Békésmegyei közlöny, 1908 (35. évfolyam) július-december • 53-105. szám

1908-08-30 / 70. szám

Békéscsaba, 1908. XXXV-ik évfolyam. 70-ik szám. Vasárnap, augusztus 30. BEKESHEGflEI EOZLONI POLITIKAI LAP lefon-szám: 7. Szerkesztőség: Főtér, 876. számú ház, hova a lap szellemi részét illető Közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Megjelenik hetenklnt kétszer: Vasárnap és csütörtökön EIíOFIZBTÉSI DI3 : Egész évre 12 kor. Félévre ö kor. Negyedévre 3 kor. EI3fizetni bármikor lehet éuneavedenbelül is. Egyes szám ára 12 fillér. Főszerkesztő: Dr, LÁNG FRIGYES Laptulajdonos : SZIHELS7KY JÓZSEF Kiadóhivatal: Telefon-szám 7 Főtér, 876. számú ház, hova a hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési dij készpénzzel |helyben fizetendő. NYILTTÉR-ben egy sor közlési dija 50 fillér Ipar és kereskedelmünk. Békéscsaba, augusztus 28. Háládatlan téma, mert az ipar fellendülése érdekében a lapokban elhangzó panaszok, óhajok hasonlítanak a pusztában elhangzó szavakhoz. Pedig, hogy ezt az óhajt napirenden tartsuk, szükség van a gyakori ismét'é;re, hogy lássuk e téren is mennyi a tenni való. A szegénységet nem okolom, de a vagyonos osztály az, mely tenni tudna, melynek érdeke volna egy gazdag, vagyonos és megelégedett közép osztályra, népre. Nálunk még ugy áll a dolog, hogy a buza jó termése minden vágyunkat kielégíti. Mi az eladott buza árából aztán bejárjuk az iparüző államokat a drága portéka után és elköltjük pén/.ünket idegen fürdőkben. Ugy vagyunk vele, mint az egyszeri ember, aki azért nevetett a medve birkózásán, mert a nyúllal való mérkőzést nem találta arányosnak a medve nagy erejéhez. Nem hangoztatni kell az ipar fellendülésének szükségét, de annak előmozdításához minden alkalmat meg kell ragadni. Szinte nevetséges, hogy az ezer holdas birtokok nálunk csak a nyers anyag termelésre jók. És egész nyárom egyebet nem csinálunk, mint összetett kezekkel az eget ostromoljuk esőért. Ha ez nem jön meg időre, oda vagyunk; mert minden reménységünk a nap forró sugarainak esett áldozatul. Mennyivel máskép volna, ha minden uradalom a maga termékeinek feldolgozására gyárat építene. Nem is említve a dolog szociális oldalát, mely a munkásnép ezreit egyesítené maga körül. De azt a körülményt mégis hangoztatom, hogy a feldolgozott áru (bármilyen legyen is az) vevőre találna; mert a nép szaporodása a fogyasztást elősegítené. Példa rá Angolország több millió lakosú városai. Sajnos, hogy csak könyvekből vett adatokkal rendelkezem, de ugy tudom, hogy igazi értelemben vett élet csak a gyárakkal megrakott helyen van. A munkabíró emberek egész héten gyárakban találnak foglalkozás, mig vasárnap a különféle szórakozásoknak se szeri se száma, mig nálunk munkahiányában ősztől egész tavaszig a korcsmák előtti tér a munkások gyülhelye, hol pipaszó mellet folynak a különféle vélemények kicserélése s vig tenyészhelye a szociálizmusnak. Hegyvidéki városokban, falvakban az ilyen csoportosulások ismeretlenek; mert ott a nép, ha nem is gyárakban, de erdőségekben, bányákban, fürészmalmokban, fuvarozással, favágással mindig talál foglalkozást. Mig az Alföldön emiitett aratáson, ujabban cukorrépa szedésen kivül egyáltalában a nép munka nélkül él. Az aratásnál ker^s annyit, (ott se mindegyik) hogy családját egy évre kenyérrel biztosítja; de hogy házacskát vagy kis vagyon szerezzen, az