Békésmegyei közlöny, 1906 (33. évfolyam) július-december • 56-108. szám

1906-12-25 / 107. szám

BÉKÉSMEGYEI KÖZLÖNY Békéscsaba, 1906. december 25. é és iek, jzik. jrkomint a ilyiknek fontoselőbb / Foglegyen isz egy n küzkalomi József. párért. .. tulipán-bazár. Mult számunkban megemlékeztünk arról, hogy az iparnak ünnepet rendez a békéscsabai tulipán-szövetség is. Bemutatja egy pompás sátoros városban a házi foglalkozás termékeit, csak ugy, mint az iparét, Szép asszonyok, leányok fogják ajánlani az árukat, amelyek bizton az utolsó darabig elkelnek. Kitűzött célja lesz ennek a vásárnak, hogy a vásárlókat összehozza a készítőkkel. A szabotí,Árban elkelendő portékáért semmit i, :n ion le a tulipán-szövetség. Az teljesen a készítőt fogja illetni. Nemcsak Rékéoiisaba előkelő köreit érdekli ez a vásár, nemcsak vidám és kedves társadal;,! epizód lesz e tündöklő vásár — hölgyeivel, tömegeivel, epikusi színeivel és hangulatával. Szervi vonatkozásba jut majd a kereskedelmi és gazdasági élettel épp ugy, mint a reális törekvésekkel. A gondolat, amely e vásárt létesíti, nem dicsérhető kellőlég. Az intézők, özv. Kiss László né elnöknövel együtt, kitűnően szervezik a propagandát s számithatunk reá, hogy nemcsak Békéscsaba iparosai vesznek részt áruikkal ezen a vásáron, hanem beküldi majd érdekességeit a legtávolabbi vidék is s a redoutban rendezendő vásár először vonja össze a népipar ós háztartás cikkeit az egész megyéből. A rendezés elméssége ós találékonysága pedig pompázó keretbe fogja összefoglalni a küktumokat. A társadalom jrgalmat a tömegek kifáyüzsgésével oly szeretetrea'n, mely társasóleti szemdivattá és sporttá lehetne, oizony nincs miért sok szót jtnünk arra, hogy nálunk aligamogatják az ipart. A házi-ipar peceljesen el van hanyagolva. A multvaló népies házi-iparnak kincsei erteszét hevernek egyes családoknál, lázaknál, mint beszédes és szemrehányó emlékek. A kézimunkában, ruhában, hímzésben ós faragásban, agyag edényekben ós fazekas munkákban felvillanó ötletek ós eredetiségek meghatóan hirdetik a nép vénáját. Csak az alig pár év óta kezdődő törekvések a nemzeti motívumok felhasználásában a magyar iparnak már a milánói kiállításon feltűnő kiválóságot biztosítottak. Bizony-bizony megcsappantak nagyon házi foglalkozásaink is, amiótá se nem sző, se nem fon, hanem bécsi kanavászt vásárol a középosztály. A mezei munkák szünete alatt a por népe sem csinál semmit. Vásárfiába a gyermekének pénzért vesz játékot, amit a cseh, vagy steier ember akkor farag, amikor egyebet nem tud tenni. Nincs párja búzánknak, lisztünknek, de azért mégis külföldrőlszállitanak hozzánk süteményt. A gazda is, az asszony is mindig csak azt panaszolja, hogy kiért, miért fáradjou ? Nem veszik a munkáját, pia cunk sincs reá s a hasznot a közvetítő akarja zsebrerakni. Békéscsaba nemes hölgyei most szemtől-szembe hozzák egymással a vásárlót és készítőt. Ezzel a mély értelmű aktióval lép először a nyilvánosság elé ez a maga sokféleségében és hasznosságában egyaránt kiváló tulipánszövetség. Rá fog mutatni, hogy az a mód, bugyogó keresetforrás. S ezren és ezren vallanak majd tanúságot, hogy érdemes tulipán-bazárt rendezni. A békéscsabai tulipán-szövetség első gyakorlati fellépésének tanulságait és tapasztalatait jól tartsuk meg. Elmosódni se engedjük Megyeszerte készítsük elő a hasonló alkalmakat. Községeink életébe minden ilyen alkalom jótékony vérkeringést ós hullámzást hoz, ha min denütt ugyanezt a szeretetreméltó, gracíózus formát használjuk a szép tarkasátrakkal, a sátoros szépséges néppel, asszonyok ós leányarcok bűbájos seregével. Modern fiatalság. - Steinhausen. A „Békésmegyei Közlönynek" fordította: Tövis. „Ó ne bántsd az arany ifjúságot! Szeles a fejük, de a szivük jó" ! Grillparzernek ezen versét variálni lehetne, ha az ember a mai