Békésmegyei közlöny, 1924 (51. évfolyam) április-június • 65-136. szám

1924-04-20 / 81. szám

Békéscsaba, 1924 április 20 BÉKÉSM EGYEI KÖZLOM 5 Sziszifuszné Irta : Péchy-Horváth Rezső. A vándor megállott. Elnyűtt, foghijjas bakkancsai, amelyeket meszes szinüvé lepett be a hegyi országút makacs pora, selymes füóceán zsenge palástjába süppedtek. A smaragdszinü, illatos, erdei harmattól lehajló fűszálak lágyan és szeretettel ölelték meg a durvatalpu szögescipó't és gyémántfénnyel csillámló harmatcseppeket hullajtottak rája. Hátul az erdő zengett, zúgott, jajdult és lihegett és szordinós hanghullámokat ringatott kifelé a tisztásra. Tisztáson állott a vándor. Mögötte, körülötte zugó fenyves sötét lombrengetege feketéllett. A millió fekete fenyő összeborulva bujt össze és zizegve, sóhajtozva valami ismeretlen, de elragadó és művészi tökéletességgel megkomponált szimfóniát énekelt. Az egyhangú lombsátor mélyén titokzatos és átható hűvösség terpeszkedett és sűrű, nehéz és bóditó fenyőillat. A parányi tisztás fölött kupolásán borult össze a bükkök és törpefenyők sürü, tökéletes boltozata, mint valami primitív, de nagyszerű és fönséges dóm boltivei. A gigászi boltozat képeit, freskóit és falfestményeit zizegősusogó levelek ezernyi változata, formája, színárnyalata és alakja pótolta. A szelíden ívelő boltozaton tul hirtelen véget ért az erdő és selymes, lágy, pázsitos rét következett. A rét végén, néhány zöld bokor mellett, tobzódó virágmámorban hivalkodó pici kert közepén apró parasztház állott, élénken pirosló cseréptetővel, széles ablakokkal, amelyekre csipkefüggönyök borítottak irigy takarót. A ház falát a tömpe kis kéményig zöld futószőnyeggel borította be a repkény, amelynek tökéletes eleven pázsitját itt-ott élénk kék és lila csillagok cifrázták : a tenyérnyi nagy, teljesen kinyílt klematiszek virágbugái. A tisztás fölött kereken összeboruló lombkeret a legtisztább és legbájosabb kis hegyi idillnek szolgált keretül: smaragdzöld rét szélén pirostetejü házikó, amelyre ferde aranysugarakat hullajt az izzó tombolással kevélykedő nap. Az élénk piros tető fölött mélységesen kék égbolt feszül ki boltozatosán, mint valami buzavirágszin selyemnapernyő; a kép sarkában mélyfehér, szakadozott vattacsomók úsznak, lassan és alig érzékelhetően : egy sereg bájos, napfénytől aranysárga bárányfelhő. De aztán egyszer csak elhomályosult a gyönyörű, eleven pasztell ragyogása, fakók és fénytelenek lettek a ragyogó szinek, eltűntek a hosszú futószőnyegek, amiket a nap teregetett végig az üde havasi réten. Hideg surrant keresztül az illatozó fenyőfák között és a vándor megrezzenve nézett újra a képkeret között álló tájképre. Most fakószürke, színtelen, élettelen volt minden. És lassan, óvatosan és alattomosan, fehér ködgomolyag tűnt elő itt is, ott is. Omlott a köd, mintha a mészfehér uton és a fekete fenyők között fehér füst kúszott volna előre. Lassan, megfontolt hömpölygéssel, szélesen szétfolyó folyamban dőlt a köd, amely hatalmas csomókban, kavargó türemléssel csúszott és áradt szét a réten, a kis tisztáson, a bokrok szövevényei közt, a fák sürü homályában. Mindenütt ott volt, mindenhol megjelent. Hatalmas tömegekben omlott alá, szinte érzékelhető, kézzel érezhetőnek, megfoghatónak tetsző masszákban kavargott. Itt-ott