Békésmegyei közlöny, 1906 (33. évfolyam) július-december • 56-108. szám

1906-11-18 / 96. szám

BÉKÉSMEGYEI KÖZLÖNY Békéscsaba, 1906. nov. 11 végett megküldött határozat alkalmasint általános hélyesléssel fog találkozni a mi vármegyénk parlamentjében is, mert a sztrájk-visszaéléseknek s a sztrájkok tultengésének szomorúbb tüneteit aligha tapasztalhatjuk oly intenzív megnyilatkozásukban, mint a magyar Alföldön. Tárgyalás alá kerül ezen a közgyügyülésen Doboz község képviselőtestületének azon határozata is, amelylyel kimondatott, hogy Gerla és Póstelek önálló pusztáknak adminisztrációját nem hajlandó Doboz község tovább is ellátni. Ez a frappáns határozat előreláthatóan élénk vitát provokál majd a törvényhatósági közgyűlésen, annyival is inkább, mert a község vezető emberei felebbezték meg azt A s z a 1 a y Gyulával az élükön. A tárgysorozat előkészítése még mindig gondos munkát ad dr. D a i m e 1 Sándor főjegyzőnek. Sztrájk és szocializmus. Irta: Duababa Vilmos. Ma már mindenki tudja, hogy e századnak legnagyobb problémája a tröszt-, kartell- és sztrájkkérdése. Nálunk Magyarországon az elsőnek nincsen létalapja, a kartelleket illetőleg pedig sokkal kisebb ipar-állam vagyunk, mintsem hogy azok a társadalomban mélyebb barázdákat hagynának maguk után. Hanem igenis legaktuálisabb gazdasági kérdéseknek egyike nálunk a sztrájkügy, melynek problémája nemcsak a vállalkozókat, munkaadókat és munkásokat, hanem magát a nagy közönséget is kell hogy foglalkoztassa. Mert a sztrájkok maniatikus terjedését, főleg pedig tűrhetetlen elfajulását tekintve, e kérdés ma már nem tisztán ipari és nem is kizárólag közgazdasági, hanem a szó szoros értelmében társadalmi kérdés. A sztrájkok elfajulása tehát ma már nem csak a munkaadók, hanem a fo gyasztó rovására megy. Sehol a világon nem aktuálisabb a sztrájk kérdése, mint éppen nálunk, ahol az már komolyan veszélyezteti a termelés rendes menetét. Agrár-állam levén itt, az édes anyaföld termése képezi a jólét alapját, ha tehát oda jutunk, hogy nem lesz munkáskéz, mely a kalászt levágja, az pótolhatlan veszteség lesz ugy a termelőre, mint a munkásra nézve, mert előbbinek termése, utóbbinak egyszersmind kenyere is. A gyári munkás mulasztása pótolható, de a földmunkásé nem. Ma, mikor oda fajult a dolog, hogy a sztrájk nem pusztán bérmozgalmi eszköz, hanem politikai fegyver is, igen bölcsen cselekszenek törvéuyhozóink, ha sztrájktörvény létesítését veszik tervbe; legyen az önálló, vagy mint mondják az uj ipartörvény keretébe beillesztve, csak legyen meg mielőbb, hogy törvényes intézkedésekkel hathassanak oda az arra hivatott tényezők, hogy eme áldatlan állapotok, ha nem is szanálva, de legalább szabályozhatók legyenek. A sztrájktörvénynek ugyan nem szabad kiszolgáltatnia a munkásokat a tőkének, mert a munkaadóknak a munkással szemben való önkénykedése ellen csakis a munka tömeges beszüntetése nyújt védelmet. Ezt szemelőtt tartva, a sztrájkot elvben ellenezni nem szabad, mert a sztrájkjog elismerése ma már közgazdasági követelmény. De akik a sztrájkot nem arra használják fel, hogy vele éljenek, hanem, hogy azzal a munkáltatók és a közönség rovására eklatáns módon viszaéljenek, ezek már büntetendő cselekményt követnek el, mely a közérdek, a közgazdasági békés fejlődés és a társadalom nyugalma érdekéből nem maradhat megtorlás nékül. Tehát sújtsa a sztrájktörvény kérlelhetlen szigorral a mai bérharcnak mindinkább mutatkozó ama jel ínségeit, melyek a durva erőszakban és terrorizmusban nyilvánul. Történjék törvényes intézkedés arról, hogy a nemzet termelő rétegeinek védelem nyujtassék a munkásosztálynak minden uzsora ós kizsákmányolásával szemben, de különös gond fordittassók arra, hogy a bérharc rákfenéje, az üzletszerü sztrájkcsinálás célt ne érjen. A törvény védelmet kell hogy nyújtson azokkal szemben, kik üzletszerűen szítják az elégületlenséget, magukkal ragadva azokat a munkásokat is