Békésmegyei közlöny, 1909 (36. évfolyam) július-december • 52-104. szám

1909-11-07 / 89. szám

BÉKÉSMEGYEI KÖZLÖNY Békéscsaba, 1909 nov 7. kóra legfeljebb hatvanan, a Kossuthvacsorára pedig legalább százhúszan mennek el. De akárhányan lesznek itt, vagy ott, az már bizonyos, hogy a függetlenségi párt bomlási processusa megindult és nehezen lesz feltartóztatható. Pedig a függetlenségi párt tagjai között nincs a tekintetben semmi eltérés, hogy valamennyi, egytől-egyig lelkes hive az önálló gazdasági berendezkedésnek, vagyis az önálló vámterületnek és az önálló banknak. Kossuth Ferenc körültekintő, higgadt politikájával eredetileg reménység is nyilt arra, hogy már ezúttal jelentős lépést lehet tenni előre, vagy ha ez nem sikerülne, sikerülnie kell a közel jövőben. De a párt egy részének nézete szerint Justh Gyula meggondolatlan, szertelen föllépése mindent elrontott jó időre. Fogalma sincs a külviszonyokról, a legcsekélyebb tájékozottsága sincs a király környezetében uralkodó felfogásokról. Kétségen kivül jót akart, de föllépésével idáig csak azt érte el, hogy Kossuth Ferenc tekintélyét tönkre tette fölfelé s igen aláásta lefelé. Oly szinben tüntette föl, mintha gyönge lenne és ő vezetné a pártot. Pedig a pártnak azok a tagjai, akiknek odaát összeköttetéseik vannak, jól tudják, hogy csak a Kossuth Ferenc érintetlen tekintélyével mehetett volna valamire a függetlenségi párt. Ez az állapot valósággal elkeseritette a párt egy részét s a dolgok jobbra fordulásához elsőrendű követelménynek tartják annak a világos dokumentálását, hogy nem Justh Gyula vezeti bizony a pártot, hanem Kossuth Ferenc s Kossuth pártvezéri tekintélyének helyreállítása a politika elsőrendű követelménye. Igy született meg a Kossuth-féle konlra vacsora eszméje, amelyre azokat hívjak meg, akik nyíltan bevallották, hogy csak Kossuthot ismerik el pártvezérnek, de Justhot semmi áron. Egyszóval a ma esti pro és kontra vacsorák fogják eldönteni, hogy lesz-e a válságból prédikációs halott, vagy nem. Gyula közgyűlése. Az érdekesebb tárgyak. Újból közgyűlésre készülődik a megyeszékhely vezetősége. A közgyűlés ideje nincs még határozottan megállapítva, de előreláthatólag november 18-án kell összegyűlniük a városatyáknak, hogy a város igen vitális ügyeiről tanácskozzanak, azokra nézve határozatokat hozzanak. Gyulának mindig a novemberi közgyűlése legérdekesebb és legfontosabb. Legérdekesebb és legfontosabb azért, mert ezen szokták előterjeszteni a jövő évi költségelőirányzatot, mely legtöbbször szenvedélyes vitát szokott provokálni. Erre most is van kilátás, pedig a költségelőirányzat, — mint már azt egyik régebbi számunkban kimutattuk — igen kedvezően alakult ki Gyulára nézve, amennyiben a pótadó 1 százalékkal kevesebb lett. A kákán is csomót keresni szeretőknek azonban bizonyosan ez sem lesz elég és bele fognak kapaszkodni egynéhány tételbe. A nagy körültekintéssel készült költségelőirányzat ennek dacára is keresztül fog menni bizonyára. A költségelőirányzat keretén belül igen sok fizetésemelési kérelem is tárgyalásra kerül. A város különböző alkalmazottai nincsenek megelégedve jelenlegi fizetésükkel és tömegesen adogatták be kérvényeiket a polgármesteri hivatalhoz. Hogy kérelmük teljesül-e, nem igen valószínű, mert a város még mindig nyomorúságos anyagi helyzete a fizetésemeléssel járó nagy kiadásokat nem igen fogja megbírni. Pedig móltányolhatók volnának a kérelmek legalább drágasági pótlék adása által, már a nyomorúságos gazdasági évre való tekintettel is. A közgyűlés egyéb érdekesebb tárgyai a következők lesznek : A Berényi-féle porta hátamögött levő méntelep már minden tekintetben célszerűtlennek bizonyult. Eredetileg 5 lóra volt tervezve, de a mostani 7 lóból álló állományt csak nagy üggyelbajjal lehet benne elhelyezni. Az állomány pedig még