Békésmegyei közlöny, 1908 (35. évfolyam) július-december • 53-105. szám
1908-08-02 / 62. szám
Békéscsaba, 1908. XXXV-ik évfolyam. 62-ik szám. Vasárnap, augusztus 2. BEKESME6YEI EOZLONT Telefon-szám: 7. Szerkesztőség: Főtér, 876. számú ház, hova a lap szellemi részét illető Közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. POLITIKAI LAP Megjelenik hetenklnt kétszer: Vasárnap és csütörtökön EltOFIZBTÉSI DI3 : Egész évre 12 kor. Félévre 6 kor. Negyedévre 3 kor. CISfizetni bármikor lehet cvnegyedenbelül is. Egyes szám ára 12 fillér. Felelős szerkesztő: SZÉKELY BÉLA Laptulajdonos : SZIHELSZKY JÓZSEF Kiadóhivatal: Telefon-szám 7 Főtér, 876. számú ház, hova a hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési dij készpénzzel [helyben fizetendő. NYILTTÉR-ben egy sor közlési dija 50 fillér Iparfejlesztés. Békéscsaba, augusztus 1. Hogy milyen arányokban kellene fejleszteni a magyar ipar versenyképességét, arról ékes bizonyságot tesz az az emlékirat, amelyet néhány hónappal ezelőtt tett közzé a kereskedelemügyi miniszter az iparfejlesztésről. Ez emlékirat szerint ahhoz az elsősorban elérendő célhoz, hogy a hazai szükségletet a hazai ipar fedezze, nem kevesebb, mint 438 gyár volna szükséges, amelyeknek 720 Q2 millió korona tőke kellene; foglalkoztatnának 144.000 munkást (körülbelül 100 millió korona évi munkabérrel) és évi termelésük összértéke 419.515 koronára rúgna. Az állami segély tiz évre összesen 125 millió korona lenne. Ezek a számok csak az első pillantásra tűnnek fel viszonyainkhoz képest — nagyoknak. Ami különösen az állami segélynek szükséges összegét illeti, ez csak látszólagosan ily nagy áldozat az állam részéről, csak ugy, mint az állami tisztviselőknek juttatott magasabb illetmények is. Mert az öszszes állami kedvezmények és segélyek, eltekintve attól, hogy a legkülönbözőbb alakban oszlanak meg az ország lakossága közt, emelve ennek gazdasági forgalmát, legfőképpen fogyasztást adók alakjában jórészt ismét visszakerülnek az állampénztárba, megteszik sokféle jótékony hatásukat, anélkül, hogy az államkincstárnak valóságban nagy áldozatába kerülnének. Közelebbről bírálva pedig a magánvállalkozás kérdését, ugy találjuk, hogy erős akarattel nem lehetetlen ezt az álmot tiz éven belül megvalósítani, föltéve persze, hogy hazánk nagybirtokosai — elsősorban a holtkéz — elég érzékkel fog bírni az iparpártolásnak gazdasági és hazafias jelentősége iránt; mert ha Ausztriában és a német birodalomban össze tudták kötni az uradalmak birtokosai ezt a két szempontot, miért ne tehetnék ezt nálunk is, különösen amikor köztudomásu, hogy az iparvállalatok évről-évre nagyobb jövedelmet biztosítanak főképpen azoknak, akiknek módjukban van nyersterményeiket a helyszínén feldolgoztatni, a helyett, hogy ezeket külföldre eladva, a belőlük készült és behozott iparcikkekért drága árakat fizessenek. Hangsúlyozzuk, hogy ezeket az iparvállalatokat lehetőleg magyar pénzen kellene megvalósítani, nemcsak azért, hogy hasznuk az országban maradjon és bennünket gazdagítson, hanem azért is, mert máris túlsókkal tartozunk a községnek és félő, hogy egy-egy ujabb pénzválság, vagy a legújabb porosz és német államcimletek mintájára való külföldi kibocsátás, kapcsolatban ellenfeleink agitációjával, papírjaink tömeges visszaözönlése utján elviselhetetlen bajokat okozna egész gazdasági életünkben. A