Békésmegyei közlöny, 1908 (35. évfolyam) január-június • 10-52. szám

1908-04-19 / 32. szám

Békéscsaba 1Q08. április lg. BÉKÉSMEGYEI KÖZLÖNY nomád fiai, a kegyetlenségük és vadságuk miatt rettegett vándorcigányok, mindig előhírnökei a veszedelemnek, ha valamelyik vidéken hirt adnak magukról. Még emlékezhetnek olvasóink azokra a garázdálkodásokra, melyeknek cselekvő hősei szintén vándorcigányok voltak Öcsöd és Békósszentandrás vidékén. A cigányok megtámadták éjszaka a közsóg külső részei felé lakó gazdák udvarait s formális csatározást kezdtek. Ostrom alá vették a házakat, revolverlövésekkel félemlítették meg azok tulajdonosait s ezalatt a karavánnak egyik része, a folytonos revolverlövöldözések védelme alatt, megrohanta a kamrát ós istállót és kilopta onnan a gazda legértékesebb javait. Ezt a cigánykaravánt nemsokkal erre sikerült elfogni a csendőrségnek. Ezután jóidéig nem hallottunk hirt cigányok garázdálkodásáról, de most megint elvetődött a mi vidékeinkre egy karaván és újból több tanyát fosztott ki. Ez a karaván Biharmegyéből jött Bókésmegyébe s Füzesgyarmat határán tünt fel csütörtökön. Már estére járt az idő, amikor észrevette közeledését a tanyai nép. A cigányok mezei utakon közelitették meg Füzesgyarmat határát s a tanyák között vonultak odébb. A tanyaiak azt hitték már, hogy a cigányok elvonultak a község határából. Ez meg is történt, de a karaván — amely mintegy 20 tagból és 4 kocsiból állott — megpihent Szabó N. István csökmői földjén. Alighogy teljesen besötétedett, két részre oszolt a cigánycsoport. Az egyik rész S ? a b ó N. István házát, a másik pedig Tóth György szomszédos tanyáját vette körül. Mindkét gyarmati gazdának a csökmői részeken van az ingatlana. Körülöttök csak nagy távolságban találhat idegen tanyát a szem s alkalmasint ez a körülmény sarkalta a cigányokat arra, hogy éppen ezt a két tanyát fosszák ki. Mihelyest a cigányok elhelyezkedtek a tanyák körül, megkezdődött a revolverlövöldözés. Megszámlálhatatlan sok lövést tettek a cigányok s mikor Szabó riadtan kiszaladt — megkötözték és a szobájába zárták. Igy tettek Tóth Györgygyei is. Aztán nekiláttak a fosztogatáshoz s minden értékesebb holmit és sok élelmicikket magukkal vittek. A két megkötözött gazdát és cselédeiket csak reggel oldották föl az arrajárók. A karaván újból Bihannegye felé menekült. Munkásházak Békésmegyében. Késik a miniszteri jóváhagyás. Vármegyénk törvényhatóságának a munkásházak épitése tárgyában kiküldött bizottságát szerdán délelőttre összehívta A m b r u s Sándor alispán, hogy a már elkészített munkásház-terveket a tagok betekintsék ós felülbírálják, vájjon megfelelnek-e a célszerűségi szempontoknak ? E munkásház bizottságnak a tagjai kivétel nélkül össze is jöttek a megjelölt időre. De aki nem vett részt az ülésen, az az államépitószeti hivatal képviselője volt. Már pedig e hivatalnak távolmaradása alapos ok volt arra is, hogy a bizottsági ülés ne tartassék meg, mert a tárgy sem volt előterjeszthető. Hogy az államépitószeti hivatalt nem képviselték a munkásház-bizottság ülésén s hogy ez a ^hivatal nem terjesztethette szerdán a bizottság elé a már elkészített terveket, ezt különös oknak kell betudni. Mikor ugyanis Ambrus alispán összehívta a