Békésmegyei közlöny, 1913 (40. évfolyam) július-december • 52-101. szám

1913-11-09 / 89. szám

2 BÉKÉSMEGYEI KÖZLÖNY Békéscsaba, 1913 nov. 13. leközölni a Hivatal döntését, amely törvénytelennek minősili a közgyűlési határozatot és minden rendelkezésre álló érvet összeszed annak a bizonyítására, hogy célszerűbb, ha a pénztári szókhely Gyulán marad. A döntés élénk visszatetszést keltett nemcsak Csabán, hanem azokban a községekben is, amelyeknek érdekében áll, hogy a székhely Csabán legyen. E viszszaietszés hathatós nyilvánításra talált a 800 tagot számláló csabai ipartestület csütörtöki közgyűlésén, ahol dr. T a rj á n Tibor ügyvéd, ipartestületi ügyész éles jogászi okfejtéssel mutatta ki a törvónybő', ho°y azoknak, akik székhelykérdésekben a Munkásbiztositó Hivatal mindenhalóságát állítják, egyáltalában nincs?n igazuk, mert még ilyen kérdésekben is van nagyobb ur a Hivatalnál, a kereskedelmi miniszter. A miniszter körmére koppiníhat a Hivatalnak minden törvényellenes cselekedeténél. T i m á r Endre elnök az elöljárósági ülésen bevezetésképen kifejtette, hogy nemcsak a kerületnek, hanem a pénztárnak is érdeke, hogy a székhely Csabára helyeztessék át. Csabán nem kell olyan sok adminisztracionális, kezelési költség, mint Gyulán, igazgatósági üléseken, közgyűléseken sem kell oly sok napidijat kifizetni annak a pénztárnak, amely állandóan deficittel küzd, dacára a munkáltatók ós munkások folytonos sarcolásának. A Munkásbiztositó Hivatal döntése nagy visszatetszést keltett Csabán, de az iparosság nem volt tisztában azzal a kérdéssel, hogy lehet e felebbezni a döatós ellen, vagy sem. Martos igazgató azt mondta, hogy nem lehet, minden hiábavaló. Felkiáltások: Az azt hajtja Ítéletnapig, mert gyűlöli Csabát! T i m á r elnök : Éppen ezért az elnökség felkérte dr. Tarján Tibor ügyész urat, hogy adjon felvilágosítást. Dr. Tarján Tibor csak a kérdés jogi oldaláról óhajt szólani. Különben mindjárt elöljárójában csodálkozását fejezi ki azon a gyönge indokoláson, amelyre a Hivatal a döntését alapította. A Hivatal az 1907. évi XIX. törvénycikk 119. paragrafusára hivatkozik, amikor törvénytelennek mondja a pénztári közgyűlés határozatát. Az a paragrafus csak a törvény életbeléptetésének idejére ruházta fel a Hivatalt a székhelyek megállapításának jogával. Szofizma, hogy a közgyűlésnek nem volt joga a szókhelykérdésben határoznia, mert ga törvény önkormányzattal ruházta fel a munkáspénztárakat, azok nem tisztán állami intézmények, az önkormányzati jog alapján pedig a pénztári közgyűlés a székhelyet megváltoztathatja. Hogy önkormányzata van, mutatja az is, hogy a pénztár alapszabálylyal rendelkezik. Az ilyennel biró testületeknek pedig joguk van változtatni az alapszabályokon. A pénztári közgyűlés tehát az alapszabályok 1. paragrafusát teljes joggal változtatta meg Csaba javára. Nem a közgyűlés járt el törvénytelenül, hanem a Hivatal, mely az önkormányzati jogot sértette meg. A Hivatalnak csekély felügyeleti joga van pénztárak fölött, de teljhatalommal nem rendelkezik. Az áthelyezésre vonatkozó határozat nem volt törvénytelen, azt tehát egyszerűen csak tudomásul kellett volna vennie a Hivatalnak, különösen akkor, mikor bebizonyított tény, hogy az áthelyezést az érdekeltek kilencedrésze, de meg a kerületi pénztár jól felfogott érdeke is kívánja. Az idézett törvénycikk 168. §-a kimondja, hogy a kereskedelmi miniszter fölötte áll a Hivatalnak. Ha tehát a Hivatal a munkáspénztár törvényben biztosított önkormányzati jogát megsérti, törvénytelenül jár el és ellene panaszszal lehet élni a kereskedelmi miniszterhez. Ennélfogva javaslata az, hogy az ipartestület panaszirattal forduljon a miniszterhez és ennek a megszerkesztésére küldjön ki egy bizottságot. T