Békésmegyei közlöny, 1910 (37. évfolyam) július-december • 53-104. szám

1910-08-11 / 64. szám

Békéscsaba, 1910. XXXVII-ik évfolyam. 64-ik szám. Csütörtök, augusztus II. POLITIKAI LAP Telefon-szám: 7. Szerkesztőség : Főtér, 876. számú ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnnk vissza. Megjelenik hetenkint kétszer: vasárnap és csütörtökön. ElrOFIZBTÉSI D13 : Egész évre 12 kor. Félévre 6 kor. Negyedévre 3 kor. El3rizetni bármikor lehet cwncgvcden belül is. Egyes szám ára 12 fillér. Felelős szerkseztő : GULYÁS JÓZSEF. Laptulajdonos: SZIHELS2KY JÓZSEF. Kiadóhivatal: Telefon-szám. Főtér, 876. számú ház, hova a hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési dij készpénzzel helyben fizetendő. NYILTTÉR-ben egy sor közlési dija 50 fillér. Proletárok. Békéscsaba, aug. 10. Amióta Csiky Gergely, legnagyobb magyar drámaírónk megírta a poletárok életét, színpadra vitte azok küzdelmét, csillogás alá rejtett szegénységüket, kacajjal fedett könnyeiket, azóta szinte a köztudatba ment át, a középosztály, a polgári elemnek véres-verejtékkel átszenvedett létért való küzdelme s mindenki rögtön megérti, hogy tulajdonképpen mit, illetőleg kiket kell proletárok alatt értenünk. A proletárok ! De sokszor hangzik e kifejezés mostanában szerte az országban s bizonyos hogy a testi, mint szellemi proletárius nem ült oly nagy orgiát Magyarországon, mint épen napjainkban, mikor már majd minden ember tud írni, olvasni s valamenynyien csakis újságot olvasó, abból tanuló s mindent tudomásul vevő náció lettünk. A szellemi intellegencia emelkedése nem javította hazánk gazdasági viszonyait, sőt, ha kissé merészek vagyunk, még azt is állithatjuk, hogy a kultura s a népműveltség haladásával, az újságok óriási elterjedésével s az olvasóközönségnek szinte hihetetlen gyors mérvben való emelkedésével anyagi helyzetünk rosszabbodott is, amennyiben a szellemi fejlődés s az intelligencia növekedésével az igények nagyobbodtak, de a kereset nem emelkedett abban az irányban. Sőt talán egyáltalában nem emelkedett Megnőtt azonban az elsőrendű szükségletek ára, s még a lefokozott igényeknek sem tud eleget tenni az a néposztály, melyet egy gyűjtőfogalom alá vonhatunk össze ; a proletárok. A szellemi proletárizmus igájába hajtotta még azokat is, akik a régi időben állásukhoz mért keresettel bírtak. Igen ám, de ez a kereset a mai felcsigázott igényeket kielégíteni nem képes s a kis kereset s nagy igény hovatovább odáig fejlesztette a dolgokat, hogy a középosztály adósságokba merült, amiből kiszabadulni a mai napig sem tudott, sőt a kisbirtokos, gentri-osztályt teljesen az ingovány fenekére sülyesztette, amely ingovány hínárjai immár majd teljesen kipusztiták az értelmes, erős gerincű, az ország virágát képező hasznos generációt. Mindezek besoroztattak a proletárok immár hatalmas méretű táborába s napról-napra mindinkább növekedik az, a szociálista tanok s azok követőinek legnagyobb épülésére. Vájjon hová vezet ez az ut ? ! Vége beláthatatlan, miképen kifürkészhetetlen annak kezdete. De a perspektíva, mit elénk tár, szomorú, igen szomorú. Sivár jövendőt jósol az igazi magyar fajnak, mely immár, miként az ősmamuth, kiveszőben s csak a gyenge epigonok, kik a nemzetköziség mázával bevonják, tanulják azt a gyönyörű történelmet, mit az erős ősök hagytak reájuk örökül. A proletárok tábora pedig naprólnapra növekedik. Miként a tengerbe futó folyamok hordják a folyók, azok a patakok, ezek a csermelyek vizét, hogy minduntalan növeljék annak amúgy is mérhetetlen végtelenségét, épenugy az egyes társadalmi osztályok, a létért vívott nehéz küzdelmeikben lassan-lassan, de annál biztosabban hullanak a proletárizmus karjai közé. Annak ölelő szorításától megszabadulni egykönnyen nem lehet. Aki ! beleszédül egyszer, soha többé, sem j ö, sem utódai, onnan kimenekedni j nem tudnak. S hol a vég ! A mindent felforgató, orkánszerüleg elpusztító társadalmi forradalom, mely miként az anarchista tanok kívánják, mindent elpusztít, hogy a letarolt társadalom korhadt s ledöntött oszlopain épitsen fel egy uj, egészségesebb, maradan- | dóbb, biztosabb jövőt