Békésmegyei közlöny, 1908 (35. évfolyam) július-december • 53-105. szám

1908-07-19 / 58. szám

XXXV-ik évfolyam. 58-ik szám. BEKESME&YEI KÖZLÖNY POLITIKAI LAP Telefon-szám: 7. Szerkesztőség : Főtér, 876. számú ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Megjelenik hetenklnt kétszer: Vasárnap és csütörtökön ELíOFIZBTÉSI DI3 : Egész évre 12 kor. Félévre 8 kor. Negyedévre 3 kor. EISfizctni bármikor lehet évnegyedenbelül is. Egyes szám ára 12 fillér. Kiadóhivatal: Telefon-szám 7 Főtér, 876. számú ház, hova a hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. Kéziratok nem adatnak uissza. Felelős szerkesztő: SZÉKELY BÉLA Laptulajdonos : SZIHELSZKY JÓZSEF A hirdetési dij készpénzzel |helyben fizetendő. NYILTTÉR-ben egy sor közlési dija 50 fillér Ki itt az ur ?! Békéscsaba, julius 18. Sokat foglalkoztunk már a nemzetiségi kérdéssel,^ amely Békésmegyében is aktuális. És mindig csak arra a következtetésre kellett jönnünk, hogy nemzetiségi politikánk nagyon is elhibázott, amikor nem meri nyiltan hangoztatni, hogy minden törekvést, mely a magyarság hegemóniája ellen irányul, el kell tiporni, meg kell semmisiteni, könyörtelenül semmivé kell tenni. A keztyüs kéz politikájának súlyos következményeit kell tapasztalnunk. Hol, melyik más államban fordulhatna elő akkora sérelem, mint nálunk, amikor egyes nemzetiségi iskolákban letépik, meggyalázzák a törvény értelmében kifüggesztett magyar nemzeti cimert, beronditják a magyar feliratokat ? ! Hiszen olyan vakmerő sérelem ez, mely rettenetes megtorlást követel! Ez hazaárulás, minden bűnöknek legsötétebbike! Vagy mely ország az, melynek határain belül hatalmas területeken nem szabad az állam nyelvét használni, hacsak nem akar az ember holmi, gyakran véres inzultusokban részesülni ? És melyik állam az, melynek törvényhatóságai, hivatalos testületei merőben idegen nyelven hoznak határozatokat és melyik közigazgatása jó részben idegen nyelvű ? ! Akármelyik idegennel közölnők ezt a dolgot, csodálkozva csapná össsze kezeit, — csak mi találjuk természetesnek az ilyen rettenetes dolgokat is. Hallatlan és minden józansággal ellenkező gyalázatosságok ezek. És még sem tehetünk ellenük semmit, mert mindjárt kész az olcsó védekezés. Hjah, a nemzetiségi törvény alapján mindezekkel szemben tehetetlenek vagyunk. Csakhogy nem oda Buda! Eleget takaróztak már kényelemszerető politikusaink a nemzetiségi törvény leplébe, ideje, hogy végre is megfosszuk ettől a nagyon is könnyű és lenge takarótól. Minden törvény elévül, mert a holt betű sohasem tarthat lépést az eleven, lüktető élettel. A körülmények, a viszonyok változnak és ugyanígy változniok kell a törvényeknek is, melyek e körülmények és viszonyok szabályozói. Amikor a nemzetiségi törvényt alkottuk, nem volt még annyira szembe szökő az, hogy egyesegyedül a magyarság vállain nyugszik az ország jövendő sorsa. Egy átkos uralom súlya alatt megroskadva, a balsors sújtó öklétől találva, nem igen bizakodhattunk benne, hogy a magunk erejéből is meg fogjuk alkothatni a nagy, szabad Magyarországot. Most azonban minden jel arra vall, hogy a csapást kiheverjük, de sőt, uj mérkőzésben végleg megszabadulunk a százados rabszolgaság alól. És akkor nem lesz szükségünk arra, hogy piócamódjára szívják erőnket a nemzetiségiek, kik kimutatták, hogy