ritkaság számba megyen. A nép vándorol ideoda munka után, bejárja az egész országot, sőt kimegy Romániába, BulI gáriába, Horvátországba. Pénz hiányában kevés megy ki Amerikába. Ilyen körülmények között a nép csak tengeti életét s a semmitevésnél egyébbel nem foglalkozik, mint a jó érzést megmételyező újságok kirohanásait tárgyalja. A népet tehát azért vád nem érheti. Építsünk a föld termékeinek megfelelő gyárakat, lisztkivitelre malmokat, cukor-, szesz-, keményítő-, cirokseprügyárakat stba. Melyek mind az Alföldön termelt termékeket volnának hivatva feldolgozni s igy a népnek foglalkozást, a kis iparnak pedig fellendülését biztositani. Erre azonban, mint emiitettem, csak a nagybirtokok tulajdonosai volnának hivatva, kik a vagyongyarapodás mellett a hazának tennének nagy szolgálatot. Czirbusz Endre. A Tótkomlós—tiszaparti vasút. Várni kell az építkezéssel. Elkészül a költségvetés. Közöltük egyik előző számunkban Szterényi József államtitkárnak a Tótkomlós- hódmezővásárhelyi vasút ügyében azon leiratát, melyben tudatta, hogy a vasútnak az államvasutak vonalával egy szinben való kiépítését a forgalom biztonsága szempontjából nem engedheti meg. Az ekként szükségessé váló aluljárók költségeire pedig államsegélyt szintén nem engedélyezhet, mivel e célra nem rendelkezik fedezettel a minisztérium. De különben is a költségek viselése magát a vasútépítő érdekeltséget terheli kizárólagosan. Az államtitkárnak leirata meglehetős visszatetszést keltett, mivel azdn ig retek után, melyeket egy küldöttség nyert ez ügyijén, másra volt elkészülve mindenki s joggal várhattuk a kérelem másnemű elintézését. Jeleztük azt is, hogy az aluljárók költségeihez igényelt államsegély megtagadása késleltetni fogja a vasút kiépítését s kellemetlenségekre vezet. Bizonyos oldalról és olyan helyekről azonban, ahol a szúnyogot is elefánttá fújják, csakhogy egyet üthessenek a kormányon, már a vészharangot is megkongatták a vasút fölött s azt hirdették, hogy abból most már nem lesz semmi. A nélkül, hogy a kereskedelmi kormány, illetőleg a kereskedelmi minisztérium államtitkárjának mindenesetre ridegen elutasító álláspontját mentegetni vagy szépítgetni akarnók, a közönség megnyugtatására és kellőképpen való tájékoztatása szempontjából tartozunk kijelenteni, hogy ezzel a leirattal a keskenyvágányu vasút nagy és fontos ügye nem kerül le a napirendről, a dolog elintézése és a terv keresztülvitele mindössze is valamelyes késedelmet szenved, de maga a mezőgazdasági vasút kifog építtetni és pedig megfelelő összegű állami segély mellett, az érdekeltség minden nagyobb megterheltetér-e nélkül. Utána jártunk és alaposan tudakozódtunk a dolog mibenállása felől s a legilletékesebb helyről azt a megnyugtató felvilágosítást nyertük, hogy majd akkorára, mikorra az építendő keskenyvágányu vasút aluljárójának terve és költségvetése s ezzel kapcsolatosan az egéíZ vasúti vonal uj terve és költségvetése elkészül és a vasút igazgatása, kezelése tárgyában is az Első Alföldi Gazdasági Vasutak igazgatóságával a megállapodások határozottan megtörténnek : a legnagyobb valószínűség szerint már a helyiérdekű gazdasági vasutakról szóló uj törvényt is megalkotja az országgyűlés, amelynek tervezete alapján biztosan számithatunk arra, hogy az állam a vasútépítés költségeihez 20 százalékkal fog hozzájárulni, ami a 6C3.C30 