bizottságot, nem kérdezte meg az államépitószeti hivatalt, vájjon lesz-e valamelyik tisztviselőjének érkezése ezan a napon ? S mert a hivatal nem értesült idejekorán a bizottság összehívásáról, más oldalú elfoglaltsággal bizta meg P e r s z i n a Alfréd államépitószeti főnök a hivatal tisztviselőit s a bizottság ülésének napján senki nem volt Gyulán a kir. mérnökök és főmérnökök közül. Az a körülmény azonban, hogy az ülést ezúttal nein lehetett megtartani, még nem jelent visszatolódást a munkásház-ópitő program végrehajtásában. De nagyban akadályozza a program keresztülvitelét az, hogy a belügyminiszter még mindig nem hagyta jóvá törvényhatóságunknak azon határozatát, amelylyel kimondatott, hogy a házépítésekre szükséges 500.000 koronát a vármegye különböző alapjaiból veszi kölcsön a törvényhatóság. Közel egy éve már, hogy ez a határozat a minisztériumban hever. Ugy látszik, elsőbbrendü kérdés a belügyminisztériumban az, hogy az orvvadászok miképp garázdálkodnak Bókésmegyében, mint egy jelentőségteljes szociális természetű határozat, amelynek végrehajtásától 500 munkáscsalád boldogulása függ. Ambrus alispán most megsürgette e határozat felülbírálását s e sürgetésnek valószínűleg foganatja is lesz. Veszteségek az Országos Központi Hitelszövetkezetnél. Az Országos Központi Hitelszövetkezet, melynek kebelébe tartozna c az ország majdnem minden községében alakult hitelszövetkezetek, mint közzétett évi jelentése mutatja, súlyos üzleti veszteségekről számol be, amelyekről eddig senkinek sejtelme sem volt. Hogy mennyire rúgnak ezek a veszteségek, azt a jelentésből nem tudjuk kiböngószni, annyi azonban bizonyos, hogy háromszázezer korona körül mozognak, mert az igazgatóság a hitelszövetkezet egész mult évi nyereségét, amely 293.144 korona 94 fillérre rug, a veszteségek fedezésére kívánja fordítani. Az igazgatóságnak erre vonatkozó előterjesztése igy hangzik: „Ami üzletünk végeredményét illeti, a mondott okokból az intézeti házra nézve javaslatba hozott leíráson kivül a tiszta üzleti fölösleg 293.144 korona 94 fillért tenne. Miután azonban az évek folyamán részben a kezdet nehézségeinél', részben pedig a körültekintés, a megfontolás és tapasztalatok hiányánál fogva, ugy egye3 gazdasági, mint még több ipari szövetkezetünknél bajok állottak be s igy a náluk lévő követeléseinkből egy bizonyos rész elveszett. A tisztelt közgyűlés" tagjainak helyeslésével vélünk találkozni, ha javaslatba hozzuk, hogy a közgyűlés e veszteségek fedezésére elhatározza, hogy az idén osztalékot nem ad, hanem az elért fölösleg segélyével a veszteségeket az alaptőke és a tartalék érintetlen hagyásával leirja. Ennek a csekély áldozatnak a meghozatalával a közgyűlés biztosítja azt, hogy jövőben ugy az alapítók, mint a rendes tagok a törvény szerint megengedett maximális osztalékot ismét csorbítatlanul megkapják." Tökéletesen időszerű tehát és a fejlődós szempontjából szükségszerű is, hogy az Országos Központi Hitelszövetkezet kebelébe tartozó mezőberónyi községi hitelszövetkezet a központtól ós annak nehézkességeitől szabadulni kiván ós a ma tartandó felszámolást kimondó közgyűlése után önálló részvénytársasággá átalakul. A részvények kellő számban történt jegyzése által a részvénytőke