Békésmegyei közlöny, 1910 (37. évfolyam) július-december • 53-104. szám

1910-09-08 / 72. szám

Békéscsaba, 1910. XXXVII-ik évfolyam. 72-ik szám. Csütörtök, szeptember 8. jr BEKESMEGYEI KÖZLÖNY POLITIKAI LAP Telefon-szám: 7. Szerkesztőség: Főtér, 876. számú ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendői'. Kéziratok nem adatnak uissza. Megjelenik hetenkint kétszer: vasárnap ós csütörtökön. EkOFIZBTÉSI Din : Egész évre 12 kor. Félévre a kor. Negyedévre 3 kor. Előfizetni bármikor lebet éuneayeden belül is. Egyes szám ára 12 fillér. Felelős szerkseztő : GULYÁS JÓZSEF. Laptulajdonos; SZIHELSZKY JÓZSEF. Kiadóhivatal: Telefon-szám. Főtér, 876. számú ház, hova a hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési dij készpénzzel helyben fizetendő. NYILTTÉR-ben egy sor löz'ési dija 50 fillér. A magyar államháztartás. Békéscsaba, szept. 7. A politikai pártok régóta hirdetik azon a meggyőződésüket, hogy a modern államháztartás terheit a gazdasági egyoldalúságban tengődő ország nem bírja, A deficitnek gazdasági önállóság nélkül, előbb, vagy utóbb, de föltétlenül be kellett és be kell következnie. A politikai zavarok, az ennek folytán keletkező sok ex-Iex természetesen siettették ennek az állapotnak a bekövetkeztét. Rendes politikai viszonyok mellett azonban, ha az országnak a gazdasági önállóságra irányuló jogos törekvését meg nem akadályozzák, el lehetett volna kerülni a deficitet, amelyet aztán a gazdasági fölszabadulással járó nagy föllendülés végképpen elűzött volna a láthatárról. Igy azonban már most bele csöppentünk a deficites állapotba és a jó Isten a megmondhatója, hogy mikor és hogyan fogunk belőle kikecmeregni. Az állami kiadások emelkedése magában véve azonban nem baj. Kivált akkor, ha a budget tételei gyümölcsözőleg térülnének vissza a nemzet gazdasági életének medencéjébe, hogy ott uj termést, uj nemzeti vagyont és gyarapodast idézzenek elő. És nem volna baj akkor, ha a nemzet gazdasági fejlődése lépési tartana a kiadások emelkedésével. Hogy a miénk nem tart lépést, annak megállapítására van egy egészen biztos szimptómánk : a kivándorlás. Harmonikusan fejlődő ország el képes tartani a maga természetes népszaporulatát. A mienk nem képes, ami biztos jele annak, hogy a nemzeti termelés a fogyasztással szemben deficitben szenved, amit külföldi munkával kell a nemzet fiainak kipótolni. A nemzet gazdasági életében mutatkozó deficitnek egészen természetes következménye az, hogy az államháztartásban is bekövetkezik a deficit. E bajt csak a közterhek fokozásával bajos gyógyítani. A közterhek fokozása természetesen csak növeli a társadalom gazdasági deficitjét és mivel a társadalmi háztartás szoros öszszefüggésben van az állami háztartással, a társadalom megnövekedett deficitje csakhamar annál érzékenyebben érezteti magát az állami háztartásban is. Az igazi, az egyetlen helyes financ-politika csak az lehet, amely egyrészt nem zárkózik el az állami feladatok fejlesztésétől, mert nem akarja a kulturális és szociális haladás menetét sem megszüntetni, sem meglassítani, másrészt az állami háztartás egyensúlyának biztosítását a társadalmi háztartás egyensúlyának föntartásában és ha nincs meg, a megteremtésében keresi. A helyes fináncpolitika, mely a nemzeti munkát önálló hitelrendszerrel istápolja és önálló vámrendszerrel védelmezi: ez az egyetlen módja annek, hogy ugy a társadalmi, mint az állami háztartás deficitje kiküszöböltessék és a magyar állam képessé tétessék a reá váró óriási kulturális és szociális feladatok megoldására. Kincs hitele a magyarnak! - Külön fővárosi tudósítónktól. Móg a koalíciós kormány érdeme, hogy az ország pénzbeli szükségletét nem a megszokott s biztos pénzpiacokon igyekezett kielégíteni, tehát nem Ausztriában koldult hitelért, mint azt az előző kormányok tették, hanem az angol s kiváltképpen a francia pénzpiacokon próbálkozott meg a kormány a hiteligényeket kielégíteni. A már megkezdett tárgyalások egy nagyobb államkölcsön ügyében, igy mintegy örökségképsn maradt az uj kormányra, amely most vajúdik ebben a kérdésben. A kölcsönügybeli tárgyalások ma olyan stádiumban vannak, hogy a magyar kormánytól; a kölcsön