ellene vannak minden törekvésnek, amely magyar, amely az országot közelebb viszi végső céljához. Éppen azért még idejekorán kell szabadulni tőlük. A nemzetiségi törvény most már elavult, alkossunk uj törvényt, szigorút és kérlelhetetlent. Vérrel, vassal kell megteremteni az egységes Magyarországot, ahogy a többi állam is csak ilyen uton tudta fenmaradását biztositani. Megköveteljük tehát a kormánytól, hogy a nemzetiségi törvény revideálái sát legsürgősebb teendői közé vegye ! fel és nem szabad nyugodnunk addig, mig a kormány e kötelességét teljesíteni nem fogja. Panasz a gyulai adókivetőbizottság ellen. Kereskedők és iparosok sárelme. Bókésvármegyében javában folyik az adókivetőbizottságok munkája s ezzel tengernyi panasz nyilt meg ismét. Ezeknek a bizottságoknak működése egyáltalán nem rokonszenves. Épp ezért különös dicsérettel kell megemlékeznünk a csabai bizottságról, amely ellen nem hallottunk még panaszt. De annál több és nagyobb a zúgolódás a gyulai adókivetö-bizottság ellen. Ez a bizottság aránytalanul emeli az iparosok és kereskedők adóját. A gyulai iparosok és kereskedők között nagy e miatt az elkeseredés. Semmi méltányosságot nem tapasztalnak a bizottság részéről s panaszaikkal szerkesztőségünket is fölkeresték. már. Meglehet, hogy a közterhek emelése ezidőszerint elodázhatatlan állami kötelesség, de viszont nem lehet szemet hunyni ama körülmény előtt sem, hogy a polgárság legnagyobb része az emelkedéseket az egzisztencia elleni támadásnak veszi. Nem frázisokról van itten szó, hisz az adófizetés a legkedvezőbb körülmények között sem számitható az élvezetek közé ; de az egész országot ért súlyos gazdasági válságok a város életét oly közelről érintették, hogy itt még az eddigi terhek alatt is roskadozott számos egzisztencia. A kincstár képviselője és a bizottság tagjai csupa derék, jószivü polgárok, nem győzik eléggé hangsúlyozni, hogy a felekkel szemben a legnagyobb méltányossági alapon járnak el, de mindennek dacára az egyesek, főképp kereskedők, iparosok adója 15—20 százalékkal emelkedett. Pedig a mai életviszonyok megszívlelésre méltó érvekkel bizonyítják, hogy a kereskedők adója a teherbíró képesség figyelembevétele mellett nem emelhető. Az általános ipari pangás természetesen kihatott az üzleti életre, a nagy ex-lex idején megcsappant vállalkozói kedv talpra állására még máig sem kedvezett az idő s akár az országszerte beállott katasztrófákat, akár az országszerte tapasztalt nyomott hangulatot tekintjük: a kereskedők adójának fölemelése nemcsak reájuk, hanem magára az államra nézve is súlyos kockázattal járó kísérlet. Nem is szólva a végrehajtási novellában megnyilvánuló tendenciáról, amely a fönnálló követelések tetemes részét dubiózussá teszi, másrészről pedig minden valószínűség szerint korlátozni fogja a hitelt, kereskedelmi életünk ezt a szerencsétlen, de olyannyira fontos tényezőjét. Most pedig, mikor az adót három évre állapítják meg, nem szabad szem elől téveszteni a közel jövőben oly fontosságra emelkedő szempontokat. De elzengvén a lokális természetű panaszokat, városunk legaktuálisabb témáját, nem feledkezhetünk meg arról, hogy a mi bajunk csak egy szeme annak a hatalmas láncnak, amely egész Magyarország gazdasági életén a bilincset jelenti. Az állami terhek rettenetes