Békésmegyei közlöny, 1910 (37. évfolyam) július-december • 53-104. szám

1910-10-30 / 87. szám

Békéscsaba, 1910. XXXVII-ik évfolyam. 87-ik szám. Vasárnap, október 30. BEKESMEGYEI EOZLONT POLITIKAI LAP Telefon-szám: 7. Szerkesztőség: Főtér, 876. számú ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendőt. Megjelenik hetenkint kétszer: vasárnap ós csütörtökön. EliOFIZBTÉSI DI.1 : Egész évre 12 kor. Félévre 6 kor. Negyedévre 3 kor. ElSfizetni bármikor lehet évnegyeden belül is. Egyes szám ára 12 fillér. Kiadóhivatal: Telefon-szám, Főtér, 876. számú ház, hova a hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Felelős szerkseztő: GULYÁS JÓZSEF. Laptulajdonos; SZIBELSZKY JÓZSEF. A hirdetési dij készpénzzel helyben fizetendő. NYILTTÉR-ben egy sor közlési dija 50 fillér. Halottak emlékezete. Békéscsaba, okt. 29. Az ünnepek mindenkor valamely szép visszaemlékezésnek, valamely vallásos esemény bekövetkeztének emlékét óhajtják megőrizni. Szitni akarják a vallást, a tüzet, melynek a lelkében kell égnie, frissen akarják tartani azokat az érzelmeket, melyek a vallás erősségeit, támaszát képezik. S különös, minden egyes ünnepünk, a természet haladásával szoros összefüggésben áll. Szinte el se tudnók képzelni a karácsonyt, fehér, patyolat hórétege nélkül, a húsvétot a ragyogó tavaszi napsugár kíséretét elmellőzve. A halottak emlékezetére szánt ünnepek is a természetnek szinte haldokló idejével van kapcsolatban. Fü, fa, virág, az enyészetnek, az elmúlásnak átadva. Az erdők, mezők letarolva, a sivár mulandóságnak, a szomorú halálnak képét nyújtják. Sóhajos szellők szállnak a légben s a nagy emberi kertek, hol egy-egy életet egy kis halom, egy picinyke emlékkő jelképez csupán, ilyen kor tárják fel minden pompájukat, a szomorú, meghatott emberek szemei elé. Ilyenkor virágzik ki utoljára az enyészetnek, elmúlásnak szánt hely. Ilyenkor gyújtanak fényes világosságot abba a vak éjszakába, melybe elmulásunk után jutunk. A sirokon pazar virágok édes illata tölt el mámorra'. Este az ezer, meg ezer mécs sejtelmes világa ringat el bennünket egy szebb jövendő álomképébe. Kimúlik minden, halandó minden e földön. A szépség, mit ezren, meg ezren csodáltak, a szivjóság, mely egész környezeteket bearanyozott, kedvesség, melynek égi derűje barátságos meleget sugárzott a hideg kedélyekbe, lángzó szerelem, mely örökkévalónak képzelte magát, mind-mind ide tér meg, hogy porrá legyen, ahogy porból lett s hogy elmélkedhessél, vájjon érdemes volt-e megszületni, kínlódni, szenvedni, tűrni, csak azért, hogy ismét elvegyüljünk mindnyájunk édesanyjával, a föld porával, mely életünket, létünket ajándékozta. A halottak emlékezetére szánt ünnepnap mindnyájunk lelkébe szomorú gondolatokat fakaszt. Nemcsak az emlékezésnek gyászos szövetneke gyullad ki lelkünkben s nemcsak a sötétséget, mit a feledés sürü fátyolának ráborulása idézett elő, világosítja meg, hanem az elmúlás gondolata bennünk is fájdalmas érzéseket vált ki s tesz fásulttá az élet küzdelmei iránt. Minek küzködjünk, minek zaklassuk magunkat az élet ezer, meg ezer apró s nagyobb gondjai által, minek tűrjünk, reméljünk, mikor a végcél