biztosítva van és az uj pénzintézet a legkedvezőbb auspiciumok között indulva, alakuló közgyűlését meg is fogja tartani ós aztán mü ködósét nyomban megkezdi. A vonat ütközői között. Szerencse a szerencsétlenségben. Vigyázatlan fékező. A békéscsabai pályaudvar súlyos szerencsétlenségnek volt a színhelye csütörtökön. Egy fékező — saját vigyázatlansága folytán — két teherkocsi ütközője közé került s kicsibe mult, hogy vigyázatlanságát nem fizette meg az életével. Ezzel a hirrel kapcsolatosan nem mulaszthatjuk el visszaemlékezni azon körülményre, hogy a csabai pályaudvaron gyors egymásutánban követik egymást a szerencsétlenségek. Ezt pedig annak tulajdonítjuk, hogy az alkalmazottaknak a testi épség biztosítása érdekében kiadott utasitás-ellenes viselkedését eltiltó rendelkezések nem eléggé energikusak. A csütörtöki balesetről ezt a tudósítást kaptuk : Liszt József máv. kisegitő-fékező, \ ki a csabai pályaudvaron van alkal' mazva, a tolatás körül segédkezett ! csütörtökön. Liszt derék munkása az álllamvasutaknak, de foglalatossága közben keveset törődik saját életével és testi épségével. Igy tett csütörtökön is. A raktár előtti vágányon üres kocsikat tolatott egy gép. Liszt József pedig a kocsikat kapcsolta egymáshoz, hogy más sínpárra vivén azt, ez a vágány nyitva álljon a befutó aradi tehervonat előtt. A kisegítő fékező épp egy egyedülálló üres kocsit akart a géphez csatolt többi kocsik után kapcsolni s eközben nem tartotta be azt az utasítást, amely előírja, hogy ilyenkor a kocsik ütközői alatt kell átbújnia a kapcsoló-lánchoz a fókezőnek, hanem egyenes testtartással az ütközők között ment keresztül. Liszt háttal fordult a gép felé s igy nem vette észre azt, hogy a gép és a kocsik veszedelmes gyorsasággal közelednek az üres waggon vfelé s csak az utolsó pillanatban eszmélt. Liszt éppen az ülközők között állott, mikor a gép beérte a teherkocsit. A szerencsétlen ember ki akart ugrani, de már késő volt a két ütköző összeszorította afékezőnekbal mellkasát. A szerencsétlenséget nyomban észrevették s a gép megállott. Ebben a szerencsétlenségben az volt a szerencse, hogy az üres teherkocsi könnyű járású volt s az összeütközés mást a tnindennapiságnál. Azt is sokkal rikítóbb, sokkal kétségbeejtőbb színben az utolérhetőség színezése nélküli ábrándozás után. Erre végigdörzsölt egyet szemein s hosszú, nehézkes léptekben a házba cammogott. Maga mellé ültette feleségét és nézte sokáig, szótlanul, mintha csak szemrehányás akart volna lenni az a bánatos, néma tekintet ... Az asszony jól értette férjének lélekvilágát. Nem szólt ő sem, csak gyűrögette s megint bontogatta kendőjének csücskét és olykor egy-egy sokatmondó sóhajtás szállt el ajkairól, melyet nyomon követett Bögöz uram sóhaja. Aztán, hogy kisóhajtozták magukat, fölkeltek a tulipános ládáról, kinyitották fedelét és apró csecsebecséknek egész tömegében kutatott kezük. Volt ott ici-pici fejkötő, takaros parányi ing, szines szalag, játékszerek. Kivették a csecsebecséket, végig simították, kibontották, újra összerakosgatták, újra kibontották s végeztül könnyekkel mosták le róluk ujjuknak helyét ... Igy multak napjaik. És ebből az egyformaságból nem rázta ki őket még az a sovány esztendő sem, mely a