növekedése, anélkül, hogy annak momentán hasznát, vagy a jövőre igért produktivitását láthatnók: ez a magyar államgazdálkodásnak jelenlegi szomorú képe. Nem kívánunk azok nyomában haladni, akik egyes államférfiak meseszerű felületességéről ós tájékozatlanságáról hihetetlenül hangzó történeteket mondanak és ezekből az államháztartásnak horribilis kárait mutatják ki. Az ablakon kidobott milliókról szóló meséknek közös tulajdonsága a — túlzás. De, hogy a terhek e rohamos emelkedése nem reális gazdálkodás jele : azt laikus is látja, szakértő sem tagadhatja. S ami még nagyobb baj : nálunk nem az elgazdálkodot't összegek aránya az aggasztó, hanem a forrás, amelyből az állam azt meríti. Adópolitikánk a kiélés politikája, amely azokat az osztályokat sújtja legérzékenyebben, amelyek leginkább rászorulnak a támogatásra és legérdemesebbek is arra. De kellő tapintattal és méltányosBékésmegyel Közlöny tárcája. A kakuk. Kakuk madár szállott a fára; — Mi épp' a ház előtt ülénk, A vadszőlő siirü indája Hűs árnyat terjesztett fölénk. Átöleltél és játszadozva Csattogtál vígan, kedvesen. S én megkérdém a jós madártól: »Mondd, meddig él a kedvesem ?« A kakuk kiáltani kezdett, S tán százat is szólt, ugy lehet; S én újra kérdém; »Felelj arra, Hogy meddig szeret engemet ?« A kakuk ismét megszólalt, de Csak egy-két hangot hallatott, Aztán elszállt ...S te sirva mondtad: »Ne hidd, a kakuk hazudott /« Aztán esküdtél mindenekre, Hogy a szerelmed végtelen; Hogy én tehetlek csak boldoggá A jósolt hosszú életen ! ... Most, hogy másnak karjába nyugszol, (.A pár év gyorsan elfutott!) Jut-e eszedbe olykor, olykor, Hogy nem a kakuk hazudott ? !... Balla Miklós. Rákóczi ítél. - A ,,Békésmegyei Közlöny" eredeti tárcája. — Irta: Lampérth Géza. A Halál nevezetű kaszás vitéztől nem félt a kuruc katona. Annyiszor volt találkozása és ugy összeszokott vele már, hogy utóbb szinte jó cimborája lett. A labanccal való viaskodásában sokszor jött segítségére s a győzelmes tusa után a fringiás vitéz vidáman koccintott kaszás barátja egészségére. Hogy aztán néha napján a két hü cimbora is hajba kapott egymással és a kaszás véletlenül ugy találta földhöz teremteni a fringiást, hogy ott ragadt, hát ez is éppen közönséges és természetes dolog vala. A legjobb barátok között is megesik az ilyesmi. Hanem egyszer a szentgyörgyi mezőkön ütött táborban a karabélyosokra mégis csak ráijesztett a kaszás. Egy szép napon ugyanis ott az történt, hogy halva találták Villám hadnagyot, akinek ez a szép név csak kuruc neve vala, mert voltaképen De Villiars-nek nevezték, lóvén a frankusok országából jött jövevény-katona. Nem a csatamezőn találták pedig halva, mert ez is közönséges és természetes dolog lett volna, ijedésre okot nem adó, legföljebb, ha egy sóhajtásra, hogy: — No lám, szegény Villám pajtás, téged még a babád sem sirathat meg, mert haj, messzi van ide az a Párisország.. . Szép, virágos kis kertben, violák meg piros rózsák között feküdt piros I vérében Villám hadnagy. A szentgyörgyi kúria egy muskátlis ablaka alatt éppen, I mely ablakon belül minden violánál, rózsánál és muskátlinál szebb virág virított: fiatal, szép menyecske, a karabélyosok vicekapitányának, Szentgyörgyi Miklósnak ifjú felesége. Ez már, nemde, egy kissé különös dolog vala? Az ijedés