tömegesen, kik egyóbbkónt meg volnának elégedve helyzetükkel. A nép alsóbb rétegeiben lappang az elégületlenség tüze és várja az alkalmat, hogy kitörhessen ; ezen kitörést a felsőbb osztályok nyomása és lelketlen haszonleső izgatók csak siettetik. Orvosság csak egy van! — A humanizmus és a nemes szociális politika alkalmazása és nem hangoztatása, mert a munkásnak éreznie kell, hogy a társadalom terheit könnyíteni akarja és akkor vissza fog térni minden izgatás dacára jobb lelke sugalata mellett az elógültsóghez. Helyes szociális politikára nem csak szocialisták kedveórt van s ükség, hanem első sorban a felsőbb társadalmi rétegek védelme érdekében. Mert ha az a lappangó tüz kitör, első sorban a felsőbb osztályok vannak kitéve a megtámadtatásnak. A tüz kitörésének előjele mindig a füst. A nálunk egymásután ismétlődő sztrájk a munkásosztály elógületlensóge ilyen füst, mely következtetni engedi a társadalom mélyén forrongó és kitörni készülő tüzet. Tehát a társadalom józanul gondolkodó részének kötelessége azon törekvés, hogy az élet igaztalanságai, melyet a születés okoz, kiegyenlítessenek, mert ha az egyik gazdagnak, vagy hatalmasnak, a másik szegénynek vagy szolgának születik, utóbbi ha már tudja, legalább ne érezze szegénységét, vagy szolgai mivoltát. A kulturállamokhoz sorozzuk magunkat, tehát tegye magáévá a társadalom az igazi, a nemes szocializmus elveit és hasson oda, hogy a vagyonviszonyok és születési differenciák kiegyenlítessenek, hogy az egyéni érték és munkaerő szerint osztassanak meg az élet javai, mert előbb utóbb csak el fogunk jutni az örökösödések korlátozásához ós a mostani birtokviszonyok megváltoztatásához. Franciaországot az elégületlenség a communeig juttatta, kikerülhette volna azonban a katasztrófát, ha azon szociális politikát vallja, mely a forradalomban csírázott ki és má már az állam létalapja. Nézzünk végig a nagy kulturálla inokban, melyeknek gazdasági ós kulturális sulyuk van és iátni fogjuk, hogy a szociális politika békés, alkotó, teremtő korszakot biztosit azoknak. Ott az ország függetlensége nem paragrafusokon, hanem önerején alapul, az erőt a munkában és tudásban bírja, ott nem csak jogokat tanítanak, hanem kötelességeket is. Lassanként tehát meg kell barátkozni azzal a gondolattal is a világi latifundiumoknak ós a papi lekötött birtokoknak, hogy ezen, a középkorba való intézményeknek már nincsen létjogosultságuk. Ma már produktív politika csak a szociális politika lehet, mely a nemzet fenmaradásának alapja ós a nép jóléte Drágasági pótlék a tisztviselőknek és alkalmazottaknak. Békéscsabán megadták már. A községi tisztviselők és alkalmazottak szegényes anyagi helyzetének ismertetését fölöslegesnek tartjuk. Szerte a vármegyében sok szó esett erről a közelmúlt hónapok folyamán, mikor az élelmi szerek fokozatos drágulásával lépést tartott minden az életfentartásához szükséges cikkek drágítása is. Ilyenformán mind elviselhetetlenebbé vált azoknak a szegény lateinereknek helyzete, akik a fizetés ranglétráján csak egyetlen fokot ismernek. Ezekhez járult a lakbérek emelkedése is. A szűkös viszonyok között élő tisztviselő, vagy községi alkalmazott fizetésének 25—30 százalékát lakbérre fizette el s a fennmaradt garasból alig élhetett máról holnapig. Ez indította Békéscsaba tisztviselőit arra, hogy 1907. január 1-étől kezdődőleg lakbérpótlékot kérjenek a képviselőtestülettől. A képviselőtestület elvben hozzájárult a tisztviselők kérésének teljesítéséhez s egy bizottságot küldött ki az ügy tanulmányozására és a javaslat megtételére. Ez a bizottság csütörtökön terjesztette a közgyűlés elé javaslatát, amely lakbér helyett 15 százalékos fizetésemelést javasol megszavazni a tisztviselőknek. A bizottság javaslatát K o r o s y László főjegyző ismertette. Mindjárt az ismertetés után szólásra jelentkezett Áchim L. András s kifakadt az ellen, hogy őt, aki egyedül ellenzéki tagja annak a