vidék néhány tehetős gazdáját koldusbotra juttatta. Ekkor történt, hogy egy szép nyári estén valaki bedöngette az utcakaput. Ferdinánd volt, a vasúti őr. Amint a telekre lépett, karján hozott, csomagszerű terhét gyöngéden magához ölelte és mintha gyügyögött volna valamit, reádobta zsebruháját is. Igy sietett föl a garádicson, egyenesen abba a szobába, hol Bögözék rendes foglalatosságukat végezték. Illedelmesen bekopogott az ajtón, megköszörülve kétszerháromszor a torkát s félénk magatartással közelitett a szomorkodó házaspár felé, nehogy fölriassza őket nagy munkájukból. — Adjon Isten! — Békességes jó estét! — köszöntött vissza Bögöz uram s mint aki nehéz álomból ébredt, nézett végig a belépőn. Mi járatban van, Ferdinánd gazda? Ferdinánd ugy tett, mintha nehezen találna szót. Ötölt, hatolt s hol a házaspárra •' nézett, hol meg a magával hozott batyura 1 függesztette tekintetét. — Hoztam valamit a kigyelmetek szái mára. Nem tudom, igazságos járat-e ez ? 1 ... Az anyjukom nem is igen tud felőle. . . . Izé . . . Hát . . . Hát gyermeket hoztam volna . . . Hogy az Isten is áldja meg kigyelmeteket, ha elfogadják . . . A két öreg összenézett. Az asszony is, a férj is mondani akart valamit, de csak nem volt hangjuk. Ferdinánd e közben tovább folytatta mondókáját: — Nehéz sorja van a szegénynek . . . , Egyrészt az adó, másrészt az időjárás . . . | Ami kis fizetést ad az állam, mind adós! ságba megy . . . Tengünk lengünk az aszj szonynyal ... Mi mégis csak élünk vala I hogy, ha éhezve is, de mit csináljunk ezzel a kis nyomorúsággal?... Szeretjük nagyon a porontyot ... Ne éhezzen velünk. . . . Hallottuk, hogy kigyelmeteknéi szükség van gyerekre, hát ide bátorkodtam hozni . . . Szép és egészséges magzat. . . Kérte az árendás is, de ugy vetettem meg a dolgot, hogy jobb sorja lesz a kigyelmetek gondján, ha elfogadják ... Ha pedig nem kellene, akkor is áldja meg házukat az Isten ! ... — és távozni készült. Dehogy nem kellett, dehogy nem kellett. Bögöz uram homlokáról eltűnt a ború s mielőtt sietve bezárta a távozni készülő Ferdinánd előtt az ajtót, baljával utána nyúlt a gyermeknek. És nézték és csókolták s majd kiszívták a lelkét Hogy mi történt aztán? A nagy boldogságban alig tudta volna elmondani Bögöz gazda. A poronty hamar nőtt és nevelő apja szörnyen büszke volt reá. Még a keresztvízre sem tartotta idegen kéz. Pistike pedig, alig hogy járni tudott, kitipegett a virágos kapun, végig a hat iharfa között egész addig a kis házig, ahol a világra jött. Es elgyügyögött a „vasutas nénivel", meg a „bácsival" és határtalan örömében ujjongott, toporzékolt és ugrált, mikor elrobogott előttük a vonat. Egy napon aztán megint beállított | "Bögöz uram portájára Ferdinánd. Újra valami csomagot hozott hóna alatt. Egy gondosan összecsavart csomagot. Ott találta a háziakat, ahol azon az első estén. Nem szólt, csak letette terhét a tulipános ládára és végigcsurogtak könnyei két kis, véres lábon, melyek kikandikáltak a ruhák alól. Bögözék nem tudtak semmit, mégis együtt könnyeztek a váltó-őrrel. Féltek megkérdezni a rettenetes valót, melyet talán tul sem élnek... És a nagy zokogásba mindegyre kitört a vasúti őr átka: — Verje meg az Isten azt a gőzmasinát ! . . . Megmosták, eltemették. Bögöz András azóta egyre vénült. Jártkelt, anélkül, hogy helyét találta volna. Zsörtölődő, kötekedő természetű lett. Szidott mindenkit s még azt is elkövette, amit soha életében : kezet emelt asszonyára! Ugy is mondták sokan, hogy a szénája nincs rendben. Most is ott ült a ház elé épített kőpadon. Arcán, melyről csodálatos keverékben tükrözött le a becsületesség és jóság, nehéz könycseppek gördültek végig, mikor átfehérlettek hozzá azok az apró, fehér fakeresztek a szemközti oldalról . . . Kiáltani akart, de visszafojtotta a hangot s olyanformán tett, mint akit megbántottak. Elfordította szemeit a bántó fehérségektől és odakényszeritette azokat a ház mellett végigkígyózó országútra. És az esti szürkületben valami hiányzó, valami ismeretlen után kutatott. Fénytelen tekintete erősebb akart lenni az éjszaka hatalmasságánál, erősebb a szikláknál, melyek a messze láthatáron, mint sárgás, piszkos felhők tornyosultak össze. És kutatta azt a hiányzó valamit azoknak mélyében is . . . Aztán szemei egy legyőzhetetlen ösztönnek engedve, újra csak visszafordultak ahhoz a ponthoz, ahol először pihentek meg s rejtelmes ködalakokra tapadtak. Egymást üző, egymást hajtó kis ködalakokra, ott, a sírkeresztek birodalmában. Köröskörül a szomszédházak egymás után gyújtogatták a mécseket. Halvány világuk áttört az ablakok tükrén s körülfutották Bögöz András testét. Az öreg felugrott. Bántotta szemeit a fény és elmenekült a gyönge sugarak elől. Bezárta szobáját s még az ablaküvegeket is ruhákkal aggatta teli. Aztán leült arra a tulipános ládára, melyben Pistike ruháit őrizték kegyelettel. Előszedte megint a sok csillogó holmit, rendre csókolta, rendre összehajtogatta és elrévedezett tekintetével a koromsötétben. Azok a pajkos, kis sugarak pedig újra ott incselkedtek a szobában ... Ki tudta, hol találtak utat? Talán a kulcslyukon, talán az ablakrepedésen ... És benépesítették azt a képzeletszülte árny-alakokkal. Bögöz András megint kereste a maga titokzatos ismeretlenét. S ugy tetszett, mintha nesztelen, halk léptekkel egy kicsi, fehér árny surranna a szobába. Aztán kinyitotta a tulipános ládát és rakosgatni, szedni, venni kezdte újból a sok gyermekholmit. . . Majd oda adott egy apró ruhadarabkát asszonyának is, aki ajakához emelte azt s forrón, hosszan megcsókolta. Bögöz András már sirni sem tudóit többé. Öreges fényű szemeivel csak rátapadt a tulipános ládára, s közbe-közbe imádságot mondott. Ezalatt még sürübb lett az éj a tizenkét iharfás porta körül, de azért még nem égett világ a hajlékban. Azok, akik lakták — gyertyafény mellett sem láttak volna már többet, mintamenynyit sötétben láttak. Ürességet... rút, tátongó ürességet csupán . .. És amint egymásután teltek a pillanatok, egyszerre csak bekiáltott az éjbe egy bántó, erős füttyentés ... Ez a hang belehasitott az agyvelőkbe s rémes, riadt sikongással rázta meg az éjszaka takaróját. Aztán újból egy füttyentés... Bögöz András lassú, vánszorgó léptekkel odakúszott az ablakhoz, amelyen keresztül két piros szem dobta be ijesztő fényét... A gazda visszanézett feleségére ... Nem látott az már semmit. .. A nagy fájdalom és a nehéz könnyek lecsukták szempilláit... Egy kicsi fejkötőcskét szorongatott markában s