Békésmegyei közlöny, 1909 (36. évfolyam) július-december • 52-104. szám

1909-07-25 / 59. szám

• 6 BÉKÉSMEGYEI KÖZLÖNY Békéscsaba, 1909 julius 18 Nem szabad ezután még valamiről megfeledkezni. Amikor állami segítség­ről beszélünk, nem szabad megmaradni annál a pontnál, amelyet a sürgetések végére most tett, a törvényhozás azzal, hogy kétmilliót megszavazott a város­nak. A további állami segítséget is sür­getni kell, még pedig olyképp, hogy vegye már át az állam mindazokat az intézményeket a városoktól, nagyköz­ségektől, amelyek állami funkciót telje­sítenek, de amelyeknek föntartása ós működése a városnak kerül rettenetes pénzébe. Régi panaszok, igazságtalanságok ezek, de csak az örökös ismétlésük, újra meg újra hangoztatásuk vivta ki azt az Ígéretet, hogy a városok kétmilliót kap­nak. A városok érdekeinek védői, a törvényhatóságok nem nyugodhatnak addig, amíg legalább ezt az ígéretet nem teljesitik. Uj esapáson. — Budapesti levél. — Megírtam már a múltkor önöknek, hogy hiába zárultak be a dunaparti szép góthikus parlamenti színház kapui, hiába mentek szét nyaralni a prima­donnák, színészek, segédszinészek és kardalosok: mégis csak dolgoznak a vezérek. Zajtalanul, csöndesen. A pihe­nés különösen a tavaszi előzmények után rá is fór a politikára, mert nem is kell annak a kinyilvánításához nagy jós tehetség, hogy augusztus végén, vagy szeptember elején megint cudarul meleg napok következnek, megint lesz harc, meg harc. Nagyon meggondolatlanoknak kel­lene tehát tartanunk a miniszter és a pártvezér urakat, ha a nyári időt csak pocakjuk (már tudniillik, akinek van) csökkentésére fordítanák és nem készül­nének a kampányra. Bizony ők készül­nek ugyancsak. Levélkéket, drága kis levélkéket röpít a posta a szélrózsa minden irányába. A levélkék tele van­nak puhitásokkal, rábeszélésekkel, hogy igy, meg ugy, ne tegyétek ezt, vagy azt, jó lesz minden, jut majd nektek is hú­sos fazékból egy-két kövér falat! . . . És a levélkék, amelyek nem rózsa­színűek ugyan, de címeresek és fino­mak, ugy látjuk, kezdenek sikerrel járni. Kezd győzni a Kossuth Ferenc állás­pontja, hogy tudniillik valameddig el kell odázni a bankkérdést és előbb a választói reformot kell megvalósítani. Nincs kétség az iránt, hogy a vá­lasztói reform vetekszik fontosság te­Kintetében a bankkérdéssel. A bank te­rén levő jogaink elvégre is csak némi halasztást szenvednek, ha 1911-re nem érvényesülhetnének. De ha a független­ségi párt, hallgatva a bankcsoport harci riadójára, csakugyan megállítaná az ál­lámi élet kerekeit s uj konfliktust idézne föl a nemzet és a király között: akkor nagyon könnyen megeshetik, hogy a választói reform megvalósítása olyan kezekbe kerülhet, amelyek nem a nem­zet, nem a magyarság szupremáciája, nem az intelligencia érvényesülése ja­vára alkotnák meg, hanem a tömegek javára és nemzeti jövőnk rovására. A választói reformot nem ugy kell felfogni, mint kötelességet, melyet a koa­líció ós vele együtt a függetlenségi párt is, a koronával szemben vállalt, hanem mint jogot, amelyet a koronától a /<ra­tóffy-té\Q nemzetellenes kísérletek elle­nében kívivott s a mely jogot nem sza­bad feladni, mert az határozottan bűn volna. Nagyon rövidlátó taktika volna az, amely ugy érvelne, hogyha nem tudjuk megcsinálni 1911-re az önálló bankot, hát akkor nem kell megcsinálni a vá­lasztói reformot sem. Következzék in­kább be a parlamenten kívül álló kor­szak, maradjon meg a közös bank és alkottassók egy olyan választói reform, mely nemzeti fejlődésünket megmérgezi örökre. A Justh-csoport merev állás­pontjának ez volna az előrelátható kö­vetkezménye. Beleszólt ám Kossuth, a vezér, a do­logba, most nyáron, amikor kissé pi­hentebbek az elmék. És fentebb jelzett álláspontja győzedelmeskedik is előre­láthatólag. A nyári csendes munkának tehát megvan a kivánt eredménye. Ha­tározott tünetei mutatkoznak ugyanis annak, hogy