bizottságnak, egyetlen értekezletre sem hívták meg. K o r o s s y László valótlannak mondja Áchim állítását. Az egybehivást a kezelő személyzet teljesiti, amely kihordatja a meghívókat, Áchim éles replikája után S a i 1 e r Vilmos dr. kéri a közgyűlést arra, hogy ne térjenek le az egyes felszólalók a higgadtság útjáról. Lehet hogy igaza van Áchimnak. Kivitték az ő meghívóját is, de nem vette azt kézhez. Ebből az esetből kifolyólag. indítványozza, hogy ezután vevény mellett küldjék szót a meghívókat. A közgyűlés egyhangúlag magáévá tette az indítványt. E szerencsésen elsimult csetepaét után Maros György önálló indítványt terjesztett a közgyűlés elé. Konstatálja, hogy a kiküldött bizottság csak a tisztviselők érdekeiről gondoskodott, pedig a baj mindenkit egyformán érint. Érinti az elöljáróságot is, érinti a többi alkalmazottakat is. Konstatálja, hogy a bizottság javaslata értelmében nem lehetne maradandóan orvosolni a bajt s ezért egy önálló indítvány keretében azt kéri kimondani és határozattá emelni, hogy minden községi alkalmazott 6 éven keresztül 3 évenként ismétlődő egymásutánban jelenlegi fizetése 10 százalékának megfelelő d r á gasági pótlékban részesüljön. Szeberényi Zs. Lajos igaztalannak találja, hogy a régebbi hivatanokok is csak olyan mértékben részesüljenek e segélyezésszerü jótéteményben, mint a többiek. Egyébbként megmarad a bizottság javaslata mellett. Maros indítványát nem veti el, de komplikáltnak Ezért tévesztjük össze szerelmes korunkban az angyalt az ördöggel . . . Mindez mellékes, mondhatják Önök ... A kis Viki históriájára kíváncsiak? Nos, a történet egyszerű. A kis Vikit keresi a — rendőrség. De keres egy ifjú Romeot is, aki nem méreggel küzd az akaratoskodás ellen, hanem furfanggal és — gyorsvonati jegy gyei . . . Pardon. Az özvegy menyasszony. Irta: Nagy Béla. Ugy volt, hogy a Tar Pista aratás után feleségül veszi Karó Menyhért uram leányát, a Veronkát. Még a tavaszkor cseréltek gyürüt, de már gyermekkorukban egymásnak szánták őket a szülők, akik jó szomszédok voltak régi idők ótaA Pista szerette is a Vérikét, a hogy magafajta módra elnevezte, de a leány nem igen tülekedett a legényért. Már inkább a Lakatos Péter tetszett neki és a vasárnapi cécón szivesebben rakt i véle a dsárdást, mint a Tar fiúval, a ki nem is értett a cifra bokázáshoz, kivijongató mulatsághoz. Tudta ezt jól a Pista és valahányszor Péter karjai között látta tovalebbenni a jegybéli mátkáját, elfogta a szivét a féltékenység és ha lett volna hozzá elég virtusa, az indulatja parancsolatjából menten megbicskázta volna Pétert, a ki egy csárdában akart dudálni véle. Mert akaratlan legény volt Pista. Egyetlen magzatnak jött a világra s a mióta csak melengette az anyja, mindig becéje volt Taréknak. Dologra se igen hajtották s persze hogy ugy nevekedett, mint a mesebeli princ, a kinek bársonyos maradt a keze a dologtalanságtól. Antul kérgesebb tenyere volt a Péternek, aki a vendégoldalt félkézzel lóbálgatta naphosszat a kezében. Péter és Pál napján nagy cécóra kergült a falu ifja—véne. Táncoltak virradtik, pedig hát hajnalra kasza, sarló csörög majd a kézben. Pista nem kívánkozott lejtegetésre, mert holnapra pihent erővel akart az aratáshoz látni. A munka nagyon megviselte mindig és fáradtsággal nem birta volna meg a derengésre a kaszát. Dejszen a Péter ott forgolódott egész este a fehérnép körül. De legkivált a Vérike tájékán praktikázott s megfordult vele százszor is a cigány nótájára a pallózatlan korcsmában : mért hát esett az eső és az udvarból bekerültek a menyezetes falak közzé. Péter pörgetteforgatta a szép teremtést, akinek ugy kipirult a tánctól az orcája, mint a pipacs, amikor a bimbóját fesli. Hogy aztán a szívbe mennyire lobogott a tüz, abból csak a szemek égető, lángos sugarai sejtettek valamelyest. A cigány elhagyta a nótát. Belefáradt szurtos a vonó nyüvésbe, nem győzte már a talp alá valót. Péter maga mellé