Békésmegyei közlöny, 1908 (35. évfolyam) január-június • 10-52. szám

1908-02-27 / 17. szám

Békéscsaba, 1908. XXXV-ik évfolyam. 17-ik szám. Csütörtök, február 27. BEKESME6YEI KÖZLÖNY Telefon-szám: 7. Szerkesztőség : Főtér, 876. számú ház, hova a lap szellemi részét illető Közlemények küldeidők. Kéziratok nem adatnal vissza. POLITIKAI LAP Megjelenik hetenklnt kétszer: Vasárnap és csütörtökön EIíOFIZBTÉSI DI3 : Egész évre 12 kor. Félévre 6 kor. Negyedévre 3 kor. EI3fizetni bármikor lehet éuneavedcnbelül is. Egyes szám ára 12 fillér. Főszerkesztő : Dr. SAILER VILMOS Felelős szerkesztő: SZÉKELY BÉLA Laptulajdonos : SZIHELSZKY JÓZSEF Kiadóhivatal: Telefon-szám 7 Főtér, 876. számú ház, hova a hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési dij készpénzzel |helyben fizetendő. NYILTTÉR-ben egy sor közlési dija 50 fillér A mi romlott közéletiek. Békéscsaba, febniár 26. Évek óta azon panaszkodik a békésmegyei k&vélemény, hogy ami közéletünk romlott és alantjaró. A politikai szenvedések fékerhetetlensége azt a tételt állította fel, hogy becsületet és meggyőződést tagadni kell abban, aki nem osztja a mi politikai hitvallásunk igazait. Volt idő, amikor „gazember" volt mindenki, aki más pártárnyalathoz tartozott. Következésszerüen minde-iki gazember volt s ez a diszes épit'ieton azért is ráillett mindenkire, mert nem tartozott mindenki egy párthoz. Ez ;z idő teljesen eldurvította az egymásközti érintkezés nemes szabályait. Az a „gazember" volt a legtekintélyesebb a többi „gazemberek" között, aki leghangosabban trombitált és legszemtelenebbül hazudott. Ennek az ethikailag csapnivaló időszaknak volt első tünete az, hogy mindenféle egzisztenciák előkecmeregtek a közélet fórumára s alkalmazkodván a viszonyokhoz „közszerepelni" kezdtek, Egy erkölcsileg romlott időszak csak romlott gondolkozású embereket vethet felszisre. Önállóság nélküli, érték nélküli, kipkedő-kapkodó embereket, akik sokat gondol kod ván maguk felől, beleakasztják tiz körmüket a már egyszer megragadott positióba, amelyet el sem eresztenek többé. Innen van, hogy közéleti tisztaságról ma már nem beszélhetünk vármegyénkben. Békésvármegye hétfői közgyűlésén kíméletlen támadást intézett a megyei tisztikar ellen épp az a megyebizottsági tag, aki egynéhány nappal azelőtt dicsérő hangon szólott e tisztviselőknek férfias erényeiről.- Megszoktuk, hogy az ilyen „közéleti tényezőket" tragikus komolysággal ne tüntessük ki. De szomorú tünet mégis Békésvármegyében s jellemző is egyúttal, hogy olyan elemek tünedeznek föl a komoly munkások soraiban, akik kukorékolnak, mert észrevétetni akarják szemelyüket, akik cincognak, mikor azt akarják elhitetni, hogy korszakos igazságok teszik ékessé beszédeiket. Meg vagyunk győződve, hogy a mi hozzáférhetlen, derék tisztikarunk is ugy fogja föl ezeket a felszólalásokat, mint érték nélküli gyermekgügyögést, metynek tótágast álló közéleti erkölcs ad időszerű alkalmat és bátorítást. Jellemzi a mi közéletünket az is, hogy minden haszontalan mozgalom melegágyra talál Békésmegyében. Vasárnap Orosházán gyűlt össze egykét számításaiban csalódott „politikai nagyság". Van egynéhány minden áron feltűnésre számító, a legszélsőbb hazafias szólamokat ordítozó, honmentő babérokra vágyó