már a bankcsoport is engedett az 1911-ből s hogy most már az egész függetlenségi párt hajlandó elsősorban a választói reformot megalkotni s a bank­kérdésben az önálló bank előkészítésével ideiglenesen megelégedve, a döntést a vá­lasztói reform alapján összehívandó uj parlamentre ruházni. Látnivaló tehát, hogy Kossuth mér­sékelt és higgadt gondolkozásának, to­vábbá tekintélyének és rábeszélőképes­ségének sikerült a választói reformot, a bankkérdós kiélezettsóge dacára is, az elsősorban megoldandó feladat rang­jára emelni. Ez korántsem jelenti azt, hogy a bankcsoport feladta az önálló bankot. Ilyesmiről szó sem lehet, sőt nem is volna kívánatos. Ha ősszel ezen az uj csapáson in­dul el a politika, ugy az óhajtott béke mintegy magától helyreáll. Örülök, hogy ez unalmas, üres uborkaszezónban is tudtam önöknek egy kis politikai szenzációt kihalászni. Gyula város közgyűlése. Fontos határozatok. Rendkívül nagy érdeklődés nyilvá­nult meg Gyula város képviselőtestü­letének csütörtöki közgyűlése iránt. A városatyák csaknem teljes számban megjelentek, mintha érezték volna a közgyűlésen szőnyegre kerülő tárgyak nagy horderejét és fontosságát. És más tekintetben is érdekesnek volt mond­ható a közgyűlés. Rendkívül sok, mint­egy nyolcvan felszólalás történt a kü­lönböző tárgyakhoz, ugy, hogy az ösz­szesen 27 ügygyei rendelkező gyűlés­nek csak este 7 órakor lett vége. Legfontosabb és leghosszabb vitát provokáló tárgy volt a városi tiszti nyugdíj szabályrendelet módosítása. A tanács javaslatához pro és kontra szá­mos szenvedélyes hangú felszólalás tör­tónt. Végre is nagynehezen keresztül­ment a tanácsnak mult vasárnapi szá­munkban már ismertetett javaslata, mely szerint a nyugdíjazottak között ezután a nyugdijalap kamatait fogják csak megfelelő arányban szótosztani. Nem kapja meg tehát senki a neki szolgálati év után járó ós fizetésének megfelelő 1 nyugdijat, hanem annál lényegesen ke­vesebbet. A város anyagi ügyeinek rendezése szempontjából fontos volt még az egyes ingatlanok eladására vonatkozó határo­zat, amelynek végrehajtása után, figye­lembe véve az italmérési kártalanitási kötvény beváltásából eredő jövedelmet is, Gyula városának több, mint egy millió korona fog rendelkezésére állani, amely­ből adósságait törlesztheti. A többi tárgyainál fogva is nagy­fontosságú közgyűlés lefolyása egyéb­ként a következő volt: L o v i c h Ödön dr. polgármester délelőtt 9 órakor megnyitván az ülést, első gyanánt az a három ügy került tárgyalás alá, amelyekre nézve elvi ha­tározatokat már hozott ugyan a képvi­selőtestület, de a szabályrendelet értel­mében érdemlegesen most kellett fölöt­tük határozni. Ilyen ügy volt -a gyulai hitel- és bőranyagbeszerző szövetkezet kórelme a „Szarvas" vendéglő épületének mii­helyi célokra történendő megvétele tár­gyában. Hosszasabb vita után a köz­gyűlés elutasította a kórelmet, mert a kiküldött bizottság nem tudott a szö­vetkezettel egyezségre lépni a vételárra nézve. Metz Antalnak és társainak a Gön­döcs-népkert mögött levő szőlők el­adására vonatkozó ajánlatát elfogadta a közgyűlés. Ehhez képest 5000 korona vételáron meg fogja venni a szőlőket ós a különben is szűk liget kibővíté­sére fogja felhasználni. A városi tanácsnak lapunkban már többször ismertetett s az italmórési kár­talanitási kötvény beváltására vonat­kozó előterjesztését szótöbbséggel elfo­gadta a közgyűlés. Ez által mintegy 461.000 koronányi összeghez jut könnyű szerrel a város. Ingatlanok eladása. A Gyula anyagi ügyeinek rendezé­sét célzó számvevőségi javaslat, mely az ugyanerre vonatkozó alispáni ren­deletnek is egy részét képezi, egyik pontjában hangsúlyozza, hogy nagyon célszerű volna, ha a város eladná ösz­szes ingatlanait, mert azok még eddig semmi hasznot nem hajtottak, a rájok pazarolt százezreknek még a kamatját is alig hozzák be. Felbuzdulva ezen a javaslaton, a képviselőtestület