Békésmegyei közlöny, 1908 (35. évfolyam) január-június • 10-52. szám

1908-04-19 / 32. szám

Békéscsaba, 1008 április 19. BÉKÉSMEGYEI KÖZLÖNY 141 nebb s igy ítélete is sokkal többet nyom a latban — a lelkiismeret. A lelkiismeret az ember lelkében Isten létesítette törvényszék. Törvénykezése sajátságos, mert egy és ugyanaz benne a tanu, a vádló, a jegyző, a biró s a büntetés- végrehajtója. A lelkiismeret a tanu, aki mindent ugy és olyannak lát, mint az Isten; tükör, amely mindent a maga valóságában, hiven tükröz vissza; olyan tekercs, mely minden szót .és eseményt megörökít. Ne áltassuk hát magunkat azzal, hogy rossz cselekedeteinket senki sem látja. Ha senki más, de magunk magunkat látjuk ; ha senki sem tud felőlük. de mi tudunk. A lelkiismeret a vádló, eleinte ugyan barát, aki féken tart, vajha hátrálnánk, amikor vissza von; aki tanácsol, vajha méltatnók szavait; aki szemrehányásokat tesz, ha intéseit figyelmen kivül hagyjuk, vajha hálásan vennők dorgálását. De ha nem használ sem a fék, sem a bot, akkor bevádol. A lelkiismeret a jegyző, aki az igazság tollával irva, minden tettünket jegyzőkönyvbe foglalja. János Jelenése oly könyveket emlit (20, 12), melyek a végitéletkor fel fognak nyittatni. A lelkiismeret által irott lesz e könyvek egyike. Ez a könyv még most a mi birtokunkban van és mégse törülhetünk belőle semmit; talán próbálgatjuk a hamisítást, — oh, mily sok piszkos lap lesz némelyikünk könyvében, — de nem érünk vele célt, az eredeti jegyzetet olvashatlanná nem tehetjük. Némelyik azzal ámítja magát, hogy az ő apja tiszta. Csak ugy ne járjon az ítéletkor, mint a sajtóba tett ív: fehéren kerül belé s egy pillanat múlva tele van irva. A lelkiismeret a biró. És pedig hatalmas biró. Oh, ha kell, mennyire megfélemlíti, elhallgattatja a leghencegőbb, legvakmerőbb bűnöst is! És független biró. Felmenti az igazat, még ha az egész világ vádolná is; s elitéli a gonoszat, még ha mindenki mentegetné és dicsőítené is. És fáradhatatlan biró örökké ítélkezik. S a végrehajtó közeg is a lelkiismeret. O jutalmazza a híveket s egyszersmind ő maga a jutalmuk. S oh, mily becses ez a jutalom! Nem cserélnék el az igazak a világ minden kincséért. Hiszen a jó lelkiismeret derűje annak, akinek ege beborult, puha párnája a zaklatottnak, gyógyító szere a betegnek, páncélja a küzdőnek, pajzsa a harcolónak, bástyája a megtámadottnak, melyen át nem tör a világnak és ördögnek hatalma. Ezzel vértezve, a golyók záporán át is nyugodtan haladhat az ember. — De ő bünteti is a gonoszokat. Ez űzte Káint a világba, Sault az őrületbe, Júdást a csúfos halálba. S üzi, üldözi a bűnöst most is, mint a bögöly az állatot, előle még a leggyorsabb futásu ló sem menekülhet. Lázba ejti a gonoszat, megkeseríti ételét, italát, éjjelét, nappalát, tűrhetetlenné teszi neki a világosságot és a levegőt. E benső birót, eztfaz emberben felállított isteni törvényszéket emliti a szövegben Pál apostol s erre vonatkozólag azt mondja: Nem ítélem magamat! És vájjon miért nem itéli ? Talán ö is afféle, aki csak mást itél, magát meg soha, másnak szemében látja a szálkát, a magáéban pedig a gerendát sem ? Ha ez lett volna a szokása, akkor