növekedni fog. Ezen kivül a kezelő katonák is nagyon nyomorúságosan, valóságos odúkban laknak. E tarthatatlan állapotra való tekintettel a csabai méntelepparancsnokság megkereste a város vezetőségét, hogy gondoskodjék a méntelep célszerűbb elhelyezéséről. A városi tanács a benedeki nagy majort látta erre a célra legalkalmasabbnak, melyben ugy az istálló, mint a katonai lakások számára igen nagy helyiségek vannak. A méntelepi parancsnokság a felajánlott helyiséget szintén alkalmasaknak találta és elfogadta, csak azt kérte, hogy a város fedeztető szint is építtessen. A helyiség odaengedése fölött végérvényesen a képviselőtestületnek kell határoznia. Mikor Gyula város az elemi iskolák államosítását kérte a vallás és közoktatásügyi minisztertől, a miniszter hajlandónak is mutatkozott erre, de csak azzal a feltétellel, ha a város Remetén és Bicerén elemi iskolákat állit fel. Az idei költségvetésbe csak a remetei iskola költségeit lehetett beilleszteni. Az iskola már el is készült. Most a képviselőtestületnek a bicerei iskola költségeit is meg kell szavazni. Az úgynevezett nagy magyar városi városrészen levő óvoda dolqgi kiadásai a községet terhelik, az óvónőt azonban áz állam fizeti. Az óvoda épülete már régi, rozoga s egy óvoda követelményeinek egyáltalában nem felel meg. Ezért a kultuszminiszter felhívta Gyula várost, hogy a mostani óvoda helyett építsen ujat. Ezzel szemben a város azt ajánlotta fel, hogy ad telket, de építsen az állam. Meg is vásárolták a jelenlegi óvoda telkének felerészét. Most a kultuszminiszter azt válaszolta, hogy felépiti az óvodát, ha a város az egész telket megvásárolja, mert a 300 D-öl kevés egy óvodának. A közgyűlésnek döntést hoznia a miniszter ajánlata fölött. Egyik legérdekesebb tárgya lesz a közgyűlésnek a nagy központi állami iskoía építése. Lapunk több izben foglalkozott már Gyulának e régen vajúdó kulturális kérdésével. Az elemi iskolák állami kezelésbe vételekor ugyanis kimondotta a kultuszminiszter, hogy a városnak központi helyen modernül berendezett nagy iskolát kell építenie. Ekkor aztán elkezdődött az iratváltás a miniszter és a város között. A képviselőtestület itt is ugy járt el, mint az óvodánál. Hajlandónak nyilatkozott arra, hogy telket ad, de az épületet az államnak kell emelnie. Meg is vásárolta a város 70,000 koronáért a „Korona"-vendéglő telkét, ami anyagi helyzetére való tekintette], elég nagy áldozat volt tőle. Erről terjedelmes felterjesztésben értesítették a minisztert, aki azt válaszolta, hogy csak irja ki az árlejtést a város, készíttessen tervet és költségvetést, ő majd a lehetőséghez képest támogatni fogja az iskola felépítését. E bizonytalan válaszra nem hozhatott más határozatot a képviselőtestület, mint azt, hogy elkészítteti ugyan a tervet ós költségvetést, szerződést is köt a vállalkozóval, de magát minden obligó alól kivonja. A tervek és költségvetés el is készültek. Az iskolaépület 130 000 koronába kerül. Ily nagy összeget elbírnia Gyulának : határos a lehetetlenséggel. Legutolsó leiratában a kultuszminiszter "arról értesítette Gyula városát, hogy méltányolva a város nyomorúságos anyagi viszonyait, hajlandó az építkezés költségeihez 70,000 koronával hozzájárulni. A következő közgyűlésnek efölött az ajánlat fölött kell határozatot hoznia. Az állandó-választmány előreláthatólag nem fogja javasolni elfogadását, mert Gyula nem bírja el a móg fennmaradó 60,000 koronát sem. A képviselőtestület is ilyen értelemben fog határozni ós feliratilag kérni fogja a minisztert az egész összeg megadására. Ez elől valószínűleg a miniszler sem fog elzárkózni s az állami iskola ügye végrevalahára a megvalósulás stádiumába kerül. Ezek lesznek a novemberi közgyűlés fontosabb tárgyai. Békéscsaba anyagi helyzete. Szervezzünk pénzügyi bizottságot. A „Bókésmegyei Közlöny" nem