egyik ta­vaszi közgyűlésén 107—909. számú ha­tározatával kimondotta az összes ingat­lanok eladását. Időközben azonban a városi tanács is meggondolta a dolgot. Nem jó egy városnak éppen minden ingatlan néi­kül maradni. Utóvégre nem egyformák az ingatlanok sem. Van néhány, ame­lyik jövedelmező, vagy legalább is nem kell ráfizetni. Ezért a tanács csütörtö­kön azzal a javaslattal járult a képvi­selőtestület elé, hogy módosítsa múlt­kori határozatát. Módosítsa pedig oly­kópen, hogy csak azokat az ingatlano­kat adja el, amelyek semmit sem jöve­delmeznek. Ilyenek mindenekelőtt a Benedeki-földek, amelyek megvételébe annak idején könnyelműen belement a város ós most is nyögi a terhét. Akarta felhasználni egy mezőgazdasági szesz­gyár telepéül, de, mint irtuk, a földmi­velósügyi miniszter a városnak erre vo­natkozó kórelmét nem teljesítette. Most már tehát semmi értelme sincs a meg­tartásának. Azután eladásra kerülnek az eperjesi ós a szabadkai földek is. Ezek eladási ára is kitesz körülbelül 600.000 koronát, úgyhogy az italmórési kártala­nitási kötvény árával együtt több, mint egymillió korona jut a várcs kezéhez rövid idő alatt. E szép summával lé­nyegesen könnyít a város az adóssá­gok miatt reá nehezedő terheken. A módosított helypénzdij szabály­rendeletnek a belügyminiszter által tör­tént jóváhagyása tudomásul szolgált. A nyugdíj szabály­rendelet Ezután a közgyűlés legérdekesebb tárgya a nyugdíj szabályrendelet módo­sítása következett. Többször foglalkoz­tunk már lapunkban azokkal a mizerá­biús állapotokkal, melyekben a nyug<"ij alap lóledzik. Ennek elsősorban a 1­szerútlen intézkedésekkel teli sz? ?y­rendelet az oka. Szabályrendelet om lehetett volna ennél rosszabbu eg­csinálni. A rendelet pontos végrehajtana azt eredményezi e, hogy a nyugdíj alap az évek folyamán nemhogy szapo­rodott volna," hanem folyton fogyott. A nyugdijasok száma pedig különösen az utóbbi évek alatt lényegesen szapo­már szinte felcsigázta képzelőtehetsó­gemet. — Ha elmondod, szívesen hallga­tom, — válaszoltam. Egy pillanatig maga elé bámult s azután tompa, fojtott hangon beszólni kezdett: — Amikor a műegyetembe iratkoz­tam be, akkor voltam életemben leg­először Budapesten. Ez a város enge­met is, mint annyi sok mást, ki bent időzött, nemcsak meglepett, hanem szép­sége szinte fanatikussá tett. S ez a bá­mulat és elragadtatás nemcsak az első hetekben vett rajtam erőt, hanem rab­ságában tartott mindaddig, míg benne időztem s még most is fogva tart. De nem is erfől akartam neked mesélni... — A szőkéről, — vágtam közbe segitőleg. — Igen, igen, a szőkéről. Az én szőkémrőt! Fiatal házaspárnál vettem lakást. Alig két éve lehettek együtt. A férj valami gőzmalomban volt előmun­kás. De ilyen goromba frátert még világéietemben nem láttam. Dacára, hogy házasságuk szerelmi frigykötés volt, napirenden volt közöttük a civó­dás, perlekedés. Ilyen alkalmakkor a faragatlan férj válogatatlan szidalmak­kal és szitkokkal illette a kis asszony­kát, ki nem mert a brutális emberrel kikötni. Az asszony feltűnő szépség volt. Haj végigment az utcán, minden ember megfordult utána. De Vilma, dacára, hogy tudatában volt szépségének, még­sem volt kacér asszony. Akkor éppen tizenkilenc éves vol­tam, ő meg tizennyolc. Mindketten teli vágygyal, szenvedélylyel, erővel, hévvel. S így rövidesen reám szállott az a ró­zsaszínű fátyol, mely elveszi a férfiak éleslátását, mely megvakít s édes álomba ringatja a képzeletet. Szerelmes lettem belé. Ez volt az én első komoly sze­relmem. Délutánonként együtt voltunk a kis í szobában. S a két fiatal lélek, mint vi­dám, gondtalan veróbpár összebújva, feltárta egymás előtt minden titkát. Ő megtudta az ón sorsomat, én az övét. Elmondta, hogy egy iparosnak a leánya, kit a szülök kényszerítenek a durva munkáshoz, mert jól keresett. Lassan-lassan ugy vettem észre, hogy a kis asszonyka mód felett szívesen