fiatalság jó részére gondol. Teszem igy: „Csak bántsd a mai arany ifjúságot, Üres a fejék, s ó a szivük oly hideg !" Vigye az ördög azt, aki rosz néven veszi a fiatalság pajkosságait, vidám ragaszkodásait ós azt, aki nem örül a lobogó lelkesedésnek, meg azt is, aki boszszankodik a fiatalos önhittségen. De máskép vagyunk a modern „blazírt" ifjakkal ; akiknek mindegyike valami csodának tartja magát és akik husz éves ko- 1 rukban már vének, huszonnégy éves korukban pedig meggyőződés nélküli stréberek. Ez a fiatalság valóságos veszedelem a jövőre. Nemrég egy nagyreményű jogász kisreményü apja keserű szavakkal panaszolta el baját. „Engem az ócska vashoz dobnak", mondta, „nem értem az uj időket már. Hiszen mi is voltunk valamikor fiatalok, diákok és mi is voltunk könnyelműek ós jó kedvűek. De nekünk legalább szivünk és lelkünk volt, tudtunk lelkesedni ideálokért, szép asszonyokért, volt érzelmünk a kötelesség és munka iránt és mindenek fölött szerények voltunk. Ami''tisztelt fiaink pedig mindenek előtt nagy igényekkel lépnek fel. Alig, hogy felcseperednek, már is nagy urat akarnak játszai, Más élethivatást nem ismernek, mint az élvezetet. Minden tekintetben kitűnő és kiváló lényeknek tartják magukat és nekünk, szegény apáknak nagykegyesen megengedik, hogy véres verítékkel szerzett pénzünket rendelkezésükre bocsássuk, csak azért, hogy ők aztán azt az ablakon dobálják ki. Hát ez kérem borzasztó". Az öreg úr csaknem magánkívül volt. „És az a nagy finomkodás" — mondta tovább, „az a keresett eskluzivitás! Nem régen a fiammal utazom, másodosztályú jegyet váltok, hát a kölyök nem akar beszállani, mert az ő társai elvből csak első osztályon utaznak. Kis hijja volt, hogy pár pofont nem adtam a fiamnak, hiszen akkoriban pár gazdag fiu is volt köztünk, de azok hozzánk alkalmazkodtak, különben ki is nevettük volna őket szépen. Manapság azonban a szegények a gazdagot játszák és mindenáron egyik a másikon akar túltenni, mégha tenger adósságba veri is magát. Hiszen mi is tartottunk valamit magunkra, de nem pökhendiskedtünk. Ami tisztelt fiaink előkelősége azonban csupa külszin és látszat. Olyan a járásuk mintha folyton tojásra lépnének. Ugy öltözködnek, mint a hülye divatbábok s ugy beszélnek egymással, mint az államférfiak. Nézze csak például a köszönésüket. És milyen fontos szerepet játszik náluk a borbély. Szent atyám, ha mi mindennap a borbélyhoz szaladtunk volna, bolondnak tartottak volna bennünket. Hja, ezek előkelő urak, például dolgozni az éppenséggel nem finom dolog, aminthogy szerintük általában minden szellemi foglalkozás vagy magasabb dolog iránt való érdeklődós, nem úri embernek való." „Az utóbbit tartom a legrosszabbnak!" mondtam az öreg úrnak. „Teljesen igaza van, ez a legrosszabb. Azután borzasztó, hogy mi van ezeknek a fejükben. Figyelje csak meg, hogy miféle társalgást folytatnak, ha például együtt vannak. Azt hinné az ember, hogy félkegyelműek között van. Az iparos műveltebb, mint ez a fiatalság. Mit törődnek ezek művészettel, irodalommal, közélettel ? És mit olvasnak! Élclapokat és pikáns könyveket! Ideálokat nem ismernek, legfölebb mulatnak rajtok. Csupa tndatlanság és durvaság ez a társaság! És amellett blazírt lábtól fejig." Aztán tudja meg, mondtam én közbe, ez a blazirtság tulajdoképen csak szükséges álarc. Ha nem volnának blazirtak, akkor levolnának leplezve. A tudatlanságuk napnál világosabb voln Hiszen mindent leszólni, mindenesett nagyon könnyű. Egyáltalán rettenetes dolog ez a blazirtság. Van-e az ő szemökben valami szép, valami jó, valami nemes ? Érez-e valamit a blazirt mélyen és igazán ? Tud-e valaminek örülni ? Tud-e sírni ? Tud-e lelkesedni ? Tud-e egyáltalán ember lenni ? Természetesen az egész blazirt felfogásuk az életmódjukból következik. Aki már fiatal korában anyagi élvezetekbe