Békésmegyei közlöny, 1909 (36. évfolyam) január-június • 1-51. szám

1909-01-21 / 6. szám

Békéscsaba, 1909. jan. 24. BÉKÉSMEGTEI KÖZLÖNY 9 zott egyebet, minthogy a törvényhatóság Tótkomlós és Sámsom községek bevonásával alakitsa meg a vasútépítő részvénytársaságot és elfogadva az átdolgozott terveket, azokat jóváhagyás céljából terjessze fel sürgősen a kereskedelmi miniszterhez, aki kizonyára mielőbb és gyorsan meghozza döntését, mivel a tervek átalakítása teljesen megfelő az általa hangoztatott kívánságoknak és követelményeknek. Mint illetékes helyről értesülünk, Hódmezővásárhely tanácsának az a szándéka, hogy mihelyt az átalakított tervek jóváhagyva leérkeznek a minisztériumból, nyomban meghirdeti a vasút építésére a nyilvános árlejtést s annak eredményéhez képest, — akkor már minden irányban tájékozott lévén a vasútépítés költsé \eíről, — nyomban megalakítja a részvénytársaságot, ezzel egyidejűleg természetesen gondoskodva arról is, hogy' időközileg a kereskedelmi minisztériumban megtartassák az engedélyezési tárgyalás. Ha mindezek a dolgok megtörténnek, akkor még csupán a vasút üzemfentartásának és igazgatásának kérdése körül kell végleges és szerződéses megállapodásokra jutni az Alföldi Első Gazdasági Yasut részvénytársaság igazgatóságával s ezek után kezdetét veheti a vasútépítés, mely elé Tótkomlós és Sámson birtokossága annyi reménységgel és várakozással tekint. Szó sincs róla, a vasútépítés ügye még sok utánjárást, sok tanácskozást és több oldalú körültekintést igényel, de mi bizunk abban, hogy ha az érdekeltség lelkiismeretesen és fáradságot nem ismerő ambícióval néz utána a dolognak, még a jelen év folyamán kiépíthető lesz a keskeny vágányu vasút, amely a tiszai rakpart kihasználásával és értékesítésével szoros összefüggésben áll. zett utána semminek. Minden jövedelmét a korcsmákba hordta, ugy hogy régebben elég tekintélyes vagyonnal rendelkező iparos fokozatosan szegényebbé és szegényebbé vált. Mint ilyen esetekben szokás, vége lett egyúttal a család békének is. A háborúság és civakodás lett otthonos a Lukács-féle portán. Felesége folyton kérlelte, hagyjon fel az ivással, térjen vissza a rendes emberek társaságába

1 nézzen a mestersége után, de nem használt semmit. Lukács megígérte ugyan' hogy megváltozik, de a jóbarátok és borcimborák csábítgatásainak nem tudott ellent ádani. Végre is felesége azzal fenyegette meg, hogy elválik tőle, ha meg nem javul. Ez sem vezetett eredményre. Lukács tovább folytatta a dorbézolást. Az asszony ekkor beváltotla a fenyegetést és benyújtotta a válókeresetet. Vasárnap volt az első nap, amelyen üres lett a Lukács Péter háza. Meg volt tehát a jogcim is az ivásra. Lukács alaposan beborozva ment haza déltájban. Még részegen is érezte azonban, hogy hiányzik az asszony. Hivta, hívogatta, de hiába. Szavaira senki sem felelt. Végtelen keserűség fogta el ekkor a lelkét. Leborult az asztalra és sírt, Majd hirtelen elhatározással kiszaladt az udvarra és belevetette magát a kútba. A házbeliek nagysokára vették csak az öngyilkosságot és kihúzták a kútból Lukácsot. Már ekkor azonban késő volt minden segítség. Az öngyilkos kályhásmestert kedden temették el nagy részvét mellett. Öngyilkos gyulai iparos. Beleugrott a kútba. A vármegye kályhásmestere, L uk á c s Péter, különös módon vetett végett vasárnap délelőtt életének. Beleugrott az udvarán lévő gémes kútba és mire észrevették tettét, már meg is halt. A városszerte ismert ember öngyilkossága nem nagyon lepte meg Gyula lakosságát. Mindenki tudta, hogy az életének nem lesz jó vége. Utóbbi években ugyanis nagyon odaadta magát az ivásnak. Üzletét elhanyagolfa, nem némeghivását nem akarta visszautasítani, tehát elfogadta s igy egy napon a szép Izár-völgybe rándultunk. Huber útközben hirtelen rosszul lelt, persze csak kifogás volt az egész s a legközelebbi fogadónál kiszállott, mert mint mondta, érzi, hogy csendben pihenni kell pár órát s ezután én vettem át az autó vezetését. A hölgyek ^ellenkezése dacára, mind sebesebb ütemben haladtam előre s mig végre őrült rohanással száguldtunk és egy hirtelen kanyarulatnál a távolból szakadék tátongott, én a néni felé fordultam s rémes hangon szóltam : — Oh, nagynénék legjobbika, tönkre akar tenni három emberéletet, vagy nekem adja hugocskája kezét ? — Nénike, édes néni, mondjon igent, — kérlelte Margót — vagy szerencsétlenség történik. A nagynéni az automobilból kihajolva, észrevette a közeli mélységet, holtra sápadt és .. . igent mondott, beleegyezett kérésünkbe. Örömrivalgással hirtelen más irányba tereltem az autót és vissza töffögtünk Huberhez a fogadóba. — El vagyunk jegyezve, egymáséi leszünk, — kiáltottam felé messziről. — Ennek őszintén és szívből örvendek, — szólt Hubar, — hisz most bevallom, hogy én is azon a pon'.on vagyok, hogy ... A néni lesújtó pillantással mérte végig Hubert és e pillantás hatása alatt hirtelen elhallgatott. A néni ugy látszott, most értette csak meg, hogy összeesküdtünk ellene mindanynyian, de mindennek dacára megtartotta szavát, hü maradt ígéretéhez, mivel az elmeséltek után hat hét múlva meg volt az esküvőnk és én Margotom boldog férje vagyok. — Izgató, érdekes kis történet, — szóltam. Braun kacagott. — Itt lakunk, — mondotta — jöjA szegény leány szerenesóje. Húszezer koronás nászajándék. — Külön fővárosi tudósítónktól. — A Duna partján és az Adria mentén egy időben szárnyal a hír egy dúsgazdag budapesti gyárosról, aki nagylelkűségének egészon különös és meglepő tanújelét adta. Egy eljegyzési értesítésre azzal felelt, hogy borítékba tett húsz darab ropogós ezres bankót és elküldte a boldog leánynak, aki legjobb esetben is egy meleghangú táviratot várt. Az eset azonban nem ilyen egyszerű, mert ahogy semmi sem történik a világon ok nélkül, legkevésbbé történhetik bizonyára az, hogy egy milliomos csak ugy máról-holnapra meglepetésképpen húszezer koronát ajándékoz valakinek. Szegényebb fajta emberről talán el lehetne ezt hinni, de nábobnál nem vajon fel hozzánk, bemutatom feleségemnek. Hívásának engedve, nemsokára elegánsan bútorozott szalonban ültem, egy végtelenül bájos asszonykával szemben. I — Ön, uram, automobilon jött * Münchenbe? — kérdezte ő. — Oh bárcsak én is utazhatnék már egyszer. Látja, kérem, én soha, de soha életemben nem ültem.autón. — Nagysád elfelejti, — szóltam ón mosolyogva, — az eljegyzése előtti napot, mikor nagynénjével . . . — Nagynénémmel? Nincs nagynéném. Meglepetéssel tekintettem barátom felé, ki a legártatlanabb arccal élvezte cigarettáját, ügyet sem vetve felém. — Szüleim falun élnek, — folytatta beszédjét a fiatal asszony, — atyám rajong a szép jukker fogatokért, azonban semmi érzékkel sem bír a benzin, vagy gáz-jármüvek iránt, az uracskám jövedelme pedig még nem elég arra, hogy mi az automobil-sportnak hódolhassunk. — Tehát nagysád nem árva? — Isten mentsen ! — Na, dehát akkor igazán nem értem. Braun kényelmes karosszékéből felállott és egész nyugodtan igy szólt: — Nos hát, tudja meg, édes barátom, hogy én azt akartam bebizonyítani önnek, midőn eljegyzésem állítólagos történetét elmondtam, hogy nem csupán önöknek, költők, írók, újságíróknak van élénk képzelőtehetségük, de még anyagot is akartam szolgáltatni önnek, egy kis tárca megírásához. Erre már igazán nem volt ellenvetésem, siettem is azon melegében megírni azt, de ha talán kedves olvasóimnak nem eléggé tetszik, tessék panaszaikkal Braun úrhoz fordulni, mivel az egészért ö vállalta el a felelősséget. gyünk hozzászokva, mert azok már a mesében is kőszivüek voltak. Pólából, az osztrák-magyar kikötővárosból a napokban levelet kapott csepeli Weisz Manfréd, az Európaszerte ismert töltény- és konzerv-gyáros. Egy hadbiztos özvegye illedelmesen tudtára adta, hogy a leánya menyasszony. — Talán emlékszik még a leányomra — irta az asszony — abból az időből, mikor még ólt az uram és méltóságod sűrűn megfordult nálunk. Régen volt ez, idestova tizenhét esztendeje, de talán még nem felejtette el. Ez bátorít fel arra, hogy értesítsem a mi családi örömünkről. Weisz Manfréd meghatottan olvasta a levelet, derengett előtte sok régi szép emlék, majd felütötte az üzleti könyveket és — már emlékezett. Igen, jó barátja, meghitt embere volt a pólai hadbiztos, ami érthető is: a gyáros szállítója volt a hadseregnek, a hadbiztos pedig átvette a szállítmányokat. Ott Pólában ő vette át, másutt mások, sok hadbiztossal volt és van ma is dolga csepeli Weisz-nak, aki milliókra rugó árúkat és hadiszereket szállít az ármádiának. Tehát: elolvasta a levelet és nyomban elintézte. Válaszolt az özvegynek, szívélyesen gratulált és meleg szavakkal aposztrófálta a boldogult hadbiztost. — Mintha ma is látnám, - irta — kedves, derék ember volt és bizony most is megindultan gondolok reá. Oh, hogy nem élhette meg a leánya örömünnepét. a levél azonban nemcsak ezektől az alkalmi szólamoktól dagadt, hanem húsz darab vadonatúj ezrestől, amiket a gyáros odafektetett a meleg sorok közé, ezzel a sokkal szerényebb összeghez illő megjegyzéssel: — Tiszteletem és megemlékezésem csekély jeléül küldöm bájos leánya számára ezt a mennyasszonyi ajándékot. A nagypecsétes levél Pólába érkezett. Elképzelhető a sovány nyugdíjból élő özvegyasszony meglepetése, a mennyasszony boldogsága és ámulásbámulás mindenütt, ahová hire futott a pesti gyáros ritka áldozatkészségének. Ma is kézről-kézre adják a levelet a nagy garnizonban, sőt a pólai szenzáció bejárja a hadsereg többi fészkét is, ugy hogy nincsen ma a k. u. k. Armcenak népszerűbb szállítója Weisz Manfrédnál. Budapesten meg a gyáros mondta el az esetet néhány bizalmasának. Akadt egy, aki megütközve tudakolta, hogy lehet kereskedő ember ilyen könynyelmü. — Azt érteném, — mondotta szemrehányóan a barát — ha még élne az a pólai hadbiztos . . . Weisz Manfréd csöndes mosolylyal válaszolt: — Tudod, barátom, babonás ember vagyok. Meghalt, meghalt, az igaz, de én hiszek a lélekvándorlásban. A gyulavárii „tudós" Meglátja a föld alatt a pénzt! Nevezetes vendége volt a mult héten Gyulavárinak. Az egyik korcsmában ugyanis, éppen mikor tele volt vendéggel, megjelent egy középtermetű ember, akinek deresedő haja a vállaira omlott és kopott kabátjának a gallérja tudós módra fel volt gyűrve. Hogy tudós volta annál szembetűnőbb legyen, még pápaszem is fityegett az orrán az idegennek. A jó gyulaváriak érthető kíváncsisággal lesték a tudós férfiú mozdulatait. Ő pedig gondoskodott arról, hogy a figyelem állandóan felé terelődjék. Kakátját ünnepélyes gesztusok kíséretében akasztotta fel a fogasra s mikor az asztalhoz ült, a homlokára ütött, aztán tenyerébe temette az arcát és ugy tett, mintha gondolkoznék, közben fensőségteljes, lenéző pillantásokkal mérte végig a vendég-koszorút. A gyulaváriak csodálkozva nézték. Csakhamar suttogás keletkezett. — Ki lehet ez ? Ki lehet ez ? ilyen kérdések hangzottak el egymásután. Nem ismerte senki. A korcsmáros ia csak a vállát vonogatta, mikor tudakozódtak tőle az idegen felől. A csodálkozás azonban akkor érte el tetőpontját, mikor az idegen elővett kabátja zsebéből egy tányér nagyságú üveget, óvatosan megtörülgette zsebkendőjével és fürkészően vizsgálta rajta keresztül a padlót. — Mi az ördögöt nézhet ez az ember? . . Ki ez, mi ez? . . Valami próféta, vagy apostol ? — csak ez a kérdés hangzott mindenfelől. A rejtélyes idegen, mikor látta, hogy a kíváncsiság már elérte a maximumot: hirtelen felállott és recsegő, borízű hangon a következő beszédet tartotta : — Magyarok ! Emberek ! Én vagj'ok az a hires Rideg János, aki mindent tud a nap alatt. E nagy üvegen keresztül, melyet egy éjszaka álmomban küldött Mihály arkangyal: be látok a föld alá és meg tudom mondani, hogy van-e pénz elásva vagy nincs. Tudok ezenkívül betegeket gyógyítani, haldoklókat visszaadni az életnek. Szóval mindentudó vagyok. Forduljatok hát hozzám emberek mindenféle dolgotokban. Nem bánjátok meg, mondhatom. A gyulaváriak csakugyan kaptak az alkalmon. Hamarosan körülvették a mindent tudó prófétát, ostromolták kérdésekkel, adtak neki enni-inni, amennyi csak belé fért. A barátkozás folyamán aztán kijelentette az idegen, hogy jó pénzért bárkinek hajlandó megvizsgálni, hogy van-e pénz elásva a háza tájékán. A gyulaváriak — ami természetes is — erre rettentő kíváncsiak voltak és csakhamar tekintélyes summa került a próféta bugyellárisába. Erre megindult a menet. Sorba jártak egy csomó házat, meg udvart. Az idegen a nagyító üvegen keresztül figyelmesen megvizsgálta a talajt, de kevés szerencsével. Mindenütt csak azt a stereotip választ adta : — Itt nincs elásva pénz. Aminthogy igaz is volt. E^yik helyen meg eg.y beteg gyereket vizsgált meg és csekély 10 koronát csalt ki tőle. Másutt szörnyű szerelmes pillantásokkal méregetett végig egy Tóth Eszter nevű hajadont, akinek megígérte, hogy nemsokára érte jön és elveszi feleségül. Attól is kicsalt ez igéret fejében egy kis pénzt. A gyulaváriak csak akkor kezdtek gondolkozni az idegenről, mikor jól megrakodva elutazott. Akkor látták csak be, hogy csalóval volt dolguk. Feljelentették tehát a csendőrségnél, mely csakhamar kinyomozta a rejtélyes „tudós"-t Rideg János simándi csizmadia személyében és megindította ellene az eljárást. A részeges favágó. Dorbézolás a pinoében. Ismert alakja Békés községnek Püski András favágó. Nem arról ismeretes, ami díszére válhatik az embernek, hogy tudniillik szorgalmas munkás, hanem egészen másról. Az öreg ugyanis nagyon szereti a tü-tüt. Mikor időnként keres egy kis pénzt, nem viszi haza a-családjának, kanern kikeresi a legközelebbi korcsmát ós ott veri el. A mult év május 8-án Frank Menyhért korcsmáros adott neki egy kis munkát. Kapott az öreg pénzt is, meg bort is eleget. A bormennyiség azonban nem volt neki elég, különösen mikor már volt a fejében egy kevés. Olyankor mindig többet és többet kíván az ember. Püski uram tehát törte a fejét, hogyan lehetne szert tenni egy kis italra. A korcsmárostól nem kérhetett, mert az már mégis szemtelenség lett volna, mikor úgyis kapott eleget. Egyszerre észrevette, hogy nyitva van a pinceajtó. Nem is kellett neki több. Hamarosan lenn termett a pincében. Ha már odalenn volt, gondolta, nem iszik holmi kocsisbort, hanem valami jobbat. Először is a pezsgőre gondolt. Szegény ember úgyis ritkán ihatik olyat. Dugóhú/.ója azonban nein volt. Ezen nem esett ám kétségbe Püski