kijelöltetett számunkra, az utolsó állomás ott várakozik ránk. Egy hüs sirverem s a reáboruló hant, mely megvéd minden fájdalomtól, minden szenvedéstől. Ha a cél, mit elérünk, mindnyájunk előtt tudva van, akkor minek a küzdelem héve, minek a létért való harcban kifejtett fáradhatatlan küzdelem ? Minek az egymás taszigálása, egymás ellenséges támadás, ledöntése mindannak, ami a barátság jelszavában született, megtagadása m'ndannak, ami szép, ami jó, csupán az éredmények sikeresebb elérhetésére ? Minek mindez, kérdezheti a gondolkozó ész, amikor végtére mégis minden odatér meg, hol már nincs különbség ember és ember között, hol vagyon, rang, elsőbbség mind-mind elenyészik s egyformán porrá válik az ur, valamint hamu lesz a szolgából is. Minek?! Minek?! Ezek a kérdések tódulnak agyvelőnkbe, mikor a sírkertek pazar disszeit szemléljük, meghatottan, szivünkben a kegyelet csillogó harmatától. De nem! Nézzünk csak körül ! Vájjon az egyenlőség gyönyörű alapelveit látjuk a sírkertben. Nem látunk különbséget szegény és gazdag, előkelő nagy férfiú s elhagyott, semmitmondó emberek maradványai között! Da igen, láthatunk. íme hatalmas obeliszk jelzi a gazdag ember utolsó lakhelyét s korhadt, dísztelen fakereszt rothad a mellette levő, szegényes gyertyavilágitásu férfiú sírdombján. Hát itt is van különbség! Itt is megismerjük azt, ki életében dolgozott a maga és mások üdvéért. Itt is megtaláljuk élénk nyomát a különbségeknek, melyek az életben az embereket egymástól elvá! lasztották. Hiszen akkor nem szabad lemondanunk a küzdelemről, nem szabad a férfias munkát elhanyagolnunk, azért, mert egyformán jut osztályrésül mindnyájunknak a közös sors. Nem, ezerszer nem 1 Itt is, az elhaltak porában is meg van akölönbség, megvan a differencia, mely a munkára serkent, mely fellobbantja bennünk az elhamvadni kész ambíciót, az akaraterőt, küzdeni azért, hogy emléket hagyjunk utódainkra, mely emlék halhatatlanokká tesz bennünket. Küzdjünk s bizva-bizunk tehát továbbra is. A halottak emlékezete ne ejtsen kétségbe, hanem inkább öntsön uj erőt elpetyhüdt, elványdt idegzetünkbe a jövendő küzdelmek dicsőséges megvívására. A kormány és Békésmegye. A főispánkérdés. — A gyulai szeszgyár. - Külön fővárosi tudósítónktól. A politika boszorkánykonyhájáról vajmi keveset irhatok. Hiszen tudják, hogy Lukács pénzügyminiszter beterjesztette a jövő évi költségvetést és sok millió remélendő nagyobb bevétel leapasztotta az államháztartás deficitjét 500 ezer koronára. A mult gazdálkodás után igazán — bűvészkedés lesz ezt tényleg végrehajtani. Az adózó közönség nem hiszi, a beavatottak pedig még kevésbbé. A delegáció is ugy végzi feladatát, ahogyan előre tudtuk. A nagyhatalom prezstizse arra kényteleniti, hogy mindent megadjon, mert a bizalmas tárgyalásokon furcsa felvilágosítást kaptak a delegátusok a nagyhatalmak „jó viszonyaidról. Ezzel ki is merítettem minden politikai kérdést, mert nem akarok foglalkozni azokkal a kövér kacsákkal, melyek minisztermenesztésről keringenek. Hogy Khuennek fáj a szeme, tehát hosszabb szabadságra menne, továbbá Zichy ós Székely is megelégelték volna a bársonyszéket, amelyben