olyan magyar képviselő, akik féket, korlátot nem ismerve, az alkotmányos élet és parlamenti munkásság biztosítékait és követelményeit szem elől tévesztve, szánalmat keltő elhatározással rontanak neki a kormánynak, amiért régebbi felfogásának megfelelően, a választói törvény reformjával egyidejűleg a házszabályokon is változtatni kiván, hogy a parlament munkálkodását biztosítsa és a nemzeti törekvések letörését célzó féktelenkedéseket lehetetlenné tegye. Ez a néhány szál vitéz, támogattatva a darabontoktól és az utca részére készült újságok egy részétől, segítségére siet a horvátoknak, tótoknak és oláhoknak, akik örökös és esküdt ellenségei a magyar nemzet minden törekvéseinek s velük hallgatólagos fegyverbarátságot kötve, cudar vakmerőséggel támadják a kormányt, a koalíciót, hogy abban bomlást, meghasonlást, visszahuzást támasszanak, hogy valami általános felfordulást idézhessenek elő, attól várva boldogulásukat, érvényesülésüket. És ezek is meghallgatásra találnak Békésmegyében, amely bizony-bizony aziluma lesz maholnap feltűnni vágyó strébereknek és közéleti zojáráknak. Viharos megyebizottsági gyűlés. Hol volt a főispán ? A tisztviselők tekintélye. Békósvármegye törvényhatósági bizottságának hétfői közgj^ülésén a szólásszabadság jogai annyira túltengtek, hogy a kómoly munkát ós komoly törekvést teljesen lehetetlenné tették. Az elnöklő főispán is konstatálhatta, hogy az a túlságos jogtisztelet, amely csak félreértelmező jóindulattal képes ugy kiterjeszteni a szólásszabadság kereteit, mint a mi székházunkban, igen gyakran a köznek érdekeivel teljesen ellentétes viszásságokat alapoz le, mert ezzel a szabadsággal nemcsak élnek, hanem visszaélnek egyesek s az elnöki jogok gyakorlóját játékszernek tekintik, amelyet máris hatalmukban vélnek tartani. Ki kell jelentenünk, hogy Dőry Pál főispán tegnapelőtti „jogtisztelete" megdöbbenéssel töltött el mindenkit. Ez a jogtisztelet, mig egyrészt respektálja a szólásszabadság túltengését, könynyü szerrel elnézi azt, hogy a vármegye tisztviselői épp azon jogukban sértessenek meg, amelynak sarkalatos követelménye szerint megkívánhatják mindenkitől, hogy a tisztelet hangján s durva gyanúsítás nélkül tegyék bírálat tárgyává hivatalos működésűket. Ezen a megyebizottsági közgyűlésen az is történt, hogy S a i 1 e r Elek csabai járási főbírónak működését a B a 1 i Mihályéhoz hasonlította egy közbeszólásával Á c h i m L. András. A főispán nem tartotta szükségesnek, hogy a tisztviselői tekintély megóvása szempontjából rácsöngessen a durván kirohanó tagra és széksértési indítványt javasoljon a tisztiügyész. Ez a megdöbbentő „jogtisztelet" nagy visszatetszéssel találkozott s az elégedetlenség még nőtt akkor, midőn minden észrevétel nélkül elnézte Dőry azt, hogy félórákon keresztül üres hiábavalóságokkal foglalják le egyesek a közgyűlés idejét, mely a sok szószátyárkodás miatt alig volt elég arra, hogy három tárgyat elintézhessen a megyebizottság. Fábry Sándor dr. idejéből megszoktuk, hogy áchimelandrások ne tartsanak programbeszédeket a megyegyüléseken s hogy érvényesülni akaró szövetségeseik ne ragyogtassák mindenképpen jól gondozott és behízelgő hangjuk csengését. Annyi eltérést a tárgytól soha nem tapasztaltunk, mint hétfőn s ezt az eredményezte, hogy az elnöklés lagymatag, erélynélküli és túlontól elnéző volt, ami egyáltalán nincs előnyére sem a megyebizottságnak, sem azon érdekeknek, amelyek megkívánják, hogy a fontosabb kérdések megvitatásánál a megyebizottsági tagok nagy része ott legyen. Ha azonban a délelőtt csak üres szólamokkal telik el, délután már csak a gyulaiak és a tisztviselők intézgetik az ügyeket, mert a vidéki tagok mind hazamennek. Helyénvaló volna, ha a jövőben tekin tettel lenne erre a körülményre a főispán, aki — ugy látszik — nem ismeri még a lokális viszonyokat. Botrányos valótlanságok. A közgyűlés egyébként rögtön a megnyitást követőleg magán viselte mindazon jeleket, amelyekből bizvást következtethettük, hogy viharos jelenetek vannak készülőben. Az úgynevezett szociálista töredéknek egyik tagja, sőt több tagja is, abban véli kimerittetnek tagsági kötelességeit, hogy az alispáni jelentést kifogásolgatja. Az elmúlt közgyűlésen is volt vaBékésmegyei Közlöny tárcája. A csoda. Régi regék erdejében Suttogó lomb rejtekén, Csillagfényes titkos éjen Csöndes éjen járok én .. . Régi regék erdejében Szó nem száll a messzeségben És pihegve szunnyad mélyen Minden ág, minden bokor . . . Régi regék erdejében Ott áll némán, hófehéren, Szűzfehéren egy szobor. Hűvös harmat hulló cseppje Hajló lombról lepereg; Halk imára esdekelve Kulcsolom a kezemet. Nincs, csak én, aki megértse Mohos mult tiindérregéje Rejtett csodák bűvös éje, Mért oly sötét, oly komor; Régi regék erdejében, Mért áll némán, hófehéren, Szíízfehéren a szobor. Szilágyi Ferenc. Katonai élmények. A „Békésmegyei Közlöny" számára irta: Halmy Gyula. A két asszony összebújva kacagott. Diszkrét nevetgélésük figyelmessé tette a kis társaság férfi-tagjait is; lassanként kör képződött a vidáman beszélgető fiatalember körül, aki észrevéve, hogy általános figyelem kíséri ötleteit, hangosabban, még derűsebben beszélt tovább: — Éppen abban az időben lettem kinevezve mostani állásomra és boldogan rohantam fel a minisztériumba, azt hívén, hogy most már igazán én körültem forog az egész világ. Ez pedig nagy szerénytelenség, de csak a civileknél. Én akkor egyéves önkéntességemet szolgáltam, katona voltam és mégis nagynak képzeltem magamat. Tudvalevőleg ez már nem szerénytelenség, hanem merészség, hölgyeim, hallatlan merészség! No, meg is lakoltam í érte! Diadalmasan rohanok a lépcsőn fel, sietve tolom utamból félre az embereket, midőn szemben velem egy ősz sjakállu, öreg katonát látok totyogni. — Nini, a szegény öreg honvéd bácsi is itt járt, — gondolám, de mire mellé értem, már uj állásomon járt az eszem és nem szalutáltam az öregnek. — Sie Einjehriger! — hallom és gyorsan visszafordulok. — Miért nem köszönt? — kérdi németül, mire homályos sejtelmek kezdtek agyamban támadni, olyasfélék, hogy mégsem honvéd lesz ez, de azért magyaros őszinteséggel és németséggel kivágtam: — Ichhab gedacht, Sie sind ein achtundfirziger honvéd! Az öreggel egyet fordult a világ. Ha arcul ütöm, nem érezte volna „anynvira sértve magát. Hogyan? Öt, a 48-as idők utáni Bach-korszak legbuzgóbb magyarfalóját, a loyális bezirkshauptmant honvédnak nézni! Örült dühvel meresztette rám szemeit és megeredt a szidalmak zápora, mely vérig sértette alig