemzedék mögött ott van az uj sarj. Az uj nemzedék. Nem részese, csak áldozata előde vétkeinek. Szegénységben, könnyek közt foganva, játékaiban megrabolva, ifjúságában és örömeiben megrövidítve s egy kilátástalan sivár jövő elé állítva: ez az uj nemzedék tanultabb, keményebb, hívebb és kitartóbb lesz apáinál. Kétezer év előtt egy szegénységben született, mártiromságra elhívott Gyermek hozta el a megváltást a szétthulló, sülyedt emberiségnek. A szeretet és hit senkit sem sebző fegyvereit hozta csupán magával s igazsága előtt meghódolt egy világ. A szeretet és hit fegyvereivel fegyverkezzék a magyar ifAki megmaradt szakaszvezetőnek Mikor azon a rosszemlékű Anna napon a hajnalhasadása a falakon találta a legfőbb hadúr ellentmondást nem tiirő parancsát; a »nagy irás« sokaság számba menő betüzó'i között ott olvasott sáppadó arccal Szlovák mester is, az istenes kéményseprő, a Mária társulat legjámborabb tagja, a Szent Antal imazsámoly mindennapos látogatója, a legimádságosabb presbiter. Elolvasott és megértett mindent és hogy el is gondolt mindent, ami vele járt ezzel a megértéssel, azért volt olyan sápadt az arca. De nem félt, csak megborzongott egy kicsit, hiszen mindig mindnyájan az Isten kezében vagyunk. Jöjjön, aminek jönni kell. Bizonyos csak egy, hogy neki menni kell, mert az hivja, aki nem tréfál és mert a hazának van rá szüksége ... Amig ballagott hazafelé, elgondolt mindent. Az a szép, jó asszony majd csak elboldogul a legényekkel, a kereset el nem marad. Milyen jó hogy az Isten olyan kardosnak teremtette! A kis Mariska — hiszen már tizenöt éves ... az meg segit az anyjának és ... egymásra vigyáznak. Bizony ő nem vigyázhat rájuk most egy darabig, mert valahol meszsze lesz, valahol olyan helyen, ahol elég lesz magára vigyázni. Otthon egy kicsit sirtak, egy kicsit tanakodtak, aztán nem volt sokáig maradása Szlovák mesternek, igyekezett a templomba. Amig beharangoztak, ott beszélgetett a plébánia kapujában, mint máskor. Mikor meg a plébános, meg a kántor bementek a templomba, bement ő is. Épen ugy, mint máskor. Csak arrá^ a helyre, ahova évek óta ülni szokott. Azért, hogy olyanokat is látott magakörül, akiket soha, vagy nagy ritkán, ő épen ugy csinálta, mint máskor. Egészen átszellemült az imádságban, éneklésben. Csakúgy kérte az Istent, hogy segitse meg az övéit, meg hogy róla se vegye le a kezét, abban az uj életben, ahová most mennie kell. Mikor a templomból kijött, kivül, belül olyan volt, mint mindig. Egészséges, piros szine visszatért egészen és a lélek emóciók nélkül való nagy nyugalma sugárzott kérkedés nélkül harmonikus vonásain. Másnap reggelig a családja körében készülődött és hogy hajnalban elindult, nem kellett visszafordulnia egyszer sem, mert nem felejtkezett vo.t meg semmiről. A családjától érzékenyen búcsúzott az állomásnál, aztán vitte a vonat, vitte az ezredhez ... * * * Fejetlennek tetsző sürgés-forgás volt a városon, különösen a kaszárnyában, meg annak a környékén, ahova a többi népfelkelővel együtt Szlovák mester is kiszorult, Minden nap összeállítottak ugyan egy-egy zászlóaljat; azt gondolta volna az ember, hogy majd csak könnyebben férni már, de bizony nem tudtak elküldeni annyi embert, hogy megannyi ne jött volna helyébe. Az első héten csak egyszer szóltak Szlovák mesterhez, mikor az ajánlati lapját elvették, aztán azt sem tudta hová legyen a nagy semmittevésben. A második hét is a dereka táján járt, mikor csak ugy civilruhája gallérjára felvarratták a két csillagját, ami még stand-beli korában hullott volt oda a legeslegszebb húsvétja előtt. És Szlávák mester végtelen szerencsétlennek érezte magái a katonasapkával, meg a gallérjára varrt két csillaggal. — Öszvért csináltak belőlem — mondta a boldog csillagtalan földieknek — csúffá tettek.. Irigylem kentektől a rendes hazai gunyájukat, de ne féljenek, nem lesz az soká igyi Meglepetve néztek az istenes kéményseprőre, hogy honnan veszi ezt a fenyegetést? Az egyik parasztkőműves mondta is mindjárt, hogy — A fejébe szállt a két csillagja, ne gomL.janak vele cimborák. Aztán csak nagyot néztek szombaton, mikor tiszta csukaszürkébe látták jönni a ksszárnya felől. — Vagy hát igy gondolta a káplár ur ? sietett jóvátenni a gyanúsítást a kőműves — és tisztelettel nyomta meg a »káplár« és még inkább az »ur« szót. Hát bizony az ugy történt, hogy mikor már bizonyos volt, hogy még a hadtápzászlóaljból is kifelejtették, maga kérte a beosztását és nem hiába. Másnap parádés eskütétel után ment a hadtáp vagonirozni és köztük ment Szlovák káplár ur is. Sietős volt a búcsúzkodás, nem sokat várnak ott egy emberre, mert »megy a gőzös, megy a gőzös Boszniába ... Szerbiába ... * « * Mikor az első menázsiosztás volt, máris kitűnt a Szlovák káplár ügyessége. Zűrzavar, kiabálás volt mindenfelé, mert nemcsak az öreg legények, de az altisztek javarésze is elfelejtette a regulát. Csak a Szlovák raja volt csendes, ott katonás rendben ment minden; jutott is, maradt is, mert értette a dolgát aki parancsolt. A parancsot minden ember mindig megértette, mert ugy megmagyarázni mint ő, nem tudta azt senki. Ha pedig Írásban kellett valamit jelenteni: kinézésre, pontosságra nem vetekedhetett az övével egy sem. Még a Drávát sem érték el, máris egész szakasznak parancsolt Szlovák, minek látható jele a harmadik csillag sem hiányzott a gallérjáról. Ha az alezredes urnák ügyes emberre volt szüksége, mindefelől a Szlovák nevét kiabálták és nem biz-