i m á r Endre elnök a jelenlevők élénk helyeslése közben köszönetet mondott dr. Tarján ügyésznek a felvilágosításért. Az előljárósági ülés az elnökséget és az ügyészt kérte fel a panaszirat megszerkesztésére. D o r n József szükségesnek tartaná, hogy az iratot egy küldöttség nyújtsa át a kereskedelmi miniszternek minél előbb és e küldöttségben való képviseltetósre a megyebeli ipartestületeket és a munkásokat is fel kell szólítani. Horváth Mihály jegyző és Dorn József ismételt felszólalására kimondotta az elöljáróság, hogy a küldöttségben való részvételre fel fogja kérni báró Perényi Zsigmond államtitkár és Zsilinszky Mihály volt államtitkár, országgyűlési képviselőket is. Közúti hid Békés- ésJásznagykunszolnok vármegyék között. Fontos miniszteri leirat. Békés- és Jásznagykunszolnok vármegyéket egymástól a tekintélyes folyóvá nőtt Hármas-Körös választja el a legtöbb helyen. A szarvasi járásnál különösen nagy közlekedési akadály a Körös, mert ott mindössze egy vasúti hidon lehet átjutni a szomszédo3 vármegyébe, amely hid Szarvas ós Mezőtúr között épült. Ugy a szarvasiaknak, mint a mezőtúriaknak régi vágyuk már, hogy, közöttük kocsiköziekedós is létesüljön, ez a vágy azonban már évek óta csak vágy marad, mert a kereskedelmi kormány nehezen akarja a kocsiközlekedést lehetővé tenni. Mivel a Szarvas ós Mezőtúr közötti vísuti hid már régen rászorult az újjáépítésre, mert rajta a közlekedés nem minden veszedelem nélkül való : a kereskedelmi kormány pár óv előtt elhatározta, hogy segit a bajon és a hidat újjáépíti. Amint a miniszternek erről a tervéről az érdekeltek értesültek, rögtön akcióba léptek és azzal a kérelemmel jáiultak a miniszterhez, hogy az újraépítendő vasúti hid egyúttal közúti hid is legyen, vagyis hogy a vonat mellett kocsik is közlekedhessenek rajta. A kellőképen megindokolt kórelem, ugy látszik, akkor hatott is a kereskedelmi miniszterre, mert elrendelte a tervek és a költségvetés elkészítését. A szarvasiak és a mezőtuiiak már örültek, hogy régi vágyuk végre-valahára teljesülni fog. Az öröm azonban korai volt, mert ujabb leirat jött a kereskedelmi minisztertől, hogy a vasuli hid még elég erős és ennélfogva nem bolygatja meg. Ez a leirat természetesen nem tetszett a szarvasiaknak. Eay darabig azonban nem tettek semmi ujabb lépést, hanem vártak jobb időkre. Mikor aztán a kellő pillanatot elérkezettnek látták, a vármegye meleg pártolásával ismét folyamodtak a hidórt a miniszterhez. Hosszas várakozás után most érkezett a vármegyéhez a miniszter nagyfontosságú leirata, amely mindenekelőtt szükségesnek látja, hogy Békés- ós Jásznagykunszolnok vármegyék között egy közúti hid építtessék. Mig azonban pár óv előtt ő is szintén a vasúti hiddal kapcsolatosan látta legcélszerűbbnek a közúti hid kérdésének megoldását, addig most annak a nézetének adott kifejezést, hogy helyesebb lesz, ha a közúti hidat a vasúti hídtól függetlenül, önállóan épitik meg, mert a közös hidakon sok a kellemetlenség, aztán meg nehezebb ós költségesebb is azoknak a megépítése. Egyuital értesítette a miniszter a vármegyét arról is, hogy elrendelte az önálló közúti hid terveinek elkészítését. Ennyit a miniszter. Hogy azonban hogy hol és főleg mikor kezdenek hozzá az uj hid épitésóhéz, arról mélységesen hallgat a leirat. Csak annyit jegyez meg, hogy majd a közigazgazgatási bejárás után dönt a hid miként és mikor való építése ügyében. Tehát a szarvasiak várhatnak még jó ideig. A miniszter most csak ígéretet tett ós nézetet nyilvánított, az építéssel azonban bizonyosan várni fog addig, mig az ország jobb gazdasági viszonyok közé kerül, tehát a kereskedelmi tárca is tetemesebb összeggel rendelkezik. Hogy azonban ez mikor fog bekövetkezni, az a jövő