kínálkozó uj társadalmat. Hogy mikor jő el ennnek az ideje, azt nem tudjuk. De már halljuk azt a mélységből kitörő földalatti morajt, mely a vulkánikus kitörések előfutárja. A mindennapi élet zavaros khaoszából már kihallatszik azok jajkiáltása, kik az egyenlőtlen küzdelmet nem birják s kik vonaglanak a fájdalomtól, mit az élet nehéz béklyói raktak testükre. Most még csak morajlik, hogy azután dübörögjön, mig végül az erüpció elérkezik s maga alá temeti ezt az elkorhadt, proletárokról telitett, a végre már régen megérett egészségtelen társadalmat. Idők jele. — Külön fővárosi tudósítónktól. — Egy röpke hir szállt szerte a világba s e röpke hirben mennyi fájdalom. A Justh-párt klubbhelyiségeit idehagyja, hogy igényeihez mért szerényebb s kevósbbé előkelő, de mindenesetre kisebb költségű hajlókkal cserélje azt fel. Ezelőtt vagy három hónappal, gyönyörű reménységgel, sok öntelt bizalommal mentek a kuruc generális, Justh vezérrel élükön harcba a 48-as eszmék bajnokai. Azt hitték, hogy a küzdelem vége egy gyönyörű, az egész vonalon végig vezető diadalmenet lesz, az eredmény padig ugyancsak reácáfolt még a legpesszimisztikusabb gondolkozású ellenzéki politikus számításaira is, mert győzelem helyett, vereség, többség helyett törpe minoritás jutott be az uj parlament kapuján. Ezzel a letöréssel azután egyszeribe beigazolódott, hogy a nemzetnek, melynek akaratát ime megkérdezték, nem kellenek a felforgatók eszméi, nem tetszenek azok az elvek, amelyek mellett ők óhajtották Magyarországot kormányozni, szóval, hogy sem testének, sem lelkének nem kedvesek azok a kuruckodó honfiak, kiknél az érzelmeket a rikitó szinü bengáli fény világítja meg s nem az a benső hév, mely a hazafiság lobogó oltárán nyeri táplálékát. Az összezsugorodott Justh-párt tehát elhagyja azt a fényes, jobb napokat, kiváló dicsőségeket megért helyiségeket, hol egyszer, talán nem is olyan régen az ország sorsa felett, jövendője felett az a egyesült hatalmas 48-as tábor, mely vezéreül Kossuth apánk fiát, Kossuth Ferencet ismerte el s annak hódolt. De változtak az idők s bennük az emberek is. A belső villongások, melyek mindenkor, minden egészséges politikai akciónak már eleve nyakát szegte, kettétörte azt a hatalmas sudár fenyőt, mely az ország, a nemzet jóvoltából, akaratából nőtt olyan magasra, olyan impozánsan hatalmasra. A kettészakitott, egymás ellen uszitolt függetlenségi tábor, a nagy harc idején azután egymást pusztította, ahelyett, hogy a közös e.lenség ellen forBókésmegyei Közlöny teája. Hol egykor a vig pogány Pán lakott. Ezüstös fényét szórja be a hold, Selymes, omló fény bágyadó setéihez, A lomb bólint ... a pázsitra hajolt, A rengeteg ajka nagy beszédes, Avaros ösvény ; regék utja most, Emlék üli meg a magaslatot. Hol a vad tarka virágot tapos, Hol egykor a vig pogány: Pán lakott. Oyepes domboldal, erdőkoszorus: Fekvőhelyem. Pihenni itten édes. Minden valót ősrege koszorúz: A rengeteg ajka nagy beszédes. Ez őshazánk: a völgy, a bérc, halom, Hol a szellő hord élet illatot . . . Itt lelkem szerint elálmodhatom, Hol egykor a vig pogány : Pán lakott. Távol a vár . . . Repkényes, méla rom, Római, büszke, bús történet ékes. Lobog a láng a szent oltárakon S a rengeteg ajka nagy beszédes. Nimpha, szirén, pajkos árny sok van itt, S járják vadul mig a csillag ragyog Terpszihórenak dali táncait, Hol egykor a vig pogány : Pán lakott. S múlik a holdfény, átfoly lelkemen. Valakit várok, — sohsem éreztem ezt! Kit az erdő megsejtetett velem : A rengeteg ajka nagy beszédes . . . Az erdőben s a lelkemben a mult! E lombok alatt még boldog vagyok : Kinek képe évezrekbe hagyult, Nem halt meg Pán, a nagy Pán nem halott. Reszlar Sándor. Papirosok. Irta : Gaston Chéran. Mialatt körülötte az összes földbirtokosok izgatottan éltek, vidáman költötték a pénzt, ő otthon maradt, öreg, paralilikus anyját ápolta, parancsolt a cselédeinek, birtokát kezelte, a politikától távoltartotta magát s ugy viselkedett, mint olyan ember, aki egéezen magának való. Mintha valami szégyent kellene viselnie, születésének szégyenét. Mert mindenki, aki azon a vidéken élt, azt állította