nagyobb szabású iparfejlesztés előfeltételei közül a biztos és aránylag olcsó alapítási tőkén felül a forgótőkének könnyebb megszerezhetését sem szabad kifelejtenünk. Számos gyár alakult volna már, még több virágoznék, ha törekvő és megbízható tulajdonosaik (hiszen csak ilyenekről lehet szó) pénzintézeteinknél hitel dolgában olyan támogatást kaptak volna, mint a milyenben például a kereskedelem az áruhitelre nézve részesül. Egyike ez azoknak a problémáknak, amelyeknek megoldása elől pénzintézeteink nem i fognak kitérhetni és amelyek megoldása nélkül alig számithatunk nagy ipari fejlődésre. Az ipari hitelnek az a módja, amelyet pénzintézeteink legnagyobbrészt az úgynevezett financirozás utján nyújtanak, nem kielégítő, aminthogy nem is bir a hitelnyújtás kizárólagos céljával. Bár tagadhatatlan, hogy számos uj iparvállalat létesül ennek segítségével, valamint az is, hogy sok gyenge szervezetű vállalkozás ily uton erősödik meg, mégis távolról sem elégíti ki ez az alakzat a hazai iparnak sokoldalú hiteligényeit. Az intézeti financirozás főszempontja végeredményben mégis csak mentől nagyobb bankárnyereség elérése, ami a zsenge és kezdetleges iparvállalkozás ritkán elviselhető megterheltetésével jár. Nem is szólva a rendszerint és éveken át fenyegető opcionális jog gyakorlásának egyidejű kikötéséről, amely a törekvő iparostól még azt a reményt is megvonja, hogy vállalatának kedvező fejlődése esetén ő élvezze a fáradozásai árán méltán kiérdemelt jutalom javarészét. Politikai levél. - Fővárosi munkatársunktól. jövő politikai alakulatokra nagy befolyással lehet az az érdekes politikai esemény, amelyet egy fővárosi megbízható helyről nyert értesülés alapján közlök: Eszerint Tisza ós Bánffy, a közelmúltban nagy politikai ellenfelek, bókejobbot nyújtottak egymásnak ós valószinü, hogy fegyverbarátságra lépnek a hatvanhetes politika védelmére. Azt az elkeseredett harcot, mely Tisza István gróf és a szabadelvü-párt bukásával végződött — tulajdonképen Bánffy Dezső báró indította meg ama nagy beszédével, melyet mindjárt képviselővé választatása után a Házban tartott és amelyben a leghevesebb támadá! sokat intézte az a .kori miniszterelnök ellen. Tisza István élesen vágott vissza és a két államférfiú azután sokszor került egymással szembe abban a parlamenti küzdelemben, mely a november 18-iki és a december 13-iki eseményekre vezetett. Időközben a szabadelvű pártnak az a C3oportja, mely Bánffyval is rokonszenvezett, mindent elkövetett, hogy Bánffyt Tiszával kibékítse, mert ezek a képviselők előre látták, hogy a Bánffy agresszív fellépése veszélyes lehet Tiszára ós a pártjára nézve. Akkorában mintegy hetven szabadelvű párti képviselő fel is kereste Bánffyt és mindenképen rábírni igyekeztek őt, hogy béküljön ki Tiszával. Bánffy hajthatatlan maradt és ekkor tette azt a kijelentést, hogy Tisza István kormányzása veszélyes az országra ós ezért őt okvetlenül meg kell buktatni. Köztudomásu az is, hogy a november 18-íka után megalakult koalíciós ellenzék tulajdonképeni vezére Bánffy volt, aki biztos kézzel vezette győzelemre a koalíciót. Azóta az idők nagyon megváltoztak. Bánffy otthagyta a koalíciót, teljesen egyedül maradt, mig Tisza István teljesen visszavonult a nyilvános szerepléstől és az események csendes szemlélője lett. A változott politikai viszonyok közelebb hozták egymáshoz a két bukott államférfiúi ós a tavaszszal egy vacsorán találkoztak, amely alkalommal kibékültek. B iritságosan kezet szorítottak és hosszasan elbeszélgettek egymással. Azóta is többször érintkeztek egymással. Hogy ez a kibékülés a jövőre nézve mit rejt magában, erre nézve természetesen minden kombináció korai volna. Az azonban bizonyos Andrássy Gyulának egy kijelentéséből, hogy a mostani 67-es pártok — ha a fúzió a 48-as párttal nem sikerülne — számítanak a Tisza által vezetett nemzeti társaskörre és a Bánffy által irányított uj-pártra. Békésmegyei Közlöny tárcája. Ezeregy-éj. Suttogó cserből faragok kis ágyat. Kiverem fáját gyöngyszegélylyel És ráborul majd csöndes éjjel Fürtös feje az orgonavirágnak. A fürtösfejü, sok lila virág Amig mesél, bús, halk melódiák Peregnek le a zongorámon . . . Fakó billentyűs zongorámon. Nagy, kékszemű, kis hófehér cica Dorombol majd a puha ágyon És hozzád simul csókra vágyón . . . Neki is tetszik a melódia. Egyszer csak elalusztok mind a ketten Álompillangók röpködnek felettem, Harmat rezeg kint a virágon . . . Én meg még mindig zongorázom : Cicás, virágos Hófehérkém, Mondd, édes-e az álom ? Kiss Ferenc. Az útitárs. Irta: Gaston Rageot. Mind a ketten Sydnyben szálltak fel a Marseillebe induló hajóra. Vincent Lair egyike volt azoknak a tudományszomjas ifjaknak, kik a mostani divat szerint könyvtanulmányaikat világkörüli úttal szokták kiegészíteni. Alig mult huszonöt éves, pelyhes, szőke szakálla ós kissé hajlott dereka volt s nyilt tekintete csodálkozni látszott mindenen, amit látott. A fiatal ember egyenesen Franciaországba utazott. Jecques Deleuze ellenben, — ugy látszott — szórakozás céljából utazgatott. Magas, nyurga és elegáns fiu volt, barna, már kissé őszülő hajfürtökkel. Első tekintetre látszott rajta, hogy inkább az élet vénitette meg, mintsem az évek száma. A távolban révedező tekintete, arcának mélabús kifejezése azokra a nomádokra emlékeztetett, akikkel az ember minduntalan a hajóhidakon találkozhatik s akik pihenés nélkül rójják a világ útjait. Jacques Deleuzenek e pillanatban sejtelme sem volt arról, hogy hova tart s a véletlenre, az alkalomra bizta, hogy hol szálljon ki a hajóból. Vincent Lair és Jacques Deleuze a hajó indulásakor móg nem ismerték egymást. Ám útjaik csakhamar kereszteződtek. Az egyiknek élénk kíváncsiságát érdekelte a másiknak hallgatag és a magányt kedvelő természete s ezt az utóbbi rokonszenvnek vette. Szóba elegyedtek egymással s ezzel meg volt törve a'jég. Az indiai oceánon és a Vöröstengeren a hosszú, forró napok ós a nyomasztó éjjelek alatt megszokták, hogy a nap bizonyos részében találkozzanak és gondolataikat kicseréljék. Mikor a Suezi-csatornán áthaladva, l a Földközi-tenger vizeire értek, már jóbarátokká lettek s e barátságtól indíttatva, Jacques Deleuze mind tovább kisérte.Vincent Lairt Franciaország felé. — Ön Marseilleben fog partra szállni, meglátja! — Óh nem! Nem akarok oda viszszatérni ... Az utolsó előtti állomáson kiszállok . . . Ez az utolsó előtti állomás Szicília volt. A válást megelőző éjszakán a két jóbarát szivarozgatva csevegett a gőzös fedélzetén. Az éjszaka kimondhatatlanul szép és derűs volt. Az égboltozatról a fogyó hold halvány sarlója ezüstszinü fénykévéket szórt a tengerre. Az utasok ós matrózok lassanként aludni tértek. A két fiatal ember köpenyükbe burkolva, egymás mellett ült a