merül, aki minden jobb érzésnek hijjánvan, azt végre kell, hogy utálat és undor fogja el. „És amellett", mondta az öreg ur, képtelenek valami ujat ós nagyot teremteni. Higyje el, szép jövőnek nézünk elébe. És ezek a fiatal emberek lesznek később az ország ós a társadalom vezetői. Mit várhat az ember ezektől az idealizmus nélkül való elvhajhászoktól és stréberektől ? Nézze például a miniszteri fogalmazót. Bevégezte tanulmányait t. i. korepetitorokkal és egyéb segédeszközökkel átcsúszott a vizsgákon s most már tudósnak is tartja magát, — mert tudatlanságában nem is sejti, hogy mennyit lehet tudni — sőt fényes karierre számit, (hiszen nem hiába tanulótársa annyi kegyelmes urnák) különben pedig folytatja léha életmódját. csak azok a bucsumiak veszik útjukat a csetátye dori-i felé, akik elkésetten sietnek haza a verespataki hetivásárról s a hosszú, rendes út helyett a gyalogösvényen móg csillagkelte előtt akarják elérni a falut. De a benszülött, a verespataki oláh móg kecskét sem legeltet azon a tájon s a tekintetével is csak keresztülfut a csetátye dori-in, amelynek legmélyebb völgyében, apró sziklatömbök között, egy kőkereszt áll már emberemlékezet óta. Ha aztán megkérdi az utas, hogy miért hívják fájdalom hegyének ezt a kőóriást, a vezető csöndesen, vontatottan elmond egy bús történetet. Egy ködös, borongós történetet, amilyen csak a hegyi lakók üde lelkében őrizheti meg zománcát időtlen időkön keresztül. Réges-régen, mikor a verespataki hegyek nem voltak még úgy átfúrva, mint most, hogy vasutakat építsenek a gyomrukba, amelyen kihozzák a bányák aranyait, a nagy tó helyén, ott a csetátye dori-i közelében, egy büszke szikjavár állott. Ember nem tudta, kié volt a vár. Azt sem tudták ki építette. Csak épülni kezdett és ójszakáról-éjszakára nőtt. Mert nappal sohsem láttak dolgozó kezet körülötte. Csöndés és néptelen volt a környék. Még csak szerszámot se láttak seholsem. Pedig vasárnap délutánonként összegyűlt a falu s a merészebb legények vezetésével körülvették a csodát, amelynek falai szikladarabokból voltak összerakva. Puszta volt és hangtalan ilyenkor minden. Mikor aztán leszállt az éj s az érctörő stompok sajátos zúgása is elnémult a vár körül, ott a sziklavilágban apró, kékes lángok gyulladtak ki. Hol ide futottak hol oda futottak. S aszerint, amerre ! yukat vették, végigmorajlott e„ > b it.i .. <,s hang,mintha sziklát guritanánuk i hatatlan erők. Igy tartott ez első <as szóig. És reggel uira magasabb 1 lí a var . . . Eleintén sokat kérdezősködtek egymástól az emberek. Mindenki egyformát tudott, mert senki sem tudott semmit. Móg a pásztorok sem, akik pedig akkortájt még ott legeltették nyájaikat. Ok is | csak annyit tudtak mondani, hogy estefelé csipös, hideg szél kerekedik a kas! tély felől, amely eloltja a megannyi I szentjánosbogárként pislákoló tüzeiket s erre aztán úgy megvadul a nyáj, hogy más vidékekre fut. Mig aztán ők érte járnak — eljő a hajnal s a vár körül újból nyomasztó, gyászos némaság ver tanyát. Ennél a magyarázatnál nem ment tovább senki. Megszokták hát a dolgot s nem törődtek többé semmivel. A rejtelmes sziklavár eközben felépült. A pásztorok nem érezték többó a fagyos esti szellőt, az emberek sem látták többé az imbolygó kék lángokat s a föld sem morajlott ezután. Visszatért apránként kikibe a bátorság. A csetátye dori-i tájéka újból megélénkült. Vig tilinkó szóját hozta amarról az esti szellő és mikor ez elnémult, kigyúltak a pásztortüzek s ott világítottak késő éjszakáig a hegyek ormain — - — — — — — — Egy csudás, juliusi éjjel a hold ugy ragyogott az ég peremén, mint egy óriás narancs. Messziről friss szónaszagot hozott a szellő s betöltötte azzal az egész mindenséget. Ittott egy denevér surrant a szikiaóriások közé. Egy-két juhászkutya elvakkantotta magát a szomszédos hegyek „isztinája" körül. A vakkantásra más iránybői is feleltek a derék állatok, aztán néhány pillanatig olyan őrületes csaholás támad; a sziklaországban, hogy visszhangzott köröskörül a tájék. A csetátye dori i környékén is pokoli zajongásban törtek ki a négylábúak. Egy magas, izmos csobán felugrik a földről s botját a kutyák közé dobja. Az egyik állat élesen fölvonyit, mire a többiek elnémulnak. A csobán megkeresi pásztorbotját, álmosan megdörzsöli a szemeit, felnéz a ^csillagokra s bosszúsan igy szól magához: — Sokáig aludtam. Mindjárt ott lesz! . . . És elindult a csetátye dori-i felé. Aztán leült az egyik kőszirtre s hosszan, merően a holdsugaras éjszakába nézett. Közben nagyon, nagyon sürün, rá-rá vetette szemeit a csillagokra is. Felugrott, járkált, újból leült s újból kezdte élűiről. Látszott rajta, hogy nagyon vár valakit s hogy terhére esik a várakozás. Egy nótát kezdett hát fütyülni. Bánatos, monoton volt ez a nóta, mintha egy sziv dobogna abban. Egy sziv, amelynek felét ez a hatalmas kőóriás nyomná. De egyszer csak vidám trillákat vitt odébb a szellő. A monoton ütemek minden átmenet nélkül gyors, pajkos melódiába kaptak s ugy sugárzott belőlük a boldogság, mint az a sok apró csillag a sötéten kéklő égbolton. És messze a réten egy árny közelgett Bucsum felől a csetátye doriihoz. A csobán már dúdolta a dallamot s tipegett is hozzá gyerekes örömmel. És amikor az árnyék körvonalai kibontakoztak már á misztikus, holdsugaras szürkeségből, a csobán feléje futott, gyöngéden átölelte az árnyék derekát s lassan, áimodozóan susogta feléje: — Marjuci, édes Marjuci! . . . Leány volt, erős hegyi leány. Vadrózsája e sziklaországnak s plasztikus rzépsége a női nemnek. Dus, rendetlen hajfonatai, melyek mint buja lomb az erős, sugaras törzsre, ugy omlottak vállaira, elárulták, hogy sietve jött ós nem ért rá otthon összegyűjteni a koromsötét fürtöt. Ajkai nagyok és húsosak voltak. Szemeiből kisugárzott a szenvedély, amelynek varázslatos, megfejthetetlen fénye a szem alatti kékes karikákat még sötétebbé színezte. Arcát, a fülek mellett, pehelyszerű szőrözet borította. Finoman hajlott, vékony orrának cimpái egészen kitágultak, mikor a csobán magához vonta azon a kőszirten, amelyre leültek. — Marjuca, nézd mit hoztam neked ! ? . . . szólott a legény s egy vékony papirosba göngyölt nyakéket adott át a leánynak. Aztán hozzátette még ezt is: — Topánfal várói hoztam. A topánfalvi vásárból . . . Marjuca nem felelt semmit. Még meg sem köszönte a gyöngyöt. A legény ellenben mind beszédesebb lett: — Hallod Marjuca, már haragudni akartam reád. Tegnap sem jöttél el. Pedig el akartam búcsúzni tőled. — Az éjszaka mentünk Topánfalvára. Egész uton reád gondoltam . . . Marjuca megmozdult ekkor s közömbös hangon ennyit szólt: — Azt hittem, ma is ott vagy még ! A legény nem nagyon értette, mit akar ezzel mondani a leány. — Tudod Marjuca, folytatta tovább gyerekes bőbeszédüséggel, jó vásárunk volt Topánfalván. De csak nekem volt jó vásárom És tudod, miért volt jó vásárom? Ezért ni! Ezt tőled loptam el! S egy vékony, kis, selyem katrincadarabot mutatott a leánynak. A mult este vágtam le katrincádból, késemmel . . Ez hozta meg a szerencsémet , . . Itt aztán elhalgatott, a leány pedig elvette a ruhafoszlányt s óvatosan, félve simogatta azt a kezei között, mintha ki akarta volna simítani a ráncokat. Nem is figyelt a legényre, amikor tovább folytatta szerelmes beszédét: — Keresztet is vetettem, hármat is, amikor eladtam a jószágaimat. Aztán tudod mit csináltam ? A többiek a korcsmába mentek pálinkát inni, ón nem felejtkeztem meg arról, hogy fogadalmat tettem neked. Tudod, még a tavaly tettem ezt a fogadalmat . . . Inkább nekik adtam azt a pénzt, amivel áldomást kellett inni. Nekik adtam, hogy- igyanak a te egészségedre. Hej, hogy be is rug-