ültette Vérikét a padkára. A két tekintet némán találkozott, mire Péter szivéből is kifakadt a szó : Vérikém, lelkem, jó szándékkal volna valami mondani valóm. Hát mindég van, mindenkinek van beszédje, szólt a leány s biztató mosolyával nógatta a legény szavát. Nagyon régen megülte a szivem a szerelem indulatja. A te orcád takaródzik a keblem oltárán. Mondom no, szeretlek . . . A leány hallgatott. — Ugy gondoltam, hogy szólok hozzád. Árra kérlek, mondd meg: szereted a Pistát ? Elmész e hozzá feleségül ? Semmi válasz. Csak egy nagy sóhaj tört elő Vérike szivéből, ami megdagasztotta pruszlikját a keble hulláma fölött. Péter megragadta a kezét s reszketve, fuldokló hangon szólt újra: Még farsangkor meg akartam néked mondani, de vártam, vártam, hátha egyszerre csap ki a, szikra mindkettőnknek szerelme tüzéből. Aztán ugy lett, hogy gyürüt cseréltél a Tar Pistával. Azt gondoltam, hogy nem állok utadba a boldogságodnak. De látom, hogy kellemetlenül vagy Pistához . . . nem szereted és ezt az ón szivem súgja. Mond, no mond, szereted a Pistát? Vérike ajkáról elrebbent a susogó, a kurta felelet: — Nem ! Aztán, hogy gyorsan utána tette: - Téged szeretlek, Péterkóm . . . Kiragyogott a legény szeme. Egy pillanatig az eszét jártatta, aztán karon fogta a leányt és odavitte a cigányhoz. Ott trécselt a sok fehérnép. Pista meglátta őket. A féltékenység majd megölte, a hideg is rázta tőle. Odaszólt a jegyesének: — Vérike, egy szóra ! — Nem megy a galambom, vágta vissza Péter nem mehet, mert volna néki tőlem valami várandósága. No, de lerovom rögvest az adóságom . . . < Azzal átölelte a leányt és csókot nyomott apró ajakára. Pista arca megfehéredett. Rárohant volna egyszeribe a csábitóra, de érezet, hogy a Péter karjának acélja izzó verné Csak a fogát csikorgatta s miközben befelé ette a mérges keserűség, csak annyit morgott a Péter felé: - Leszünk mi még egy gyöpön! Péter feltűrte az inge széles ujját, dagadóra erőltette az izmát, megmutatta a settenkedőnek. Mintha csak azt akarta volna mondani: Nézzétek meg az én karomat, meg az övét, aztán kitalálhatjátok, hogy ki marad majd a gyöpön Hajnalra megtülkölte a munkát a kisbíró. A világító őrök csillagnak még a karimája se látszott, a mikor az első rendet már levágta a Péter kaszája. — Serényebben izgett a munkán. Mintha csak piszkafát pörgettne az ujja, olyaténmód iveit a kezében a kasza. A Péter szeszsziója határt ért a Tarék földjével. A két gazda kalászai a véges glédában ölelkeztek egymással. Az egyik aranyszőke termése cirógatta a másikét. Itt-ott talán össze is ért a két gazda kalásza. Szép hullámzó aranytó volt a kalászos rónaság, mintha csak vógesvégig árvaleány hajbólogatott volna a hajnali szellő üdeleheletére. Mikor a nap kibujt a messze róna ive mögött,„.letette a kaszát Péter. Nagy sarló volt már akkor a szeszsziója részén. A vágása iránya a Tarék földjének tartott. Á győztes hadverö lábánálh evert a sok holttá lett kalász. Leheveredett a kiteritett szűrére, kipakolt a tarisznyából kenyeret szalonát. A mikor aztán jóllakott, félresodorta a bajszát, nagyot húzott a kulacsból s aztán újra neki gyürkőzött a kalászoknak. Fel se tekintett. Csak vágta-vágta a rendet s lépésről-lépésre közeledett a Tarék határához. Acélba ütődött a kasza. Egy villanás és felvetette a fejét, hogy lássa, mibe akadt a munkája. A Tar Pista állott a vágása határán, kaszával kezében. Egymásra tekintettek. Tüzes villám lövelt errül, gyáva tekintett keresett menedéket amarrul. Péter szólott: — Pista öcsém, nem gondolod, hogy egy gyöpön volnánk. A másik hátrálni akart. Péter beszólt tovább : Kicsi ez a világ kettőnknek, elég ha csak egyikünkre süt a» úristen örök lámpása: ' Megsuhant a levegőben a Pista acélja, mire megkanyarult a Péter kasszája is. A másik pillanatban a két fej a tarlón hevert és a két ifjú test is odahult a többi élettelen kalászok közé . . . Igy lett Karó Veron özvegy menyasszony.