pár órával azelőtt kinevezett személyemet. De azért bambán álltam, mint a cövek, mígnem a cseh beamteri önérzet kidühöngte magát és a kárörvendő publikum szétoszlott. — Igy jár katonáéknál a szórakozott ember, aki a különböző egyenruhákat nem tudja emlékezetében tartani, — végzé hangos hahota között az , elbeszélő. — Én is ilyenformán jártam, — : mondja egy másik ur — csakhogy én fináncnak néztem a zöldparolis tiszt | urat, mit ez megtudva, hallatlan módon | leszidott az utcán. Szalutáltam is azután | minden hajdúnak! — Nos, most hallgassanak meg engem is, hölgyeim — szólt közbe egy eddig félrevonultan álló hallgató. — Lesznek közöttünk olyanok, kik hisznek az isteni Gondviselésben, most, a huszadik században is. Én föltétlenül hiszek benne; hallgassák meg indokaimat. Szegény fiu létemre államköltséges önkéntes voltam és a legnagyobb lelki alázattal hordtam a század bakkancsait, legrémségesebb sapkáit. Német gimnáziumot végeztem és ennek, meg szorgalmamnak köszönhettem haladásoI mat. Az iskolánkban órát adó báró X. főhadnagy azonban merésznek találta az én folytonos készültségemet és azért-e, vagy mert valósággal ártatlan arcomat impertinensnek találta, de valósággal üldözött. Csúf neveket talált ki számomra és utóbb sohasem nevemen, hanem mindig „Fogelscheiche" néven szólított ki, én pedig türelmesen mentem, pedig talán inkább a „Pechvogel"-t érdemeltem volna. De ez mit sem használt. Örökös „raport" és „einzel" volt az életem. Volt egy rozoga ágy és én olyan „Pechvogel" voltam,- hogy a folyton összedűlő ágy nekem jutott. Persze sohasem állt „Forschrift"-osan és ennek következményeképpen én igen sokszor büntetést kaptam; a szalmazsák botrányos formája következetesen az én konokságomnak minősittettvén. A sokat kigúnyolt „Fogelscheiche" élete keserű lett volna, ha nem találja el mindenben a humort. Egyik este is világosan beigazolta, hogy a „Pechvogel"-nevet valósággal kiérdemelte. Karácsony napján a lőportoronyhoz rendelték ki és ő már előre sejtatte, hogy ennek megint büntetés lesz a vége.' Már-már kellemes csalódásban ringatja magát, midőn jön a felülvizsgálat. A „Fogelscheiche" kivágja mellét, mereven tiszteleg; ebben a pillanatban a vállán levő fegyvertartó .gomb leszakad ... és ő ott áll földrecsuszott puskával. Hogy nem kapott dicséretet, az magától értetődik A szegény „Fogelscheiche" diákkori vágya a katonaélet volt. Erősen elhatározta, hogy aktiváltatja magát, de elrettentette igazságtalan feljebbvalója, báró X. főhadnagy, a katona élettől. Az önkéntesi évnek vége lett. Szi.vemben keserű tapasztalatokkal léptem a civil életbe és hosszas küzdés, igyekezet után fogalmazó lettem. Egészen fiatal ember voltam még és velem született szorgalommal bújtam aktáimat. Kezembe kerül az első ügy: „2028. sz. stb. Báró X. gyakornok kezelése alatt a pénztárból 150 korona hiány fedeztetett fel." — Báró X. . .. Hm. Milyen ismerős név! Csak nem az én volt főhadnagyom ? Ej, badar gondolat! De a név mégis egész nap kisértett. Végre telefonon magamhoz kéretem a bűnöst. Alig egy óra múlva előttem áll. Ő az, az én kínzóm, az én számtalan megaláztatásom okozója. Mereven ránézek, ő _ szemlesütve, halványan áll előttem. Én pedig a hideg hivatalos hangon kezdem a vallatást: