Békésmegyei közlöny, 1925 (52. évfolyam) április-június • 74-144. szám

1925-04-12 / 83. szám

Békéscsaba 1925 április 12 BSlKÉSMEÖYEI KÖZLÖNY 3 Casque Colonial No 226 (Egy légionista naplójából) Irta : Péchy-Horváth Rezső I. A keskeny, hosszú lábon felnyúló kerektalpu poharakból zöldszinü szörnyeteg villogott elő : sürü, nyúlós francia abszint. Tekintetének szilaj varázsa lassan, alattomosan kúszott felfelé, fel az üveg sikamlós falón. Aztán kicsordult, kiszállt, kifelhőzött. Gyors szökkenéssel rátelepedett a faasztalt körülövező fiuk mélázó szemeire. A zöldszemü szörnyeteg megtette a hatását. A büszke, fehérkeztyüs emberi társadalom szomorú, keménydacu számkivetettjei, a fehérzubbonyos hazátlanok agyában elnyomta a zsibongó gondolatokat. Kitörölte a légiómarsolások izzadásos, fogcsikorgatásos, káromkodásos napjainak emlékét, amikor nehéz emberpára, verejtékszag és bakkancsok izzadságos illata szállong a forró homokon marsolók kettős rendjei között és amikor Ímmel-ámmal, hördülve, káromkodva száll fel a katonanóta a sergeant-majorok erélyes és goromba puskatusbiztatásaira. Elszállt, elfelejtődött itt sok száz kegyetlen éjszaka emléke is, éjszakáké, amikor a fülledt levegőjű hálótermekben olvasztó forróságban öntudatlan kényszer-álmot alusznak, ruhásán, fegyveresen, a kézcsuklóra szijjazott puskákkal . . . Mindent, mindent elnyomott az abszint, ami fájdalmas, gyötrő, érzékeny, emlékes emlékezés volt. A szivekre pedig jótékony feledés homálya borult. Keskeny sávban kanyargott az asztal felett a silány katonadohány ólmos, zöldeskék füstje. Facsarta az orrot és könnyesre marta a szemet. A füstkarikákból ostoba alakok bontakoztak ki kavarogva. Bizonytalan cirádáik lassan erőteljes sziluetté formálódtak. Vastag sűrűségűket csak bátortalanul hasította át a lecsüngő acetilénlámpás fehér fényzuhatagja. II. A „Biére Phenix", sidi Huisszein al Bubekr mulatója eredeti módon volt berendezve. Valami sokat vigadozott, vigasságokból kinövekedett, ember ötleteit hordozta magán. Es aki tudta a jóravaló sidiről, a buvette birtokosáról hajdani nótás, vígságos légionistaságát, az megértő mosolygással nézegette az eredeti berendezést. Lássuk csak. Künn az uccán, a rue Nationale járdáján, széles katedra emelkedett. Ezen asztalok s más egyebek, amik csak arra jók, hogy a vigságnak készülő légionisták, az istentelen roumi-k, éjjelente megzavarják ott a próféta szakállának árnyékában pihenő igazhitűek álmát. Odabenn azonban, a széles tejüveges szárnyasajtók mögött, élénk kapcsolatát találta a járatlan ember az otthonosságnak és kényelemnek, ami búsongó embernek kívánatos. A Biére hatalmas termében apró rekeszek vártak nótás iddogálókat a faasztalok mellé, sidi Huisszein nagy gyönyörűségére. Az egyik fal mellett arab konyha vonult végig. Ott mindjárt kijózanító kotyvasztékot főztek annak, akinek a zöldszemü abszint vastag homályt font az agya köré. A másik fal mellett pedig szélesen mélyedő fülkében viharos multu hangszer terpeszkedett: egy öreg zongora. Idegen országok szülöttei kalandos hányódások után tán legelőször a sidinél pihenhették ki lágcsavargó fáradalmaikat. Ha testük acélosságára álmos nehézséggel borult rá a lélek megtántorodása, egyensúlyvesztése: a lelki kimerülés, felüdültek az öreg hangszerből kiszálldosó, eszeveszetten komolytalan és csiklandozó hanghullámokra. Lágy melódiák fonódtak a szivek köré és bajtársi együttérzés harmóniája tette elviselhetővé az idegen föld keserüségeif. III. A füst sűrűn kanyargó folyamban omlott el a kicsi társaságon. Négyen voltak. Mindegyik egy idegen rónasógból ideszakadt ember-meteor, akinek még a hazája is messze esik a másikétól. Mértföldek százai feküsznek hazáik között. De azért a\sivatag, a forró homok örök barátokként hozta össze