róla, hogy törvénvtelen gyermek. Normandiában igen sok van ilyen Ezek is „urak", azonban kedves, jó fiuk, erősek, vidámak. Az öklük rendesen jól fejlett s azért szívesen elfelejtik nekik származásukat, de ezzel, akiről beszélünk, nem zsenirozta magát senki s nyíltan ugy beszéltek róla, mint törvénytelen gyermekről. Mikor meglátogattam, gyanakodva nézett rám. Bizonyos keserűség volt a hangjában amint mondotta: — Ugy-e bár, beszéltek önnek rólam ? Itt nagyon gonoszak az emberek... Siettem megnyugtatni, hogy nem törődöm a mende-mondákkal. És aztán hozzátettem. — De, ha igaz volna is... — Ha igaz lenne! De ez az éppen, hogy nem igaz. Mama mindig becsületes volt! Harmincötéves korában még mindig ugy hivta az asszonyt: mama. \ A konyha nagy kemencéje előtt ültünk. Nekem sohasem tetszik anyira a leggazdagabb szalon sem, mint egy [ nagy, tágas konyha, fehérre meszelt falj Iával, melyen csillognak a sárgaréz • kasztrolok, formák, edények, fényesre I mázolt polcos állványaival, amelyeken I mázas kőedényben áll a fűszer. A postát hozták s mialatt én a magam leveleimet bontogattam, ő az újságot olvasta s egyszerre megszólalt: — Ismerte ugy-e, őn is B... urat ? Bevallottam, hogy sohasem lehettem oly szerencsés. De ő büszkén mondotla: — Nagyon kedves, szeretetreméltó ember volt. Egész este az elhunytról beszéltünk aztán s még lefekvés előtt házigazdám megjegyezte: — Ha nagyon sokat kutatnánk a padláson, bizonyos vagyok benne, hogy találnánk tőlle leveleket, melyeket szegény atyámhoz intézett. AB... leveleiből ! Ha ez igaz, akkor én ma este nem megyek aludni. Félóra múlva mind a ketten a padláson voltunk. Egy csomó elhanyagolt, halomra hányt papirosok közt kutattunk. Eleinte azt hittem, sohasem igazodunk ki ebből a nagycsomó elfakult, összetépett papiroslomból, de amint a felsőréteget eltakarítottuk, egyszerre szép rendezetten tűntek szemeink elé a levelek, különböző csomagokban. Angelica néni levelei, — egy terjedelmes halom — Delamarre mester levelei, Garniers Pál levelei stb. — Ez a nagybátyám volt, atyám testvére — magyarázgatta házigazdám. — Ő ezernyolcszázhetvenben halt meg. „Francoise levelei". Gazdám gyöngéden vette kezébe a csomót: — Ezek meg a mamám levelei. . . „Ezernyolcszáz hatvannégy-ezernyolcszáz hatvanöt." Kétévig voltak jegyben. Maga mellé helyezte azokat, &> egyszerre könyökével megtaszítva oldalamat, szólt: — M.,. B ... levele. És ezzel egy egészen kicsi csomagra mutatott. „Garnier Emilien urnák, Bordenevaba". Két levél 1866-ból, négy 1867-ből. — „Édes jó Garnierem !" — ... — Megengedi ? — kérdeztem. Házigazdám mosolygott. — De hogy ne ! Csak tessék. — Édes jó Garnierem ! Megtörtént. Visszatértem Párisba s a lelkem tele van szomorúsággal, mint egy tanulónak, aki szünidő végeztével a robothoz áll újra. Bordeneva sohase tetszett nekem ily szépnek, mint most! Bordeneva a nagyfáival ... és te, édes, öreg Garnierem ! . . . Házigazdám hosszan felsóhajtott. Ránéztem s láttam, hogy szemei gyorsan futnak át egy papírlapon (négyoldalas levélen) s aztan hirtelen, mérges mozdulattal ketté tépi azt. Mintha egy egész életet tépett volna széjjel ezzel a mozdulatával. A többieket görcsösen szorítottam magamhoz. 0 kinyújtotta kezét, hogy elvegye azokat is. De aztán ajka keserű mosolyra torzult s fáradt mozdulatra emelkedett a keze. — Ejh, bánom is én, már ! Olvassa, ha önnek ugy tetszik . . . De én nem mertem. Az ő ujjai reszkettek s nyaka és feje ugy mozgott, mint azoké a gyermekeké, akik nem mernek hangosan zokogni, csak szepegve sírdogálnak. Majd hozzátette: — Olvassa ... De olvassa hát! Egymáshoz illesztette a két tépett papírlapot s a kezembe nyomta. Meghatva olvastam hát: „Édes öreg Garnierem !.. . Az élet ostoba, de nem szabad, hogy erősebb legyen nálunk. Az, amit magadról irsz, egészen elkábított. Ha nem lenne itt annyi ügyes bajos dolgom, azonnal útnak indulnék Bordenave felé s esküszöm, hogy vissza tudnám adni az elveszett bátorságodat. Bizonyos vagy abban, hogy a fiu nem a tiéd „ Honnan tudhatod azt bizonyosan, te szerencsétlen ? Meglelted a Tourailles ur levelét, melyet feleaégedaek irt ? Toarj-