vette átrándulásomat a kis szobába ós noha egyáltalában nem udvaroltam neki, hamarosan ő is belém szeretett. Egy este a férj nem volt otthon, kitört belőlünk a szenvedély. S a csó­kok fékevesztett áradatként zuhogtak végig rajtunk. A szenvedélyt léhűtő pillanatokban néha-néha felvillant az agyamban, hogy amit cselekszem, nem erkölcsös. Hogy a más asszonyát öle­lem, másnak a tulajdonából csenem az élvezetek mézét. De azután reátekintet­tem a gyönyörű asszonykára és ismét eltűntek a komor gondolatok, hogy he­lyet adjanak a gondtalan diák pajkos jókedvének. — A regény, mint látom, jól indult, — szakítottam félbe barátomat. — Hogy annál komorabb befejezése legyen, — szólt Vályi szomorúan. Szombat este volt. A férj ismét ké­sőn jött haza. Én már ágyban feküd­tem. Beszédéből kivettem, hogy alapo­san felönthetett a garatra. Az asszonyt szidta. De ma még a szokottnál is dur­vábban viselkedett, mert kis vártatva erős csattanást hallottam. E percben minden vérem a szivem felé tolult. Hogyan, az ón hallatomra megüssék az én liliomtestü asszonyo­mat ?! Ezt már nem tudtam elviselni. Ugy, ahogy voltam, egy száll fehér ru­haban, kirohantam a szobámból, hogy segítségére siessek az asszonynak. Vilma látásomra elájult. Férje pe­dig, kiben a szesz hatalmasan működött, irtózatosan megijedt. Rémes ordítással rohant ki a lakásból. — A halál, a halál! . . . harsogta egyre kidülledt szemekkel, reszkető ajakkal. Valahol az utcán fogták le a rend­őrök s vitték az őrszobába. Még ott is egyre a halált emlegette. Reggelre a megfigyelőbe szállították, hol konsta­tálták, hogy a szesz elvette az eszét, a delírium kitört rajta. S most kezdődött az én kálváriám. A szerelmesek ettől a perctől fogva nem egyesülhettek. Az asszony, mint látod, nem lett a feleségem. Az elmeszakértők véleménye teljesen tisztázott a tekintetben, hogy a férj őrültségében az ijjedtség semmi­nemű szerepet sem játszott. Az asz­szonyka móg sem akart többet rólam hallani. A férje gyilkosának nem lehet sem hitvese, sem semmije Pedig ő is szeretett engemet. Én pedig még most is szeretem. Nem tudok lemondani róla. — És ő? — ő tudni sem akar felőlem. Pedig milyen boldogok lehetnénk most. De látod barátom, ilyen a fátum. Lehet, hogy ő ópugy szenved e kereszt alatt, mint ón s mégis elzárkózik előlem. Pe­dig most is szeret engemet. Ezt senki el nem vitatja tőlem. Fölkelt ós az ablakhoz lépett. Amint visszanézett reám, láttam, hogy egy könnycsepp csillog a sze­mében. Naszreddin Hodsa tréfái. Gyűjtötte és fordította Kunos Iguáo. Libát sütött egyszer a Hodsa és amint a khánhoz tart vele, útközben megéhezik és az egyik libacombot meg­eszi. Aztán odajut a khán elé és elibe teszi a libát. „Hol a fél lába ? — kérdi tőle a khán. „A mi városunkban csak fél lába van a libának" — mondja a Hodsa. „Ha nem hiszed, jer és nézd meg őket a forrás vizénól". A forrás­nál épp ott volt egy sereg liba, fél lá­bon állott valamennyi. „Timurhenk hi­vatja a fődobosát, hogy üssön egy néhányszor a dobjára". Alig hogy meg­történik, két lábra állanak a libák. No látod, mondja a khán. Ha terád vernék azt a dobot, négy lábúvá lennél, felelt a Hodsa. A helység fiataljai egy fa alatt gyü­lekeztek össze s mialatt játszadoznak, látják, hogy jön a Hodsa. Legott össze­beszélnek, hogy felmászatják a fára, hogy a papucsjait azalatt ellopják. Oda ér a Hodsa és azt mondják neki, ho"y senki se bir arra a fára felmászni. Én felmászok, mondja a Hodsa. Azzal az övébe dugja a kaftánja szegélyeit, a papucsait meg a hóna alá csapja ós kezd a fára felmászni. Minek a papucs, miért veszed fel ? — kérdik tőle. Jobb ha ve­lem van, válaszol a Hodsa, talán túl felülről is van egy út ós tovább mehe­tek majd rajta. Azt kérdezték egyszer a Hodsától, hogy ujholdkor mit csinálnak a régi­vel? „Szétdarabolják és csillagokat kó­i szitenek belőle", volt a Hodsa válasza. I

Next

/
Oldalképek
Tartalom