koronás költségeket véve alapul, 120.0C0 koronát jelent, vagyis körülbelől azt az összeget, amennyibe az aluljáró építése kerüi s amelynek a fedezésére kért államsegély most megtagadtatott. Igy tehát nyilvánvaló, hogy a tervezett keskenyvágányu mezőgazdasági vasút ügye nem kerül le a napirendről, sőt annak kiépítése hosszabb időre még elodázást sem nyer, mert az uj vasúti törvényt előreláthatólag még az ősz folyamán megalkotja az országgyűlés, addig pedig máskülönben sem lehetett volna tenni és kezdeni semmit, mert az aluljáró terve és költségvetése is csak őszre készülhet el, amit még miniszterileg is felülbírálni és jóváhagyni szükséges. Tudomásunk és értesüléseink szerint az Első Alföldi Mezőgazdasági Vasút igazgató-főmérnökének, Sármezey Endrének a megbízásából tegnap érkezett Vásárhelyre egy mérnök, hogy a tervezett vasút ügyében tárgyaljon az Békésmegyei Közlöny tarcája. Elkopott citera-húr. Elkopott a húrom, Nincs nótája többé. Eldobtam. Aludjon Most már mindörökké. Hátha fölveszi majd A porból egy másik, Akit meghallgatnak, Hogyha citerázik ! Kiss Ferenc. A szép horvát leány. Irta: Szász József. - A ..Békésmegyei Közlöny" eredeti tárcája. — Hajnalodik. A hegyormok felett biborpir jelzi í a nap közeledtét. A völgyben néma J csend. Csak néha hallatszik valami ti- | tokzatos suttogás, amikor a hajnali esi- í pős szél megrázza a fák lombjait. Min- j den pihen még. Az emberek a kis falu szalmatetejü házaiban, a madarak az [ erdő fáin, a bokrok közé rakott fész- [ keikben. I Egyszerre trombitaharsogás zúg át a völgyön. Érces hangját kétszer-háromszor visszaveri az erdő, a hegyoldal. A kis faluban katonák vannak elszállásolva s az ébresztőt fújja tele tüdővel a századtrombitás. Néhány perc múlva nyüzsgő élet támad a kis faluban. A katonák elősietnek éjjeli pihenőhelyükről. Egyik a szalmás-szinből, mások a szénapadlásról. Fejedelmi nyugvóhely ez a fáradt katonáknak. Feje-alj a bórju, takaró a köpönyeg. A kútnál megmosakodnak, az udvaron leszedik egymásról a széna-, szalmaszálakat, felveszik a vállukra a borjut, a puskát s az utcán sorakoznak szép rendben. — Főhadnagy ur Fábiánt felköltötte-e már kend ? — kérdezte az öreg őrmester a napos káplárt. — Még nem, őrmester ur, — válaszolt a legény. — No hát induljon kend sebtiben, mert ha én indítom útnak kendet, abból még baj talál lenni! — szólott fenyegetőleg az öreg vitéz. Fábián főhadnagy ur legkedveltebb tisztje az ezrednek. Csinos, barna ember, aki után sok szép leány bomlott a fővárosban. Azonban hiába bomlott, mert a főhadnagy ur nem nézett rá egyre sem. Rá is fogták, hogy nőgyűlölő, de ezzel nem sokat törődött a főhadnagy ur. Valamikor pedig vig fiu volt, hej, de sok szép leánynak elcsavarta a fejét! Az utóbbi időben azonban egészen magába zárkózott. A napos káplár elindult, hogy fölkeltse a főhadnagy urat, aki egy szénaboglya tetején aludta az igazak álmát. Útközben meg-megállt, azon tanakodva, de hát hogyan keltse fel? Mert Fábián főhadnagy ur jó ember, derék ember, de arra rettenetesen haragszik, aki álmából felveri, kitelik tőle az is, hogy haragjában pofonüti. Otthon bizony gyakorta érte ez a kellemetlenség legényét, de ez azért nem bánta volna, ha éjjel-nappal pofozza is, mert a főhadnagy ur haragja hamar elmúlott, amikor néhány forinttal sietett kiengesztelni a megbántott legényt. Óvatosan