beleakadt egy-egy lombozat kiálló, szanaszét meredező ágbozótjába és ilyenkor hitvány és apró rongyokká, átlátszó foszlányokká szakadt szét az alattohiosan terpeszkedő, kúszó, kavargó, surranó tejfehér füst. Majd meg egy-egy hatalmasabb tömege — amely egészen olyan volt, mint az a fehér, gőzszerü füstlobogó, amelyet a rohanó mozdony köhög ki hördülő vastüdejéből — lassan szállt a rét szines palástja fölött és sürü masszája, amerre elszállt, benyelte és eltakarta a fák ágait és lombkoronáját. Egy pár pillanatig csak egy-egy ág vagy levélcsomó sötétlett ki a füstóceánból, mintha tő nélkül lebegne a levegőben, aztán mindenen diadalmaskodva hatalmasodott el a szakadatlanul omló köd. Nem olyan köd volt ez, mint amilyen a városok uccáit és tereit vonja be mozgékony ólomfüggönnyel, amely réstelen egész, mereven, mozdulatlanul álló, egyforma sűrűségű és vigasztalan egyhanguságu. Ez pásztás, csomós köd volt, amelynek egyes csomói sötétebbek voltak a másiknál, gyorsabban gomolyogtak előbbreelőbbre, a földön, a fák fölött, a másik ködcsomókon. Néhol tisztán látszott a finom, remekmívű tájkép, mert elúszott előle a kavargó szürke gomolyag. Ez a köd nem állt és terpeszkedett a vidék fölött, ez folyton mozgott, hullámzott, kavargott és gomolygott, de sehol és soha nem volt egyforma sűrűségű, egyenlő vastagságú, azonos szinü. Néhol keresztül lehetett rajta látni, másutt elfoszló cafatokban úszott és kóválygott, néhol pedig haragos, áthatolhatatlan sűrűségű, sötétfehér csomókban bonyolódott, mint a pásztortűz füstlehelete, ha friss és nedves rőzseköteget dobnak a piros lángnyelvecskék fölé. A vándor szomjasan és habzsolva itta be a természet csodálatos, pajzánkodó kedvének szines tobzódásait. Tudta, érezte, hogy titokzatos életmegnyilvánulást, szentségesen szent titkot lát, mert a természet csak a magamegfeledkezett pillanatokban mezteleníti meg magát és csak azok előtt, akik hozsannázó lélekkel, kiszakadó szivdobbanásokkal rajonganak érette ... De hirtelen távoli hang érkezett a füleihez. Halk, zümmögő, groteszken elcsukló énekhang volt, amely óvatosan és lassan, el-elfulva és kihagyva kúszott fölfelé. Valahonnan alulról, az ismeretlen völgymélyről zendült föl és elerőtlenedve ért föl az erdő faboltozatáig. Néha erősebben csendült meg, néha nyögésszerüen, nehezen fujtatott, mintha nem is élvezetére, hanem súlyos kínjára volna a dal annak, aki énekel. A vándor kiballagott a puhatalaju tisztásról, megállott a keskeny gyalogösvényen, amely a hegyre futott föl és a távoli énekre figyelt. Figyelt és kémlelt, mint a lesbenálló, zsákmányára éhes állat, vagy mint a meglepetésre, ijesztésre készülő, tréfacsináló nagy gyerek. A különös ének pedig közeledett, a furcsa hang mindig tisztábban, közelebbről hallatszott. El-elbicsakló hangfutamok, különös dalbicsaklások buggyantak elő a köd mögötti énekes torkából. Mély és nehéz torokhangok buzogtak föl és sipolásszerü hangfutamok hangzottak el, mintha egyetlen torokban, egyetlen emberi szájban egy egész orgona valamennyi sípja meglett és működött volna. A mélázó, élvező vándor ajka széles mosolyra torzult el. Szétnyílt szájjal figyelt és — élvezett. Itta, nyelte, hörpintette és habzsolta a havasi éneket, a művészies tökéletességgel zengett jódlert... És már ott is volt az