csak egynéhányszor ültek ; mindez csak irigykedés azok részéről, kik a székekbe ülni szeretnének s ha már nincsen erre kilátás, legalább kellemetlenkednek másoknak. A lapoknak pedig szenzáció kell és igy könnyen beugranak az ilyesmi közlésére. A minap az öreg „Közlöny"-t böngésztem a politika helyett s igen jóleső örömmel olvastam Bókésmegye kiváló Békésmegyei Közlöny tárcája. Tisza partján. R Tisza partján szótlanul haladtunk, Leszállott a nap a szemhatár megett! R viz nesznélkül, ugy suhant alattunk S az alkonypirral elincselkedett. De a játékot végre is megunta, S mi elmerültünk újra csak magunkba. Majd kélt a hold, ezüst sarlója feltűnt S ránk hullt hűvös, tiszta sugara. Egymás lelkében megfürdött a lelkünk, • Mig a Tisza oly bánatos vala, R sugarakból minekünk jutott csak, Szilánkja sem a játékos haboknak. Mormolt a viz. Tán felzúgott haragja, Hogy megrabolták fényét, erejét: hullámtaréja földagadt magasra S habfodrait csapkodta szerteszét. R mi szivünkben enyhe nyugalom volt, R vén Tisza csak berzenkedve tombolt. Molnár Jenő Egy darab a menyországból. Szürke égből permetezve hull az eső ; súlyától csendeseü, nesztelenül va^ lik meg a fának elsárgult levele, való ságos őszi nap volt künn, de a kastély aranyos, bársony szalonjában nem érzik a ősz hidegét, nem látják a sarat; puha, fényes, tiszta minden és meleg. — Mond csak édes Nacám, igaz az, hogy a házasság a azerelem sirja ? Tegnap halottam ezt a kegyetlen mondást Vera szalonjában és minden asszony jóváhagyólag bólintott rája. A kérdező kicsi babatermetü, 17—18 éves aranyos leányka volt, akinek gyöngéd termete szinte elveszett abban a puha, piros bársony karosszékben, melyben üli ; megnyerő, sáppadt arcocskája versenyt fehérlett gyapot ruhájával; nagy fekete szemei pedig okos kiváncsiságsal tekintettek az ablaknál munkálkodó hölgyre, aki finom hímzésen szerény kezekkel öltögelett. Naca meleg, barnapiros szép arca ós asszonyi tu dással telt nagy kék szemei meglepetve fordultak a leány felé. — Előtted nyilatknztak igy? — Miért ne ? Hiszen tudják, hogy már néhány nap múlva ón is asszony leszek, hát előakartak készíteni jövendő sorsomra. Vagy nem mondtak igazat — kérdezte bánatos mosollyal. — Nem. Mert általános szabálynak állították fel; padig hozzá kellett volna teni, hogy „néha." — Ezzel azt akarod mondani talán Naca, hogy a te szerelmed nem lelte halálát a házasságban és ma is ugy szereted a bátyámat, mint amikor hozzá mentél. — Nem ugy ,.. jobban. — Akkor te nem szereted úgy Kálmánt, mint ón Győzőmet szeretem, mert én ugy érzem, hogy az ón szerelmemnek már nem lehet fokozata. — Ig.zad van. Nem szeretem. Egy nagy csalódás után halálravágyó szívvel lettem a felesége, de meggyógyította szivemet ós most ővó egészen. — Csalódás ? Beszóld el édes, drága Nacám ! — kérdte Magda a fiatal aszszonyt. — Szívesen. Ha már ennyit mondtam, elmondom a többit is. — Felállt, félretette a kézimunkáját ós a pamlagra ült. — Jöjj Ducim ide mellém ! Magda mellé ült, átölelte sógornője karcsú derekát és szép telt keblére hajtotte selymes fejét. — No beszólj édes, majd hallgatom, i Naca fehér keze szeretettel