nem mondta volna, hogy vizsgálja meg mindenki önmagát. Vagy talán lelkiismerete kedvezőtlenül ítél felőle s azért hallgatja el ítéletét? Avagy megbízhatatlannak tartja a benső bíráját? Azt hiszem, hogy ha valaki, ugy Pál apostol támaszkodhatott lelkiismeretének ítéletére. De nem teszi. Nem akar a saját birája lenni. Tudja, hogy egyikük sem ment teljesen a hiúságtól," önzéstől; a saját hibáit senki sem mondja olyan feketének, mint a minők, maga iránt kisebb-nagyobb mértékben mindenki részrehajló ; érdemeit még a legszerényebb is könnyen túlbecsüli. Nem szeretne e hibába esni s azért nem mond Ítéletet maga felől. De mintha Pál apostol további szavaiból ennek ellenkezője tűnnék-ki. Hiszen azt mondja: Lelkem semmivel sem vádol. Van olyan bűnös, akit ugy látszik sohasem vádol a lelkiismerete, s erről azt szokták mondani az emberek, hogy nincs lelkiismerete, pedig ép ugy van, mint az alvónak van szeme, csakhogy tétlen ez is, meg amaz is. Az eltévelyedett ember lelkiismerete is elalszik, de nem fog örökké aludni. Felébred — valószínűleg még itt ez életben ; minél később annál rosszabb. Jaj annak, akié, mint ama gazdagé, csak a kárhozatban ébred fel. A lelkiismeret is olyan, mint a hű eb, mely a tolvajok közeledtekor megszólal, hogy felébressze a gazdáját. Az ily ebet a tolvajok egy-két falattal, a lelkiismereteta kísértő egy-két mentséggel igyekszik elhallgattatni. Az ifjakkal elhiteti, hogy az ifjúság bűnei csekélységek. S vannak, akik e hazuságnak hitelt adnak. Pedig csak azért nézik hibáikat kicsinyeknek, mert rövidlátók s nem látják e bűnök következményeit és mert megfontolatlanok, nem gondolják meg, hogy idővel Alpesek képződnek a porszemekből. Felejtik, hogy amint az Isten parancsai között nincsenek, ugy a mi bűneink közt sem lehetnek csekélységek. A felnőtteknél pedig az érdek hallgattatja el a lelkiismeretet. Némelyikünk azt mondja, hogy ha nem alkuszik meg a viszonyokkal, soha sem vergődik zöld ágra, s hogy a lelkiismeret neki nagyon sokba kerülne; nagyon drága cikk, mely nem neki való. Amint az ember, ahelyett, hogy föltétlenül követné az Isten parancsát, szóba, alkuba áll a kisértővel, a lelkiismeret, ez az önműködő vészjelző, kezdi felmondani a szolgálaot; amint megrendül az emberben az erkölcsi alap, a lelkiismeret, mint földrengéskor az iránytű, megbomlik ; amint reátapad a lélekre a bűn, a lelkiismeret, ez a mérleg, a rozsda miatt nem mozdul, vagy teljesen egy oldalra billen ; a lelkiismeret, mely eredetileg olyan, mint a szem, melyet egy porszem is izgat, lassanként olyanná válik, mint a struc gyomra, melyről azt mondják, hogy a kavicsot is megemészti; eredetileg olyan, mint a képződő jég, mely talán a szalmaszál alatt is leszakad, később vastaggá és keménynyé lesz, hogy birja, tűri a megrakott szekeret is. — De térjünk vissza az alvó szem hasonlatához : a kisértő beszédje közben a lelkiismeret lehunyja előbb az egyik, azután mind a két szemét S mig ez az álom tart, ha mozdul is a lelkiismeret, ütése nem fáj; tüzét oltani nem kell, magától is elalszik; ha sebez, az okozott seb hamar behegged; ha fenyeget is, fenyegetését neveti a bűnös. S ha ez az álom soká