éneklő. Hajlotthátu, esetlenül cingár, nyurga és szikár öregasszony lépett elő hirtelen az omló ködcsomókból. Váratlanul és furcsán jelent meg, mintha valami jól működő színpadi sülyesztő köpte volna föl a deszkainfernó mélységeiből. Meggörnyedve, kínosan lépdelt, majd a föld testére nyomta az a rettenetes és aránytalan teher, amelyet a hátán viselt. Óriási méretű, aránytalanul nagy puttony volt ez, szinte mázsányi teher befogadására — és most színültig volt tele barna, tapadós agyagfölddel . . . Az anyóka kapkodva szedte az édeskés levegőt, amely sípolva illant be a ráncos szájaszélein, amelyek mögül ijedten nézett ki a világba egynéhány fekete, görbe és itt-ott álló fog. Az arc ráncos és gyűrött volt, megviselt és fáradt, de a közepén színesen ragyogott föl a hegylakók hivalkodó életszine: az egészséges, természetes kármin . .. És az anyóka, hátán a mázsányi teherrel, kezében egy útszélről tört görcsös furkóval, hegynek föl: gajdolva énekelte az álomszép, könnyfakasztóan édes jódlert: Limmattal, du bist mein Freud, Hol-diri-e-hó-holli-e-hó-tili-e-hó . . . Aztán cifrázta a hangkaoszt, megszólaltatta a torkában levő ezernyi sipot és egész skáláját süvítette ki a bicsakló, groteszk hangfutamoknak. És — a vándor csak most vette észre — a szabadon levő kezével a nyakához kapdosott, ahol egy öblös husdaganat lógott le a vállára. A kezével erélyesen és fürgén nyomkodta, bökdöste és ütötte ezt a husdaganatot, ezt az ijesztő és rettenetes kinövést, ezt az aránytalanul megnövekedett golyvát — és a torkából a legszebb, legtökéletesebb jódli-hangok bukdácsoltak elő, ahogy a rettentő golyvát verdeste... A jódli-hangokat ezekkel a golyva-verdesésekkel csalta elő és szabályozta az anyóka, a legtökéletesebb müvésziességig. Valamikor, talán még fiatal leány korában szerezte az anyóka a torka ijedelmes kinövését, az álla alól lefityegő, idétlen asszonyi mellet, minthogy a hegyi lakók közül mindenki megszerzi magának a kisebb-nagyobb golyvát, ha sokat énekel, hegynek fölfelé kapaszkodván. A pompás, kacagtató dalbicsaklás, mialatt másokat csiklandoz és nevetésre dérit, az énekes művészt rut nyomorékká teszi: a torok mélyéből kikényszeritett, megfeszítetten előbugó torokhangok kitágítják a nyak bőrét és zacskószerüen megduzzasztják . . . A puttonyos anyóka meglátta a poros vándort. Megállt. Kíváncsian, derűsen nézték, nézegették egymást. — Ejnye, nagyanyó, — szólalt meg a vándor — talán bizony hegyet növelni hordja ezt a sok földet ? Incselkedve nevetett hozzá. Az anyóka is nevetett. Szinte gyermeki üdeséggel kacagott föl és megmutatta valamennyi fogát amelyek ágaskodva meredtek egymás felé, mintha a társtalanságból társaságba vágyódnának. — De eltalálta, fiam — hangzott az öreg fogak közül a vidám válasz. — Hát persze, hogy a hegyet növelem, a hegyet építem, nyújtom, rakom magasabbra, mivelhogy nem elég magas nekem és hamar a tetejére érek. És huncutul nézdelte a fiatalembert. Látni akarta a meglepődését azon, hogy ilyen aggon, ennyi aggságos teherrel is fölragyoghat az örökvidám tréfa szinesszáryu pillangója ... Aztán kéretlenül is mesélni kezdett, mialatt körülöttük fehérbe öltözötten, ködlepellel takartan terült el a havasi rét ezernyi drága csodája. — Amióta az eszemet tudom — no, van vagy hatvan éve — mindig igy volt az itt. Küzdeni kellett a havakkal, a szelekkel, az esővel, viharral. Az esőzések a mi legkártevőbb, legalattomosabb ellenségeink. Van ott fönn az Albison egy kis kertem, Nem lehet több husz-harrriinc lépésnél. De biz még annyi sincs, legfeljebb ha a fele megvan. Szikladarabokkal, kőtömbökkel, fahasábokkal kerítettem körül, hogy legyen valami, ami megfogja a vizeket, amikor a kertem felé zudulnak igy tavasszal. De a nehéz kőkerítés sokszor csak hitvány szalmasövény, kórószár a tomboló havasi vihar őrjöngő dühének. Vizözön, förgeteges felhőszakadás zudul lefelé az Albisról és a kert kőkerítését a vizár ugy hajigálja szanaszéjjel, mintha szelíd virágcsokrok akadtak volna az útjába . . . Aztán, hogy eltakarította az útjából a védőbástyát, amit az én erőtlen kezeim raktak elébe, lemossa és levakarja a kertem termőföldjét a legutolsó göröngyig . .. Amit nagy fáradsággal igy hordtam föl a hegygerincre, azt percek alatt lesöpri a sziklatalajról és lehurcolja a völgybe... Mit tehetek aztán én egyebet? A vihar után veszem a puttonyt, megkeresem a vizhordta földet és összeszedem az utolsó porszemig . . . Aztán puttonyba rakom és fölviszem megint az Albisra. Bizony gyötrő munka ez, sokszor hetekig is eltart, mert egy nap alig fordulhatok kettőnél többet, de én a kis kertemből élek, ami ott terem, az a táplálékom, hát mindig össze kell szednem a földemet és föl kell vinnem az Albis tetejére . . . Minden nagy eső és vihar után ... Unalmas munka, ugye, de gondolja el, hogy már majdnem hatvan esztendeje csinálom ... Ejó, én mindig szerettem az Albisra járni, a sürü erdőkben jódlizni és a fejemre vadvirágkoszorut tűzni... A vénhedt, ezerráncú arcból fiatalosan ragyogott ki a két égkék szem, ahogy az eliramlott ifjú élet fölcikkázott előtte egyetlen pillanatig, mint a morajló tenger koromfekete éjszakájában a világítótorony megvillanó, ezüstfehér fénypillantása ... A vándor meghatódva állt. Nézte a mázsányi teher alatt görnyedő, Cbetüvé hajlott vénséget, aki hatvan esztendő óta szakadatlanul harcol és száll pörbe a heggyel, a szelekkel, az esővel és a havasi viharokkal és évente ki tudja hányszor korrigálja ki azt, amit az irigy vagy gondatlan természet elrontott, elhibázott. A kezében egy szál iromba, görcsös husánggal száll szembe a gomolygó köddel és az ellenséges sziklaóriásokkal — az életért... az életért... A jódliért és a vadvirágkoszoruért... amit ma már nem tüz a hajába, hanem a dédunokáinak visz le az Albis lábához ... A falucskába, amit ugy hivnak, hogy Oamlikon. — Hát jódlizni, azt tud, azt nagyszerűen tud — mondta a vándor nagyon meghatottan, mert könnyeket érzett a szemei mögött és kegyetlen szorításokat a torka mélyén. — Ejó 1 — mondta az anyóka elevenen és friss vidámsággal — mesy még valahogy . .. És nyomban rá is zendítette a havasi világ buja himnuszát. És mialatt a kezével szaporán és ütemesen rázogatta, csapdosta és veregette a lefityegő hus-zacskót, fölcsendült az ajkán újra a groteszk jódler, a vidám és csiklandozó daltorna, a meg-megbicsakló, sipszerű tali-hózás. Az anyóka elindult, majd agyonnyomta a rettenetes puttony és mialatt zengve és búgva buzogott elő a torkából a jódli sok esetlen hangfutama, görnyedt alakját benyelte, fölszippantotta a buján gomolygó fehér füst: az omló, kavargó köd.