simogatta Magda göndör fürtéit. A fiatal hölgy között az a különbség volt, ami a júniusban nyillott első rózsa és az j ősz felé nyiló rózsa között van. Naca ; szépsége érőteljes, pompás, a másiké I gyenge halvány. — Ideálommal éppen ugy ós ott ismerkedtem meg, mint te a vőlegényeddel, a t i fürdőben. — Kezdette elbeszélését. Már a bemutatásnál megtetszett. Később megtudtam, hogy ő volt a fürdő Párizsa 3 mikor a sok szép leány és asszony között — akik egytől eggyik rajongtak érte, engemet tüntetett udvarlásával, szerelmemet is megnyerte. Szerettem nagyon. En is azt hittem a szerelemről Magducikám amit te, hogy annak már nem lehet fokozata. Ugy látszott, hogy ő ugyanabban a mértékben viszonozza érzelmeimet s mielőtt elhagytuk a fürdőt, megkérte a kezemet szüleimtől, akik örömmel egyeztek bele házasságunkba, mert hiszen szerelmesem gazdag, előkelő német család egyetlen örököse volt. Már csak néhány hét választott el az esküvőnktől, amikor szegény feledhetetlen jó apám szivszélhüdósben hirtelen meghalt. A nagy csapás nem járt egyedül, kitűnt, hogy a tönk szélén álltunk és ón nem vagyok a hírhedt gazdag párti, hanem egy vagyontalan, szegény árva, akinek a feje felül el fogják árverezni az ősi kastélyt. — Nos ós akkor az én becsületes, szerelmes vőlegényem visszaküldte jegygyűrűmet egy őszinte levél kíséretében, melyben bevallja, hogy ő még nálamnál is szegényebb ós csak azért volt bátor érzelmeimnek utat engedni ós megkérni kezemet, mivel azt hitte, hogy hozományomból rendezheti zilált anyagi viszonyát. Régi történet ez Ducikám, ami mindig uj marad. A hármas csapás alatt talán meg is őrülök, ha meg nem ismerkedtem volna bátyáddal. O vette meg a dobraütött birtokunkat és felajánlotta a kastélyt lakóhe'yül, én nem akartam elfogadni, de beteg anyám, összetett kézzel kórt, hogy ne hurcoljam őt ki fészkéből,e ngedjem ott meghalni. Mikor letettük édes anyámat a sírboltba és én egyedül — elhagyatottan vissza vánszorogtam a kastélyba, hogy utolsó éjszakát töltsem ott, szobaleányom könnyein át mosolyogva rebegte, hogy egy ur vár reám a szalonban, beszólni akar velem, azt, hittem, hogy még egy elkéset hitelező, szó nélkül, de remegve mentem a szalonba, mert már semmim sem volt, amiből fizethessek . .. bátyádat találtam ott, kitárta felém a kajait és sirva kiáltotta: — Natália szerelmem, legyen a feleségem ! — Nem akartam elfogadni áldozatát, mert hamar megismertem nemes, jó szivét, azt hittem a szánalom adja ajkára a szót. De ő meggyőzött becsületszavával és esküjével, hogy szeret és kezem elnyerésétől függ boldogsága. Aztán következett az én vallomásom, elmondtam neki mindent, amit most neked elbeszéltem, feltártam előtte szivemet, hogy lássa, milyen beteg az, milyen halálra sebzett és hogy én gyógyulását sem ígérhetem meg. — De tudom, hogy meg fog gyógyulni Natália — mondta ő — szerelmem, gyengédségem, jóságom meg fogja gyógyítani. Majd meglátja édes, milyen jó leszek — ígérgette, mint egy gyermek ós csókolgatta a kezemet. — Szeretned kell engem Nacám, mert ilyen imádságig terjedő nagy szerelem, mint az enyém, viszonzás nélkül nem maradhat — mondta máskor — és igaza lett.