folyósításának egyik feltételéül olyan közjogi lehetetlenségeket követelnek a francia pénzemberek, melyeknek teljesítése egyrészt a magyar kormány részéről lehetetlenség, a francia kívánság pedig ismételten dokumentációja azok közjogbeli járatlanságának. Ami különben nem újság. A kölcsön fejében azt kívánják ugyanis, hogy egyrészt a déli vasút elsőbbségi részvényeinek régen beteg ügye orvosoltassék, másrészt az ausztriai petróleum ügyében is a magyar kormánytól kívánnak döntést, illetőleg intézkedést. Mindkét kívánságuk közjogi szempontból abszurdum. Miképpen kívánható az Magyarországtól, hogy az Ausztria legbelsőbb ügyeibe avatkozzék, mert azt a francia érdekek ugy kívánják. Hiszen akkor csak ott volnánk, mint az ismeretes mádi hitsorsos, megint csak Ausztria kegyét kellene kunyorálnunk, hogy kölcsönkérésünk teljesítessék s akkor már talán sokkal egyszerűbb, ha mindjárt a kölcsönnel Ausztriához fordulunk, az legalább nem fog ilyen abszurd közjogi lehetetlenségeket követelni rajiunk. S ime ez az egyetlen egy üzlet már megmutatta, minő nehézséggel kell küzdeni a magyar államnak egy kisebbrendbeli kölcsönügylet lebonyolításánál, minő nagy lenne a felfordulás tehát, ha az egész pénzügyi forgalmunk, mely tulajdonképen hitelen alapszik, nem a régi hitelezőnk, Ausztria, hanem idegen országok pénzemberei által bonyolittatnék le. Hiába esküdöztek a különbankosok arra, hogy csak válasszuk szét a közös bankot, az idegen pénz csak ugy özönlik majd hazánkba. De hogy özönlik! íme, pár száz millió korona kölcsönnél már megakad az egész hivatalos apparatus és senki sem tudja, mittevő legyen s hol kezdje el a dolog végit megragadni. Ha már ilyen kisebb pénzügyi manipuláció Ausztria engedékenységén, tehát kegyén keresztül bonyolítható le, ugy a későbbi s a régi hitelezőt kielégíteni szükségelt tőkék megszerzése minő nehézséggel járna s minő engedékenységet követelne Ausztriától ? ! Hiszen akkor megint csak Ausztria diktálna nekünk s még haszna is elmaradva, sokkal különb feltételeket követelne rajtunk akkoriban, mint mostanság ÍX francia finánckapacitások. A külföldi tőke tehát, egész bizonyossággal megállapítható, nem özönlik hazánkba s ha mi is reájuk szorultunk, akkor épen ugy kell majd nékünk is megalázkodnunk, előszobáznunk, mint ahogyan azt a Balkán-államok teszik; hol maga a miniszterresidens kunyorál ki egy-egy kisebb kölcsönt a nagy pénzemberektől. Es kommt selten was besseres nach ! mondja a német közmondás s ez esetben is tökéletesen igaza van. Ritkán jön jobb a régi után s éppen azért nem ajánlatos a külön bankkal kisérlete/ni akkor, mikor tőkeszegény országunk nagy hitelre szorult s annak kielégítése Ausztrián kivül egyelőre nincsen biztosítva. Ma még nincs hitele Magyarországnak a külföldön. Nincs pedig azért, mert hiányzanak a hitel biztosítékai az ipar ós kereskedelem ama magas foka, melynél a hitelnyújtás indokolt és jogosult. Ha majd nálunk is a nagy ipartelepek kéményeinek tízezre ontja a kormos, fekete füstöt, ha nem a földmivelés, hanem ipar és kereskedelem lesz bázisa országunk jövedelmi forrásainak, ak| kor majd beszélhetünk az önálló bank| ról, a külföldről beözönlő idegen pén Békésmegyei Közlöny tárcája. // Ossi verőfény. Őszi verőfény, Isteni bájjal Reszket, csillog a légben. Kékszemű viliik Szép sokasága Táncát ropja merészen. Mégis a szivünk Ellepi bánat Gyászos sejtelem árja : Tudjuk e fény a Haldokló nap, Végső égi sugár. Rattlay Géza. A miniszter kegye. Irta ; Peterdi Gábor. Hatodfél év óta várta előléptetését és szerény járandóságának felemelését Vendel János, a belügyminisztérium kezelőtisztje. Megelőzte már minden kollegája ós — kinek milyen volt a szerencséje — két vagy három óv elmultával megkapta az évi háromszáz korona pótlékot. Hiába jelentkezett kihallgatásra mindenható főnökénél, hiába festette le helyzetét ő kegyelmessége a miniszter előtt: az excellenciás ur csak jóindulatáról ós atyai gondoskodásáról biztosította : — Tudhatja barátom, hogy a legnagyobb érdeklődéssel viseltetem minden egyes tisztviselőim iránt. Úgyszólván valamennyien egy család tagjai vagyunk. A szeretetreméltó főnök megígérte, hogy lelkiismeretesen ós atyai jóindu- <. lattal fontolóra veszi, ugy látom egészen jogosult felszólalását s ettől az 1 időtől fogva ő kegyelmessége nem adott több hírt magáról. Hiába vetette közbe magát felesége öcscsónek érdekében a miniszternél Tóth Henrik, Vendel János sógora, ki a miniszter választókerületének egyik legbefolyásosabb embere volt. — Legyen nyugodt, kedves uram, — mondotta neki ő excellenciája — immár befejezett ténnyel állunk szembeu s kérem gratuláljon nevemben is a sógorának. S nem történt semmi. Vendel János várt tovább. — Semmi kétség, az osztályfőnököm az oka minden bajomnak, — panaszkodott Vendel Clementina nénjének, — nem szenvedhet engem, magam se tudom miért. — Akkor helyeztesd át magadat, — tanácsolta nővére lemondó hangon. — Már régóta megtettem volna, ha i nem tartanék attól, hogy akkor bizonyosan vidékre küld. Pedig én együtt akarok maradni, Clementin. — Nagy gyermek vagy, aki nem boldogul a nővére nélkül. Körülbelül tiz évvel volt idősebb az öccsénél: csinos, erőteljes, szőke hölgy volt, ajka bíborpiros, a szeme élénk temperamentumra való. Férje hat évi házasságuk után meghalt. Nem fogadva el nővérének, Tóthuénak meghívását, elhatározta, hogy a fővárosban marad s úgyszólván anyaja lesz testvéröccsének. Az ifjú ember hálás is volt azért. Az ő szemében senki sem volt szebb és jobb a világon, mint az ő Clementina nénje. És az ember igazat adott neki, ha másik nénjét, a Tóthnét nézte. Anna kicsiny, sovány, kancsal szemű teremtés volt, kinek apró, kalmük szeméből kirítt az irigység és rosszindulat az egész világ ellen. Vendel János nem is tartotta valami különös szerencsének, hogy minden évben nála kellett töltenie szabadságidejét. — Minthogy sikertelen volt minden eddig tett lépése, minthogy a sógor sem ment vele semmire, most már ón próbálok szerencsét — jelentette ki egy este Clementin. Csak nem maradhatsz örökre kezelőtiszt ezernyolcszáz korona fizetéssel ?! — Mindaddig, mig Kerekes a fölebbvalóm, meg kell békülnöm ezzel a gondolattal — sóhajtott mélabúsan János. — Majd felkeresem ón a te Kerekes urasságodat és beszélek a fejével — felelte felindultan Clementine. — Majd megmondja nekem, miért . . . Oh nem, magát a minisztert fogom felkeresni Bizonyára vannak fogadónapjai ? — Szerdán ós szombaton délelőtt. — Akkor jól van. Holnapután, szerdán már tisztában leszünk vele, hogy hányadán vagyunk. Nem fogom beérni üres Ígéretekkel, meg fogom mondani neki, hoey már eleget Ígérgetett exellenciád. Öcsém megérdemli, hogy végre előlőléptessók. Hozassa fel a minősítési lajstromot . . . — A minősítésem elsőrendű, nem szólva főnököm bejegyzéseiről. — Mi nekem Kerekes ur, mikor a miniszter előtt vagyok ? Miniszter ur, mondom majd neki — önnek nincs joga, hogy végkép elkeserítse egy derék munkaerőt s nem fogok kimenni szobájából, mig . . . — Nem, nem, odáig nem viheted a dolgot, mert végre is ón adnám meg az árát . . . — Hadd befejezni a mondatot . . . mig becsületszavát nem adja, a miniszter ur, hogy tekintettel lesz öcsémre a legközelebbi előléptetésnél. — Ez fenyegetődzós ! Hiszen te fenyegetőzni akarsz! — Miért ne ? Ugy van, meg fogom fenyegetni. Ki fogom jelenteni előtte, hogy megíratom az újságban, hogy meg fogom buktatni, ha nem elégíti ki jogos igényeinket. Vendel vállat vont és szótlanul nézett az égre. Mit bánja a miniszter a sajtót, most, mikor hatalmának tetőpontján áll ? Igen, azelőtt, mikor móg csak egyszerű képviselő volt, abban az időben sok mende monda járta . . . — De egyáltalán fogad e engem ez a te minisztered ? — kérdezte hirtelen Clementine. — Talán soháig megvárakoztat, de mindenesetre . . . — Egy eszmém van szakította félbe Clementine. — Az én nevein, hogy özvegy Zahárnó, nem mond neki sem • mit, engem nem ismer, de ha mint nővérem, mint legbefolyásosabb választójának, Tóth Henriknek felesége jelentetem be magamat, kétségtelen hogy tüstént fogadni fog. — Csakugyan nem rossz gondolat. — Ha nem tévedek, csakugyan látott is már egy alkalommal Henrik karján. De mit bánom ? Fődolog, hogy kieszközöljem előléptetésedet. Clementine asszony szerdán délelőtt fél kilenc órakor leült a miniszter ur előszobájában és türelemmel