titka, vagy ahogy az öreg Homeros mondja: „az istennek térdén fekszik." A szarvasiak mégis megelégedhetnek egyelőre a miniszter leiratával, mert hát az is haladást jelent, ha az a haladás csak egy lépés is. A csabai ui szinház megnyitása. A magyar színművészet uj, modern és diszes hajlókhoz jutott. Jól esett látni a felavatási ünnepen, hogy Csaba társadalmának minden rétegéből egybegyűlt közönségét lelkesültség ós öröm töltötte el a színművészetnek teremtett uj hajlék láttára és Csaba közönsége büszke is lehet uj kulturintózetére, amilyennek már akkor szánták Csaba régi polgárai, mikor az újnak helyén a régi szinház épült. Nemcsak a VigEdó épületét, hanem azt a hatalmas épülettömböt, mely a Szucsu-háztól a Varságh-házig terjed s a regale-megváltása következtében 600 ezer koronán felüli összegért Csaba községnek birtokába jutott, Csaba néhai jobbágyai építették. Építették még pedig abból a jövedelemből, melyet maguk között joggal feloszthattak volna. A takarókos és a jobbágyság alól felszabadult zsellérek előrelátók ós praktikusok voltak, sőt város fejlesztő és csinosító érzékük volt. Ama helyen, hol ma a Vigadó épülete és most az uj szinház áll, egy kisebb polgári vendéglő állott, A közbirtokosság ezt leromboltatta és Jiraszek aradi építőmesterrel emeletes épületet tervezte;ett, ki a kivitelel is megbízatott. Az épület külső frontja alig változott, belső része hamarosan. A közbirtokosság ugy akarta kezdetben, hogy alól a csabai népnek legyen lakadalmakra ós vigalmakra nagy táncterme, az emeleten egy díszesebb Csaba, a vármegye birtokosai ós a nagy uradalmak gazdatisztjei részére. Akkoriban híresekké váltak a csabai bálák s nem egy több napig tartott. Mivel az alsó táncterem nem lett nagyon igénybe véve ós a vándorszínészet részére is kellett helyiség, vált valóvá az az eszme, hogy a tánctermet alakítsák át színházzá. Az akkor még teljesen tótajkuakból álló közbirtokosság szívesen hozott ujabb á dozatot a kulturáért, Az épülethez színpadot épített, ezzel a nagyterem is bővült a volt cukrázdávat. Bárhogyan is gúnyolták az utóbbi években a csabai kis színházat, akkor olyan nem volt messze, teljesen magyarajku vidéken sem a színészetnek. Csaba régi lakosai többet áldoztak | a köznek, mint amennyire a mostaniak | a köznek csekély megterheltetósóvel f hajlandók a kulturának. Az uj szinház építéséhez is alig valamivel járult hozzá a község. Ad'a az állam, gyűjtötte ós kölcsönvett a szinügyi bizottság. Még meglehet, hogy a késedelmi kamatokért perelni fogja a képviselőtestület egy része. A megnyitás. A szinügyi bizottság, mely a képviselőtestület által teljhatalmulag lett a színházépítés keresztülvitelével megbízva, befejezve nagy munkáját, ugy határozott, hogy az első előadást ő a király nyújtott neki egy pohár bort. Ekkor kezdte Jókai to3ztját nagy boldogságában ezzel: Vitám et sanguinem . . . $z. a. Urucsicák. Irta: Szekula Jenő. Hideg, hűvös szól csap végig az országúton. Az árokszéli jegenyefák ijedten susognak, búgnak. Mint valami elátkozott boszorkányok hajlonganak a szélben, mintha horotáncot járnának, szamovilla tündérek lennének. És én szegény garabonciás, hogy bandukoltam a végíelen országúton, betegen és fáradtan e nyári estén, mely a bus októberi éjszakákra emlékeztet idegen földön, valami végtelen bánat és fájdalom szállta meg a lelkemet. Lázam volt, féltem. A hangtalan, titokzatos est néma árnyaival megejtette a lelkemet és én, aki már annyiszor néztem bátran, nyíltan a szemébe a halálnak, most reszkettem, valami kimondhatatlan, babonás érzés vett rajtam erőt, hogy nem fogom megérni a reggelt. Lázam van ós most rémképeket látok, — gondoltam. — Persze, hogy nem kellett volna útra kelnem betegen. De ki parancsolhat egy könnyelmű