őket. Fiatal szivük meleg szeretettel dobbant össze. A hollandi Nanninga néven szerepelt, a szőke svéd fiút Lindströmnek ismerték, az olaszt pedig Valentinek. A magyar föld szülöttét pedig Szalókynak hivták odahaza, a bájos Mecsek alján. Csak abban hasonlított egymásra ez a négy ember, hogy a helyőrségben félelmetes hírű garázdák voltak. A zöldszemü szörnyeteg leszedte róluk a nemzeti sajátosságokat. Részegen egyforma volt valamennyi. Mindegyiken frissen mosott, kényesen tiszta fehér vászonbluz feszült. Es aztán még valamiről megemlegették őket a gloire katonái. Fejüket örökké árnyékba fogta a francia gyarmati sisak, a Casque Colonial No 226. A magas, hófehér vászonsisak ráborult a fejükre s homályba burkolta enyhén csokoládészin arcukat. Mindenkinek leverte a fejéről a Casque Colonialt sidi Huisszein al Bubekr, ha ugy ült le az asztalához, de az internacionális garázdáknak nem. Ezeknek az volt a szabadalmuk, a szimbólumuk. IV. Az idegen légió eszkuádjaiban újoncok érkezése, öreg fiuk távozása mindennapi dolog. Eseménnyé az ilyen jövés-menés csak nagyritkán növi ki magát az idegen fájdalmak egyvelegéből. Legfeljebb, ha honfitárs jön a garnizonba. Ilyenkor az újonnan jöttét diadalujjongó nótázással viszik el valamelyik füstös, bűzös arab bárba, ahol hazai hírekért dus vendégséggel fogadják őt a bajtársi szivek. Az idegent azonban, akinek nincsen honfitársa, mindenki kikerüli. De ki tudja itt igazán, ki a honfitárs, ki az idegen ? Hiszen a legtöbben más nevet, más nemzetiséget mondanak, csak azért, hogy békés nyugalom fogja körül sokat hányódott, sokat szenvedett, csalódások ólomködével takart lelküket. Egy uj légionista vonult be nagy csendben-rendben a sidi birodalmába. A járásán, a tartásán meglátszik, hogy nem az országutak sarából, nem „alulról" került a nagy menedékhelyre. Ha a négy garázda figyelte volna az idegent, láthatta volna úrias vonásait, különös arcát, amely dehogy is hasonlított ama faj gyermekeihez, amelynek égisze alatt bevonult neve az ezred törzskönyvébe. Soha sem volt ő angol, mit is keresne egy britt a francia gloire alatt ? A garázdák azonban most nem figyelmeztek senkire, semmire. Jótékony ködbe burkolta őket a zöldes füstgomoly. Felettük viharzott a felleg, homály mögé rejtve a négy vászonsisakot. Észre sem vették az idegent, amikor bejött. Csak akkor riadtak fel, amikor a füst közé halk, szaladó melódiák csúsztak. Egy pár könnyű kéz — mestere, uralkodója a hangszernek — suhanva futott végig a sárgára öregült zongorabillentyükön. Könnyű érintésére lágy ritmusok születtek és remegve szöktek el az asztalok felett ... Valami pajkos francia orfeumdalt játszott az idegen. A négy garázda halkan verte hozzá lábaival a taktust. Aztán egyszerre zsibongó hangkaoszba fulladt a könnyed dal. Utána kellemes zsongás-bongás szálldosott a gyorsfutásu ujjak alól. Mint amikor a zenekarból az a bizonytalan, zsongó zümmögés hangzik fel a játék kezdete előtt. De merészen, határozottan született meg ekkor egy dal, amely idejött a jövevénnyel a pálmák alá: Szoraoru-borongós vasárnap délután Elíog a vágy újra fehér arcod után 1... Oly ismerős volt ez a dallam a négy garázda közül egynek 1 V. Szalóky ijedt döbbenettel meredt maga elé pár pillanatig. Elfásult agyában valami láthatatlan szellemkéz lobogó világosságot gyújtott. Az abszint-ködfelhők ritkásodni kezdtek, mint az októbervégi köd, ha napsugár aranylik rá sziporkázva. Eszmélni kezdett. Rekedt hang szökött ki a torkából. A másik pillanatban pedig felugrott. Óriási léptekkel termett a zongora mellett. Ott hatalmas ránditással markolta vállon az idegent. Erős kezének dühös szorítására kezében maradt a vörös vállrózsa. — De qui as-tu apris, ou as-tu entendu cette chanson ? 1 (— Hol hallottad, kitől tanultad ezt a dalt? I) A lábai megroggyantak, a hangja elfulladva hangzott fel a torkából. A másik megdöbbenve állt fel a zongora mellől. Csendesen, nyugodtan odament melléje. Kicsit meghatva, kicsit megdöbbenve. — Te is magyar vagy ? — kérdezte. És az „angol" légionista nem várta meg kérdésére a feleletet. Az arcán gyors vonaglás villant át, szemei megcsillantak, mint az abszint, amikor belesüt az acetilén ezüstlángja. Erős karjai körülölelték a vergődő nyakát. Szalóky, a hires garázda, összerázkódva bujt ki a magyar karok ölelő fogságából. Melle zihálva fujtatott. A szemei szégyenkezve, riadtan bujtatták el a tekintetüket. Összeesve zuhant vissza a székébe. A hangja riadtan szökött bele a füsttömkelegbe: — Menj, menj . . . tagadj meg, én nem vagyok magyar 1 . . . Nyomorult féreg vagyok 1 . .. Vess meg, köpj le! ... az Isten ugy sem tud eléggé megverni 1 . . . Elhagytam azt, aki engem tett meg melegen dobbanó lányszive egyetlen urának, keresztülgázoltam a szivén és kikacagtam a fájdalmát, a könynyeit... A nótája most egyszerre eszembe hozta őt . . . milyen nyo morult vagyok ! . . . VI. Fásult csend feküdt el az asztalok felett. Levert szomorúsággá állt a négy légionista a nyomorultul vergődő ötödik előtt. Az idegen földek fiai most megértették, ahogy az ismeretlen, soha nem hallott magyar szó fójdalmasan megeredt előttük, hogy nagy tragédia cikkázott bele nyugodt, fásult életük koromfeketeségébe. Cikkázó napsugár aranykévéje hasított bele az ólomnehéz ködbe ..» őszinte döbbenettel pihent a tekintetük az élet asztalra borult számkivetettjén, aki egyszerre ráhanyatlott felsőtestével az asztalra. Döbbentő sírással zokogott fel Szalóky. Feje kezeire hanyatlott. És hirtelen gurulva indult meg és koppanva esett a földre a Casque Colonial No 226. Kövér Erzsébet: Versek Csinos kiállítású kis könyvecskében, a román cenzúra elszomorító bélyegével jelentek meg a fiatal aradi költőnőnek, Kövér Erzsébetnek versei. A pompás érzékkel és kiváló gonddal formába öntött versekben elsősorban megkap bennünket bizonyos férfias erő és komoly kontemplati* elmélyedés, ami annyira távol áll a nőiróknál szokásos erőtlen szentimentalizmustól. Nem hiába dalolja anyjához címzett versében: »Az én keblemben férfisziv dobogc. Igazat kell neki adnunk, hiszen krédóját is az akarathoz irja. amit általánosságban férfiúi erénynek szoktunk tartani. Nőiességét inkább azok a finoman szubtilis, igaz művészettel megirt impresszionista tájképek tükrözik vissza, amelyekből néhány apróságot mai számunkban közlünk mutatóba. A lira agóniájának és az irodalmi irányzatok meddő vajúdásának vigasztalanságában jól esik olvasnunk ezeket a művészi megjelenésükben konzervatív, de becsületes, őszinte, és harmonikus verseket. A figyelmet érdemlő kötet megrendelhető szerkesztőségünk utján s kapható a csabai könyvkereskedésekben, (gy. j.) Képek A nyári est halk lélekzetére Meg-megrezdül a nedves lombozat. Kip-kop, kip-kop, a háznak ereszére Álmos-ritkán lágy csöppek hullanak. Majd ez is elhal. Néma csend borítja Be a világot. Száll a szürkület. Tömörülve, majd meg hosszura nyúlva Tépett felhők lassan kerengenek. És utrakél a denevér cikázva, Száll a bagoly, kiáltoz a kuvik S a citromsárga alkonyég-palástra Ráfestődik a sötét tamariszk. * A bus égen fehér hold vándorol, Reánk tekint sötét íelhők alól. Valahol halk, panaszló dallamok Siratnak tegnapot, mát, holnapot, * Arany nap porzik azúrkék egen, Rózsásba hajló bárányfellegen. Felengedett a tón a jégfedél S a lecsegő hab vidáman mesél. Rengő thuják kacéran napba néznek Es a ligetben láthatlan zenészek' Ujjongó, pezsgő muzsikába fognak, Előhirül a közelgő tavasznak. * A fák között vigan nótáz a szél, Bimbót igérve hintázik az ág S az avar közül kíváncsin kinéz A hóvirág.