egy izben foglalkozott már a megyeszékhely, Gyula város nyomorúságos anyagi helyzetével, mely mintegy három évvel ezelőtt azt eredményezte, hogy a lakosságra 120 százalékos, horribilis nagyságú pótadót kellett kivetni. A város jelenlegi vezetőségének azonban találékonysággal és ügyes számvetéssel sikerült elérni azt a szinte hihetetlen eredményt, hogy az 1910-ik évi költségelőirányzatban már csak 99 százalékos pótadó szerepel. Egyszóval Gyula következetesen és szépen halad előre az anyagi javulás utján. Nálunk, Csabán, ezzel ellentétben azt tapasztaljuk, hogy a pótadó évrőlévre emelkedik. A község 1910-ik évi költségelőirányzatát a legutóbbi közgyűlésen 2 százaléknyi pótadóemelkedéssel kellett elfogadnia a képviselőtestületnek. Sokan ugy gondolkoznak, hogy ez az emelkedés nem nagy. De azoknak tekintetbe kellene venniök, hogy Csabán a pótadó, egybevéve a három csoportot, ma már 75 százalók és ha igy haladunk, néhány óv múlva mi is a 90 százaléknál tartunk. És e folytonos pótadóemelkedés nem okoz semmi haladást a községi háztartásban. Sem jövedelmező vállalkozások, sem nagyobb kulturális befektetések nem történnek. Ezzel szemben konstatálható, hogy Csaba rohamos kereskedelmi, gyári ós ipari fejlődésével, az elég nagyarányú építkezésekkel a község közvetlen adójövedelme jelentékenyen emelkedett. E visszás helyzet fölött jó lesz egy kissé gondolkozni. De kinek? A lakosságnak ? Az gondotkozhatik, de azon, hogy a pótadó emelkedik s a községházán nincsen a fejlődést célirányosan követő élet: segíteni nem tud, mert csak adóalany. Vagy a képviselőtestületnek ? Ennek kötelessége volna, de nem teszi, mert garázdálkodik benne az egyenetlenkedós, a haszonlesséssel való gyanúsítás, amely nagy hibákhoz még a nemtörődömség, a közügyek iránt való közönyösség is járul. Igy alakult ki a közfelfogásban az a nézet, hogy mindent az elöljáróságra kell bizni, az dolgozzék a község és lakossága érdekében. Arra senki sem gondQl, hogy e nagy feladatnak, még ha akarja, sem felelhet meg, mert mint a közigazgatás legalsóbb fórumának, intéznie kell az állam és a vármegye ezerfóle apróbb és nagyobb ügyeit is. És kikből áll az elöljáróság? Van benne a bíróval és albiróval együtt tizennégy jóravaló, becsületes gazdaember, akik igen jól érthetnek a gazdálkodás és szántás-vetéshez, de a közügyekhez, a községi háztartás fejlesztéhogy ítélkezett, hogy élt. Majd a nagy harangozást is felhozták : — Ugyancsak egyengeti János bácsi az útját! — Mögfizetik. — Van mibül. — De rá is fér egy kis utigazgatás! Senye Mihály kétfelé törülte bozontos bajuszát: — Sokszor járt ükelme a tilosba. Az egyik szomszéd ráintett: — No, röndös uton nem is lőhet akkora vagyont sikeriteni. Az igaz, hogy Tanyás János semmiből lett a falu első gazdája. Az apja, anyja után nem maradt semmi öröksége. Fiatal éveiben más keze-lába volt. Kanászkodott. Az urasági csürhét őrizte. Később, hogy emberkedett, csősz lett. Ekkor megnősült. Eivette a Kádár Marcsát. Annak se volt egyebe az ágyánál. Mégis, alig pár évre, — miből, miből nem, — egy kis házat vettek a sürüsi részen. Azt, ahol most a fia lakik. Mikor vagy két esztendeig kerülgette Tanyás János az urasági kukoricásokat, egyszerre csak bekerült a belső majorba. Előbb béres lett, azután magtáros, majd meg öreg béres, gazda . . . Ettől kezdve egyre gyarapodott. A ház mellé szőlőt vett, azután földet, majd meg egy rozoga házat a köves uton; azt lebontatta s helyébe egész városiasat építtetett. Kis idő elteltével | erdő-illetőséget ragasztott, majd megint földet. Ugy terjeszkedett, hogy utóbb már ami eladó fundus, vagy járandóság volt a faluban, azt mind Tanyás János vette meg . . . Hogy miből? Ejnye, no . . . Hát miből vette volna? Ott volt a tüz mellett; okos ember volt, hát melegedett, meg gyűjtögetett is. Nem megy az másképp. Volt