fedélzet hátsó réI szén. Csevegésüket hosszas hallgatás I követte. Jacques Deleuze egyszerre csak megérintette útitársa kezét. — Nem kérdezte ön sohasem magától, hogy én miért utazom folyton ? — De igen Ám mindig óvakodtam, hogy a kérdésre választ is adjak . . . Ez a távolba látás ós tapintatos mérséklet mélyen meghatotta Jacques Deleuzet, aki melegen megszorította VtncentLaír kezét: — Ön világkörüli útjában kétségen kivül nem találkozott szerencsétlenebb emberrel, mint én vagyok, — mondta szomorúan. Vi cent Lair mit sem felelt s egy taglejtóssel akarta visszatartani Deleuzet esetleg kínos emlékeinek közlésétől. A két barát újra a tenger felé fordította a fejét, amelynek apró hullámai fémes fényben ragyogtak. Ám Jacques Deleuze visszaemlékezései oly intenzivekké lettek, hogy okvetlenül szavakat kellett keresnie azok ecsetelósére. — Anyám, — szólt, — akkor halt meg, mikor ón születtem . .. Azt hiszem, ideges és ábrándozó természetű volt s én is tőle örököltem e tulajdonságokat. Atyám nem nősült meg újra Egy velünk barátságos viszonyban lévő családdal éltünk közös háztartásban, melynek leánya velem nevelkedett ... Én ezt a leányt szerettem. Szerettem gyermekkoromban, szerettem mint ifjú, szerettem, mint fiatal férfi . . . Móg pedig őrülten ! Jacques Deleuze hangja remegett s a hold halvány fényénél arcán visszatükröződött mély megindultsága. — Ő is szeretett, — folytatta akadozva. — Én közöltem atyámmal szerelmünket s azt az elhatározásunkat, hogy feleségül fogom venni imádottamat . . . Atyám magánkívül volt rémületében. Megkísérelte lebeszólni szándékomról, { majd, midőn minden hiába volt, meg- ; vallotta a szerencsétlen, hogy barátnőnk j a kedvese s a fiatal leány a nőtestvérem ! . . . Lássa, ez idézte elő éle- I temben a drámát, a kegyetlen, végzetes drámát! Sem vissza nem vonulhattam, sem az igazat be nem vallhattam, anélkül, hogy a szegény gyermek lelki nyugalmát fel ne dúljam ... És végül . . . s éppen ez volt, ami romlásba vitt . . . nem tudtam lemondani róla . . . szerettem tovább, őrültebben, mint valaha ... Azután megöltem! Jacques Deleuze ez utóbbi szavakat egyhangúan, minden hangsúlyozás nélkül ejtette ki, miközben tekintete a távolba révedezett, aztán élénken hozzátette : — Most is szeretem! Örökké szeretem . . . A váratlan, csaknem hihetetlen fordulat meghökkentette Vincent Lairt és fölkeltette kíváncsiságát. — És nem tudta meg senki ? — Nem, soha ... . senki a világon 1 — És hogyan vitte véghez ? — Nyáron volt és falun. Atyám birtoka és barátainké szomszédos volt. Egy mély tó választotta csak el a kettőt egymástól. Egy este, midőn fájdalmam kiűzött a szabadba, a parton, egy karfához támaszkodva, megláttam a leányt. A homályban lassan mögéje lopództám s a karfán keresztül belöktem a mély vizbe . . . Mély csend követte szavait. Vincent Lair Jacques Deleuzere tekintett. A szerencsétlen ember sötét köpenyébe burkolva olyan volt, mintha a balsors szobra lett volna A levegő hűvösre vált. Lair elbúcsúzott és aludni tért. Jacques Deleuze egyedül maradt a fedélzeten. Lassanként eszmélni kezdett. Évek során át féltve rejtett titkát íme elárulta — egy idegennek. Á legellentétesebb érzelmek viharzottak szivében. Felkereste kabinját, de aludni nem tudott. Másnap a reggelinél találkoztak. Vincent Lair kezett nyújtott neki, de a kézszorítás nem volt olyan, mint máskor.