garabonciásnak ?! És az átkozott pisztolylövés, amelyet egy őrült suhanc a lábamba lőtt az iszkeri faluvégi korcsmában, most égett és fájt. A láz újra erőt vett rajtam. Meg fogok halni. Milyen különös. Mint valami házatlan eb, melynek nem akadt gazdája. L9 fogok dőlni az árokszólen ós fel se kelek többet. Pedig nincs semmi bajom. Csak ez az átkozott félelem ne volna. Szegény árva testvérhu. aimra gondoltam, akik azt sem tudják, merre bolyongok ós végtelen szomorúság vett erőt rajtam. Majd csak akadok egy útszéli tanyára, ott jó emberek lesznek és kipihenhetem magamat. Da ez a nép errefelé oly durva, olyan s/.ivtelen. A jegenyék bólogattak, fáztak. Rázták, hajlongatták sötótlombjukat. Ijeszt' gettek, beszélgettek hozzám. Milyen különösek ezek a fák ? Mit akarnak tőlem ? Ismeretlen falu határába értem. A templomban harangoztak. Épen kilenc óra volt. Kis házikó állott a falu szólen. Mellette a temető. Csupa kereszt. Fázós fuvalat csapolt át a süppedő sirokon. A holtak éjszakája ez ? ! Benóztóm a házikó ablakán. Három vénasszony ült benne. Istenem, milyen öregek voltak! Lehettek együtt tán háromszáz évesek. Bekopogtattam az ajtón. Szerényen, alázatosan. Az egyik banya felállott. Kézbe fogta a lámpát s kijött elém. — Jézus Máriám! — susogá, — ki vagy te ? Hol jársz, ahol még a madár se jár? — Szegény kóbor diák vagyok. — Garabonciás vagy, látlak. Mitől vagy ilyen sápadt, miért vagy ilyen szomorú ? Csak elfakadtam sirva. — Jaj néném, édes öreg néném. Olyan beteg vagyok, talán meg is halok, holnap virradóra bizonyos, hogy meghalok. Rázta a fejét. A haja olyan volt, mint a hó. Sopánkodott kedvesen, szelíden. — Jer be hozzánk. Adunk szállást éjszakára. Sohse busulj te! Majd meg gyógyulsz te! Holnap virradóra, bizonyos. hogy meggyógyulsz te. Ágyat vetettek a benyílóban. Hid -g borogatást tettek a f-jemre. Aztán leültek újra a guzsaly mellé. Pörgették a rokkát. Éneaeltek. Milyen különös. Ezek nem lehettek hétköznapi lények. Még sohasem hallottam vénasszonyokat énekelni. Tisztán csendült a nóta : Anyám urusica tündér volt, Háza ott künn, a nagyerdőn volt Patak partján táncolt holdfénynél, Ruhát szőt-font napfénynél . . . Boszorkányok ezek, vagy tündérek — gondoltam. — Da nem baj. ügy látszik, tisztességes népek. Nem fognak megrontani. A legvénebb nénike felállott ós tipegő léptekkel odajött hozzá o. Olyan volt szegényke, hogy alig ludott járni. — Alszik — suttogá — de milyen szép fiu. A másik mondá: — Kár volna, ha meghalna. És szólt a harmadik: — Talán meggyógyul. Csak meg ne verjék, el ne rontsák az urusicák. — Ej, ej, — duruzsolt a középső, — gonosz lények azok. Hogy járt velük a szegény Lyunica Hanka is. Megleste az urusicákat, amint a patak partján, fehér fövényben horot táncoltak. Két napra rá meghót. Pedig milyen szép is volt. Halkan beszélgettek. Tompa, suttogó hangon. Lassankint elszenderegtem. Azt álmodtam, hogy odahaza vagyok. Testvéreim ott ülnek az ágyam szólón ós átölelnek kedvesen, szelíden. Édes anyám is bsszél hozzám ugy, ahogy szók*a, jóságosan, szomorúan... Fehér, puha kezével megsimogatja a homlokom. . . . Kedves, halk muzsikaszó hallatszik. Mintha láthatatlan hárfákon játszanának. Közbe guzslicinak finom, könnyű zenéje. Milyen különös. Olyan ostoba is ez az álom. Felültem az ágyamon. Az ablakon keresztül ezüst fénnyel sütött be a teli hold ... Az olt a temető. És láttam, láttam! Perdült a dob, rezgett a csörgettyü. A zene szólt, vadul szilajul. A hantok fölött, a sirok között járták a táncot az urusicák. Aranyos fényben, szótbonío't hajjal, mintha a reggeli harmatban megifjodtak volna, olt táncolt közöttük kibontott hajjal a három vőn asszony is. Kendőjük repdesett, csattogott, szoknyájuk lobogott a szélben .. .