már vagy nyolcvan hold földje, meg kőkéméayes háza a köves uton Tanyás Jánosnak, mikor az öreg gróf meghalt. Hogy uj ispán jött a régi helyébe, János otthagyta a fiatal uraságot. Beköltözött a faluba, a szép, uras házba. Akkora volt azon egy-egy ablak, mint máshol az ajtó, vagy még annál is nagyobb. A falu eleinte irigykedett Tanyás Jánosra, de hovatovább mindjobban megbecsülte, majd egyik turnuson bíróvá tette. Azt mondták: — Nem lehet az bolond ember, aki ugy tud gyarapodni . . . Igazuk volt. Tanyás Jánosnak volt esze. Tudta is használni. Móg a falu javára is tudta . . . Ezekről beszélgettek az emberek. Hogy igy meghányták-vetettók Tanyás János életét, egy-két ember elszállingózott, a dolga után nézett. Jött helyette másik. Igy Bagó János is, aki egy kis szünet alatt félretaszította szájában a pipát: — Engöm eccő becsapott, hogy essön bele . . . No, nem akarok rosszát mondani . . . — A halottrú vagy jót, vagy semmit, — szólt az öreg Senye. Az emberek helyeslőleg bólintottak. — No, ez nem rossz, csak az eszit példázza. — A vót neki. — Még pedig furfangos. — No, mongyad mán, — intett Szűri Pista. — Hát, — kezdte Bagó Jancsi, — mikor az apánk meghótt (kelevényös betegség őte mög), a halála előtt a vagyont e'téstálta, a földeket elosztotta, kinek mi jut; a teheneket is, a lovakat is. Hát jó. De volt tizenhét koca is a tanyán, olyan jó másfél esztendősek, azokat is elosztotta háromunk között. Aszonta: fele a fiámé, má' únt az enyim; harmada a lányomé, a Marisé; kilencede meg a menyemé. Aztán meghótt ... A végtisztösség után osztálykodtunk, kinek, mit hagyott. No, jó ! Hanem a kocáknál mögakadt az ügy. Tizenhét kocának a fele, harmada, kilencede . . . Nem birtunk vele. Pedig ón csak értök a számhoz! Bagó Jancsi szétnézett az emberek közt, kik ugy magukba számítgatni kezdték, hány, mennyi . . . ? — E' mán nem okos embörnek való — bökte ki az öreg Senye. — Én is azt mondtam — intett Bagó Jancsi. — Nem is tudtunk dűlőre jutni. Az asszonyok nem engedtek. Én mög tán bolond vagyok ? Igy került az ügy Tanyás János elé. Az ásszonyok erősködtek mellette : Okos ember . . . Majd kiveti az ... Ki is vetötte, hogy essön bele . . . No, jó ! A kocákat oda kivánta a faluháza udvarára. E'hajtottuk. Tanyás János szömre vette üket. Vakargatta a botjával, meg a horpaszukat veregette. Láttam, hogy gondolkozik. Hát csak hadd törje a fejét ... Én nevettem magamban. Egyször azt mondja Pétörnek, a kisbirónak : — Pétör! Tereld ki csak a falu kocáját, oszt csapd közéjük. Az a koca fülit, farkát leeresztette, | a lábait húzta. Látszott, hogy dögrováson van, azért tartja otthon a falu. — Elfogadjátok ajándékba, ugy-e? — igy a biró . . . —Biz azt elfogadtuk, merhogy mégis csak több a 18, mint|a 17 . . . Pedig hát nem igaz . . . De jó. Aszongya a biró: — No, Jancsi, ugy-e, neköd felit hagyta az apád ? — Való, — hagytam rá. — Hát 18-nak a fele kilenc . . . No, Pétör, szakíccs ki belüle kilencet. Ugy-a ; hadd mönnyön benne a falué is. Nem baj. Tietök az mán . . . — Én elhajtottam egész nyugodtan. Még oda kinn, való, hogy a markomba nevettem . . . Aztán Mariét elégítette ki a harmaddal, hattal; a húgomat meg kilenceddel, már mint kettővel . . . Bagó Jancsiielhallgatott. Szűri Pista "bá' előre nyújtotta a nyakát: — Hát, hun itt a baj ? Senye Mihály az ujjain számítgatta : kilenc, hat . . . tizenöt, kettő . . . Aztán elnevette magát: — A legszöbb koca mög ott maradt a falunak! Bagó Jancsi ráintett a fejével: — Ugy-a ! — Csakhogy későn gyüttem rá . . . Köhintett egy-kettőt, majd legyintett egyet a kezével: — Ami a falué vót, az még aznap mögdöglött . . . Az embarek megcsóválták a fejeiket. Egyik-másik mosolygott. — Oszt, sohse kerested ? érdeklődött az öreg Senye. Bagó Jancsi megrántotta a vállát: — Keresni kerestem, de mindönki kinevetött vele. i