azonban mégis csak akkor kezdődött, a mikor Szentgyörgyi kapitánytól elvették a kardját és gyilkosság gyanúja miatt a hadbíróság színe elé idézték. A had bíróság elítélte Szentgyörgyi Miklóst. Bizonyossá vált ugyanis s a vádlott maga is beösmerte, hogy a gyilkosság napján, portyázó útjából visszatérőben, benézett feleségéhez ós öreg édesanyjához. Kétségtelenül megállapították azt is, hogy a gyilkos golyó a kapitány karabélyából ment De Villiars szivébe. Nyilvánvalóvá lőn, hogy Szentgyörgyi kapitány többször hevesen összetűzött a hadnagygyal, mivel táborszerte suttogtak róla, hogy De Villiars szemet vetett a kapitányné asszonyra... Mindezt nem tagadta Szentgyörgyi kapitány. Világos tehát, mondta a bíróság, hogy a gyilkos vagy a kapitány, vagy háza népe, vagy katonái közül valaki s az ő tudtával, beleegyezésével, avagy egyenes parancsára történt. Igy van-e, avagy másképen ? — feleljen a kapitány. És ha nem ő a gyilkos, nevezze meg azt, mert kell, hogy ösmerje ... Szentgyörgyi kapitány sápadt arccal, de egyenesre emelt fővel, nyilt, bátor tekintettel állt bírái előtt. Az utolsó pontra nézve megtagadott minden fölvilágosítást ós csak annyit mondott: — A lelkem nyudodt. Várom itéleletemet... Kajaly Pál, a generális-főhadbiró, elfogultságtól reszkető hangon hirdette ki az Ítéletet. Szinte látszott, hogy a saját szivébe vág minden szava. De hát mit tegyen ő? A hadi regula világosan mondja, hogy a gyilkosok és emberölők halállal lakolnak... Neki pedig a hadi regula parancsol. Az itéletmondás után azonban tüstént fejedelemurához: Rákóczihoz sietett, hogy informálja a dolgok mibenállásáról, mielőtt az itólet végrehajtat- I nók. Kár lenne ezért a szép jó vitézért ., , Hátha a fejedelem másképen itól, ő meg- ' teheti, neki nem parancsol a hadi regula . Es Rákóczi Ferenc megismervén a dolgot a maga való igaz mivoltában, újra törvényt rendelt Szentgyörgyi kapitány fölött. A főbiró székét most ő maga foglalta el. — A lelkem nyugodt, többet most nem mondhatok! — felelt előtte is Szentgyörgyi rendületlen állhatatossággal. És nyilt, férfias tekintettel nézett az imádott vezér szelid, jóságot sugárzó s mély tiszteletre inditó szemébe. Mintha csak arra kérte volna : mond ki az utolsó Ítéletet, ha akasztófa, ha golyó, ha börtön, csak végezzünk, mert kínosabb az élet igy! És mély csendben felállt a fejedelem ós itélt: — Nyugodt lehet a lelked, Szentgyörgyi kapitány! Te ölted légyen bár meg a léha lelkűt, ki kerted virágai közé szennyes lábbal lépett, még sem vagy te gyilkos. A hitvesi becsület szent, mint az a zászló, melyet annyi dicsőséggel vitt kezed csatáról-csatára. Szent és olyan hófehér és szűzi tiszta, hogy reá egy makulányi szenny sem tapadhat! E kettő védelmében sebet — halált is ! — osztani nem aljas bün, de ragyogó virtus az! Szabad vagy, Szentgyörgyi kapitány... E pillanatban feltárult az ajtó s őszhaju, dúlt arcú aggastyán lépett be. — Fiam, én édes fiam ! — kiáltott, a kapitány szivére vetve magát, — oh csakhogy még életben talállak ... Azután térdre rogyott a birák asztala előtt. — Birák .. . hallgassatok meg, — tördelte fuldokolva — én vagyok a gyilkos, nem a fiam... halljátok ? Én .. . ón !... Én öltem meg a gaz csábitót... a menyem becsületére tört... Én öltem meg . ..' — De csak azért, édesapám, inert te