odatámasztott a boglyához egy létrát s csendesen felment rajta a boglya tetejére. A főhadnagy ur még édesen pihent. Valami szépet álmodhatott, mert mosoly játszadozott ajkai körül. A káplár megállott a lajtorja legutolsó fokán, kiegyenesedett s miután keményen szalutált, kiabálva mondta : — Főhadnagy ur jelentem alássan, tessék fölkelni ! Mert a katona, az mindig „jelent". Akár kér valamit, akár megköszön valamit, azért csak mindig jelent. Fábián főhadnagy urnák azonban hiába jelentette, hogy keljen fel. Meg se mozdult, ugy aludt tovább, mint a bunda. A káplár újra szalutált s még nagyobb hangon kiáltotta : — Főhadnagy urnák alássán jelentem, tessék már fölkelni! Ez is hiába való volt. A főhadnagy ur tovább aludt, akár csak otthon a maga ágyában. — Ezt ugyan az ítéletnapig fel nem költöm ! — dörmögte magában a hadfi s nagy tettre hat!k>zta el magát. Elébb azonban két fokkal lejjebb lépett a létrán. Nagy óvatossággal levelt9 a a köpönyeget a főhadnagy úrról, aztán megfogta a vállát s megrázta hatalmasan. Az eredmény nem maradt el. Fábián főhadnagy ur egy pillanat alatt talpon volt s mérgesen kiáltott: — Ki az ? — Káplár Boros I — jelentette a vitéz, aki akkorra már tiz lépésnyire volt a szénaboglyától. A főhadnagy a káplár vitéz viselkedésén elnevette magát. Aztán lement a szénaboglyáról, rendbe szedte magát s útnak indult a századdal. A legények nótára gyújtottak s nótáztak addig, amig berekedtek. Mikor a hegyre vezető meredeken kifáradtak, ! elhallgattak s azt kezdették találgatni: • hol lesz a pihenő s hogy sokat kell-e j még marsolniok ? A főhadnagy jól hal: lotta a század élén kíváncsi kérdezősködésüket, de nem válaszolt. Szótlanul haladt előre. A hegygerincről meglátták a sza1 mabori hegyeket. Erdős ormaikkal kíváncsian tekintettek feléjük. E hegyek között, a hegykatlanban fekszik Szamabor. Leggyönyörűbb helye Horvátországnak. Kis város, melyet köröskörül erdőkkel borított magas hegyek öveznek. Az egyik hegytetőn áll a szamabori vár, melyben IV. Béla királyunk megpihent, mikor a tatárok elől a tenger felé menekült. Nem vár már, csak rom, elpusztította az ellenség s még inkább az idő. Nehéz utunk volt. A gyalogolás kifárasztott ; a fegyver, a borjú meg húzott bennünket. Fábián főhadnagy ur magához intett: — Jöjj itten melletem. Beszélgessünk. Szamabor még messze van, addig kibeszélgethetjük magunkat. Elmondok neked egyet-mást, mert jó barátom vagy s mert a saját lelkem terhén is könnyitek vele. érdeklődéssel hallgattam a főhadnagyot, akit zárkózott természete dacára nagyon szerettem. Azt a benyomást tette rám mindig, hogy valami titkot hord magában, amely emészti és a melynek kínzásától nem tud megszabadulni. — Éltem egy titkát mondom el neked, — kezdette. — Emiitettem már, kilépek a hadseregből gyakorlat után. Te csodálkoztál, hogy miért ? Most megtudod. Akkorra lesz uj állásom, rendőrkapitány leszek egy alföldi városban. Kis állás, nem sokat jövedelmez, mégis én leszek a világ legboldogabb embere. Nem először megyek mostan Szamaborba. Jártam ott már három év előtt. Akkor is gyakorlat közben kerültem oda. Tiz napot tötöttünk akkor a, városban, mely egyike a legremekebb helyeknek. Engem — akkor még hadnagy voltam — a vár alatt egy kastélyszerü épületben szállásoltak el. Régi épület, talán a várral együtt építették fel. Kis dombon, kert közepén fekszik, amely