tart, esetleg a síron tul követi csak a végzetes ébredés. Ily alvó volt-e Pál apostol lelkiismerete is, hogy azt mondta: Lelkem semmivel sem vádol ? Nem lehetett. Mit jelent tehát ez a kifejezés ? Azt-e, hogy Pál a templomban kérkedő farizeus módjára szentnek tartja magát ? Ne vallaná-e ő Jakab apostollal, hogy sokat botlunk mindnyájan ? Vallotta biz ő, sőt még kevesebbre becsülte magát, hiszen azt mondta : Tudom, hogy bennem semmi jó sem lakik. — Ha tehát beismerte, de talán kicsinyelte hibáit, talán ő is ugy tett, mint azok, akik a mások botlásait nagyító-, ellenben a magukéit kicsinyitő-üvegen nézik? Ha ez lett volna a szokása, akkor nyomban az idézett szavak után nem mondta volna azt, hogy lelkiismeretének nyugalma még nem igazolhatja őt. — Pál se nem tagadta, se nem kicsinyelte hibáit, hanem csak azt mondta, hogy sáfárságában mindig jó szándék vezette s lelkiismerete hűtlenséggel nem vádolja őt. Ezt ugyan olyanok is mondják, akikről nemcsak maguk, hanem mások is sok rosszat tudnak ; csakhogy Jób és Pál ezt csakis komoly önvizsgálat után mondotta. S akinek ilyen nyugodt a lelkismerete, az méltán nyugodt lehet. És mégis jól teszi az ember, ha lelkiismeretére sem támaszkodik feltétlenül, hanem azt tartja, amit felőle Pál apostol mond : Azonban ennélfogva nem igazulok, vagyis azért, mert lelkiismeretem megnyugtat, még nem tartom magamat hibátlannak ; vallom, hogy mindamellett Isten haragjánál és büntetésénél egyebet nem érdemlek; lelkiismeretemet sem tartom csalhatatlannak; nem feledem azt, amit az írás mond, hogy bolond az, aki a saját szivének hisz, mert még a kigyó és tigris is megbízhatóbb nálánál. — Oh, de kedves az Istennek az olyan lelkiismeretes ember, aki ugy érzi, hogy nem bűnös, és mégsem meri magát igaznak mondani. Mi pedig adjunk hálát a lelkiismetért, Istennek ezen nagy ajándékáért, — hogy ne mondjam: bennünk való jelenlétéért. — Vigyázzunk, hogy finom érzéke el ne tompuljon. A vak az ujjaival tapogatva olvas, de ha érzéketlenné válnak az ujjak, sehogysem segíthet magán, — mi sem, ha lelkiismeretünket éri e csapás. — Ha elszunnyad, vigyük és állítsuk a Krisztus keresztjéhez, az ő szenvedése talán felébreszti. Az idei év terméskilátásai. Remények és kétségek között néznek a gazdák az idei aratás elé. Reményekre jogosít a tavasziak iránt a tavasz kezdete és máig való lefolyása. Kételkednek a felett, hogy a kedvezőnek mondható időjárás vájjon képes lesz-e pótolni az ősz és tói által elmulasztottakat ? Mert az őszi vetések általában az egész Alföldön gyengék. Az őszszel nemhogy megerősödni, de legtöbb helyt kikelni sem tudtak ; soványan, vékony szálban, bokrosodás nélkül állanak idáig. DJ az Isten hatalma nagy, ő tehet csodákat is. Hosszú idő van még Péter-Pálig hátra s lehet a május is ilyen kedvező, mint az április és akkor adhatnak az ősziek is meglehetős, közepes termést. A tavasziak szépen kelnek és fejlődnek. A tengerivetésre kedvező az időjárás s a virágokkal diszes gyümölcsfák is szép reményre jogositók, úgyannyira, hogy ha valami késői dér, vagy fagy nem pusztítja a virágokat, gyümölcsben is bővelkedhet a kertészkedő gazda. Nagy bajt és kétséget okoz a börze ideges és rosszak iratu magatartása minden tóren. Nem lehet tájékozódni sem jobbra, sem balra. Nem tudja a gazda eltalálni a helyes utat, kilesni a kedvező alkalmat az értékesítésre. Egy alkalmat elszalasztott, ós mo3t várná annak visszajöttót, de lehet, hogy még nagyobb csalódás éri. Ilyen körülmények között a józan ész is cserben hagyja a számitókat, mart mig a mindenünnen jelzett C3ekély készlet az árak emelkedésének rem ínyét teszi jogosulttá, addig a hallatlan áresések indokolását ós helyes magyarázatát semmiben sem tudjuk megtalálni, hacsak a börze lelketlen üzérkedésében nem. Ez az, amibe mi'gazdák nem tudunk belenyugodni, hogy a mi érdekeinket három-négy börzematador évről-évre igy kijátszhassa, számításainkat büntetlenül Eljött, ünneplőbe öltözködve. Oh, milyen groteszk alak volt, szegény! De az én babéros üdvözletemre Kigyuladt sápadt, satyr arca 5 a viharzó szenvedélyek harca Megvonaglott a szája szögletén. Milyen ügyefogyott volt a jó fiu, Milyen szögletes, szótalan legény, R levélpapiron egy szellemóriás, Csupa káprázat, csupa ragyogás, Vakitó fény . . . És a valóságban Egy kis szörnyeteg, törpe lény, Rkinek végzete meg volt irva Torz arca égő lázfoltjaiba'. R talaj megingott lábam alatt, R csalódás kínja rám szakadt, Indulat hevétől szédült a fejem, Haragos könnyben égett a szemem. Hisz minden veszteség eszembe jutott, Álnok emléke fojtogatott, Csalfa ábrándok ködlovagja, Deli levente, aranyos vitéz, Rki troubadour sóvárgással Szemembe nézve, máris megigéz. Nem ilyen vézna, förtelmes rém, Mem erről ábrándoztam én. fl mi szerelmünk ne legyen próza, Hanem egy csudás hősköltemény. Hogy mit szenvedtem ez alatt titokban, Rmiért igy kiábrándoztam, Rz elmondhatatlan I Végre megoldta a varázslatot Egy gúnykacaj, Egy rosszul álcázott panaszjaj. Rz én csókszomjas ajkam kacagott, Hogy föl ne sírjak, nevettem vidáman, u pedig ismét halotthalványan, Fátyolos szemmel nézett engemet. De olyan vádoló volt ez a tekintet, Olyan fájdalmas, olyan meghatott, Hogy szivemben a vér megfagyott És sohasem éreztem olyan iszonyatot, Mint mikor megfogta kezemet. Valami irtózó rettenet Járta át megriadt lelkemet, Rmitől kitörtem hangos zokogásban . . . . . . Ekkor . . . olyan édesen, lágyan, Mint egy olvadó hárfahang, Mint egy bús ezüstharang, Rz én poétám beszélni kezdett. A szava rezgett Es zsongott bongott, csengett-zengett, Átváltozott a környezet; Mesemondó ajakáról Egy melódia született, Hogy fölmagasztalja az örök szerelmet. R mindenható szerelmet! Rmi szivében lángra kelt, Rmit mohó levélváltásunk Gyöngéden ápolt és nagyra nevelt; Aminek nyiló reményvirágát Lehervasztotta a találkozás, Mert se nevetés, se zokogás Mem titkolhatja előtte a csalódásom, Hogy nem őt vártam. Kezet se fogtunk, ugy búcsúztunk, Mindkettőnk ajka néma volt; De az utolsó pillanatban Szomorú arca felém hajolt S igy könyörgött halkan : „Emléket kérek magától! Rózsaszín ruhájának fodrából Egyetlen foszlányt; Egy levelet a piros rózsából, Rmit nekem szánt. Hisz mind e dísz mégis csak engem illetett, Kit látatlanban szeretett; R babérját is engedje elvinnem 5 a biztatást, hogy ir még énnekem, Rkkor esküvel megígérem, Hogy soha többé nem kísértem, Hisz már úgyse sokáig élek — Beteg vagyok ... a tavasztól félek ..." És a hímes tavasz megérkezett . . . Meleg Délről, Olaszországból, R babérerdők tájáról Kaptam a verses búcsúlevelet; Csupa halálsejtés volt ez a dal, De mégis ujjongó diadal, hogy megelőz a másvilágon És örömmel megy, hogy engem várjon . . . Záradékul hozzá csatolva R végrendelet, írásainak örökösévé Engemet tett. S igy szólt a gyászos, végső üzenet: „Összes vagyonom, Szerelmes verseim, flmiket magához írtam : jusson eszébe. Hány nehéz éjszakát keresztül sirtam, Rzért — mert egyszer nevetett I fiz a kegyetlen nevetése Olyan gyötrelmes sebet ütött a szívemen, Hogy azon vérzett el gyorsabban az életem!" Rzóta . . . Azóta nem volt rajtam rózsaszín ruha És a hajamban sem volt piros rózsa. Azóta . . . Rzóta nem oly vig a nevetésem, Hisz nem volt szomorúbb temetésem, Nem volt kedvesebb halottam soha : Mint az a faun arcú poétagyerek, flki rajongó szívvel szeretett I Két eset. Irta: Péczely József. - A Békésmegyei Közlöny eredeti tárcája. I Néhai jóemlékü Oöndöcs Benedekkel történt, a gyulaiak hires papjával, az alábbi eset, ki kolosszális gömbölyüsége mellett nemcsak a méhészetéről volt híres, neves ember az országban, hanem arról is, hogy annak idején ő aludt legtöbbet és legjobb izüeket a Sándor-utcai parlamentben. A nagy taposómalomba is eljárt rendesen az öreg ur, egy kis „igen"-re, meg ejtőzésre, de még nagyobb következetességgel kereste fel Szikszait. (Hires paprikásokat főznek ott még ma is, de a bora sem utolsó) Egyszer valami ügyben, mondjuk a pótadó erányában, egy küldöttség ruccant fel Gyuláról a fővárosba. Ez alkalommal felszólították Göndöcsöt a hivei, hogy ne átaljon egy kis beszámolót tartani a népnek. — Minek az tinektek? — húzódozott az öreg ur. — Nem lesztek attól ti se szentebbek, se okosabbak. De már a magyaroknak csak épp egy kis beszámoló kellett a boldogságukhoz s addig-addig környékezték, kapacitálhatták a szent atyát, mig végre is kötélnek állt. Amint hazaérkezett a küldöttség, kidoboltatták, hogy ekkor és ekkor, itt és itt lesz a várva-várt nagy szavazás. Bandérium fogadta a szent atyát és virágzápor — mint az természetes is. A Kossuth-téren verődött össze a nép. A zászlók meghajoltak, kitört az éljen-riadalom, midőn a szent atya nagy ügygyelbajjal felkövetkezett a dobogóra. Gerebenics Antal, a dratva-sodrók céhének érdemekben megőszült elnöke, ki egyben iskolaszéki, meg tanácsbeli ember is volt, ott állt a dobogó közvetlen közelében s melegiben nyelte a szót. Megj meglógatá báránybőr süvegét a kenetteljes mondatokon. Mikor egy-egy köztetszést szülő axiómát bocsájtott el a főúr, Antal gazda tele szivta tüdejét levegővel s aztán, mint Isten engedte, torkaszakadtából kiáltá: „Tetszés!" Majd meg: „Derültség!" s közbe-közbe : „Zajos derültség !

u „Taps!" A főúr a dobogóról boszankodva nézegetett Antal gazdára . . . vájjon figurázik-e? De a becsületes, nyilt tekintetről lesugárzó elragadtatás meggyőzte a pátert, hogy a dratva-sodrók elnöke a helyzet magaslatán áll. A programmbeszéd befejezése után, a szokásos murin, mégis megkérdezte a szent atya az elnök urat: