Békésmegyei közlöny, 1905 (32. évfolyam) január-június • 1-64. szám

1905-01-13 / 7. szám

XXXII. évfolyam. Bé

késcsaba, 1905. Szerda, jan. 11-én 21 szám. itt ii POLITIKAI LAP. Telefo*-szám 7. Szerkesztőség : főtér, 876. számú ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők Kéziratok nem adatnak vissza. ElrŐFIZETÉSI DI3: Egész évre 12 kor. Félévre 6 kor. Negyedévre 3 kor. Előfizetni bármikor lebet évnegyeden belül is. Felelős szerkesztő: MAROS GYÖRGY Szerkesztő: PALATIKUS JÓZSEF. Kiadóhivatal : Telefon-szám Főtér, 876. számú ház, hova a hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési dij készpénzzel helyben fizetendő, nvilttér-ben egy sor közlési dija 50 fillér. Lehet-e erőszak jogforrás. Békéscsaba, jan. 12. Visszhangzik az ország a dörgedelmes frázisoktól és a nép általános igazságoktól; de jaj volna a nemzetnek, ha amaz igazságok (?) fölött ma és a jövőben nem tudna eltekinteni! Harsog a jelszó: erőszak nem lehet jogforrás! Pedig ha tudnák sokan, mit jelent ez elv teljesen következetes keresztülvitele minden időben, minden helyzetben, dehogy vennék a szájukra. Vagy talán akad magyar ember, aki nyiltan hirdetné, hogy az eszköz előbbre való a célnál: egy általános jog elv a hon életénél ? Ha tudnák, hogy ez elv végletekig való vitele egyértelmű a nemzet öngyilkosságával, letennék a nagy dob verőjét s talán lelkes hangon kiáltanák a nagy Róma örök igazságát : »Istus reipublicaeultima lexesto !" A középkor Rómája — önérzetesen mondhatjuk — mi vagyunk. Rómát éles politikai bölcsessége, hatalmas tettereje, szilárd erkölcse tette a világ leghatalmasabb államává, ez a hármas egység gyűrte rabszolgává a légiókban Európát. A magyart, ezt a kis keleti fajt nem a fegyver tartotta fönn millió vészben, kinban, szenvedésben csupán, hanem ama rómaival közös három nagy tulajdonsága és annak eredménye: az alkotmány. Európa legerőteljesebb államalkotó népe mi vagyunk. Az erős és józan közszellem, a politikai éles ész, a nemes konzervativizmus ott ragyog a magyar ember nyilt homlokán. S e nagy pörben, a nagy Ítélet előtt e nemzet múltja, jelene és jövője áll a magyar elé, hogy intsen és buzdítson : ne szobatudósok általánosságaira hallgasson, hanem csak és tisztán csak őseitől örökölt éles Ítélőképességére; ne higyjen semmi másnak, csak nyilt szemének. Nem méltó a múlthoz, nem méltó a jövőhöz, hogy elfogadjunk a haza fölött, a hon üdve fölött eltekintő, zsarnokoskodó jogi általános elvet, mert mikor a haza üdve forog kockán, csak egyetlen jelszavat lehet a harcba vinni: „Salus reipublicae ultima lex ! esto!" Nem az élet levegője csap ki onnan, ahonnan e jelszó hangzik: a erőszak nem lehet jogforrás", hanem a halottas kamráé, nemzetek halottas kamrájáé. Vagy igaz ez az elv s akkor ma és a jövőben, rendes és rendkívüli körülmények között, mindenkor, ha törik, ha szakad, keresztül kell vinni, vagy csak rendes körülmények között állhat meg e formula s akkor meg kell engednünk, hogy erőszak is lehet jogforrás. Tercium non datur. wErőszak nem lehet jogforrás" : hangzik a nagydobon. Ha nem hamis a dob hangja, a tétel nemcsak nálunk igaz, s nemesek ma áll, hanem tegnap is, holnap is. Ej, ne nézzük hát a mai helyzettől többé-kevésbé elhomályosult szemmel ezt a kérdést, hanem tekintsünk a szegény Lengyelország sirja felé. Vájjon ha valamelyik lengyel államférfiunak eszébe jutott volna erőszakkal megszabadítani hazáját a „nyepozvolimtól"-tól, áltól a diétái szabálytól, mely szerint egyetlen egy ember tiltakozása minden javaslatot a lomtárba küldött, attól a szabálytól, mely Legyeiország bukásánál legmélyebben fekvő oka, ugyan lehetett volna-e tisztességes, hazáját szerető, hazájáért aggódó lengyel hazafinak tiltakozni az erőszak ellen, mely 1 nemzetét a sir rettenetes mélységéből megszabadítja s akadt volna-e igaz, józan hazafi, aki azt mondta volna, hogy az uj diétái szabály utján létrejött minden törvény semmis, mert meg vagyon irva : erőszak nem lehet jogforrás ? Máskép mint erőszakkal pedig Legyeiországot a „nyepozvolim" rettenetes szörnyétől nem lehetett volna megszabadítani, mert a reformjavaslat mindig talált volna egy ellenzőre. Kettő között kellett volna a nemzetnek választania: erőszak, vagy sir. Igen sokan közölünk a sokat emlegetett dicső elvhez hűen, az utóbbit ajánlották volna a szegény Lengyelországnak: hogy feküdjék bele a sirba. „Erőszak nem lehet jogforrás." Ugy hangzik e jelszó, mint a koporsószögezés. Halljuk meg, értsük meg a Lengyelország sírjából előtörő intő szót: Ébredj te szegény elvakult, elhagyott magyar; jóhiszemű és kétes, Békésmegyei Közlöny tárcája, Két leány. - A Békésmegyei Közlöny eredeti tárcája. Irta : Palatiim* Jóssef. Két leány, az elválhatatlan jóbarátok, együtt hallgatták a lugasban az előttük ülő férfi beszédét. Figyelemmel, áhítattal. S ahogy a sápadt fiatalember végére ért a szomorú történetnek, majdnem egyszerre nyúlt feléje két résztvevő kéz. — Mélyen meghatott a maga szomorú kálváriája, — mondta az egyik. A másik egy könyet törölt ki lopva a szeméből és egy titkolt sóhajjal fejejezte ki részvétét. Néhány percnyi csönd állott be, azután ismét az első szólalt meg. — Ne tekintse kegyelete megsértésének kérdésemet. Hű fog maradni drága halottja, emlékéhez ? — Örökké. — Eszerint nem is nősül meg soha ? Erre határozott választ nem tudok adni. De azt hiszem, hogy igen. De mért kérdi ezt ? Az irigyelt Mérey Klára, a gazdag leány sablonos pózzal vágta ki a betanult citátumot feleletként. — Mert sohasem szerettük azt igazán, szivből, akinek az elvesztését pótolhatjuk. Azt hiszem legalább, hogy az elvesztett boldogságot önnek sem pótolhatja senki. Részben van csak igaza e mondásának. Még éltem tavaszán állok. Nékem még a minden gyógyító idő behegesztheti sebeimet. És akkor, ha a sors előmbe vezérli az ő megtestesült jóságát, megnősülök. Azért hü maradok emlékéhez, annyira hű, hogy első szerelmem tárgyát imádom uj ideálomban. — De hagyjuk most e témát. Esteleledik. Ajánlom magamat hölgyeim! — köszönt Lórántfi, aki kalapját és botját véve, indulni készült. — Ejnye, ejnye Lórántfi, de szórakozott ma! Kég csak kezét sem nyújtja ? Hova oly sietve ? — kérdezte" Klára, miközben büszke fölénynyel nyújtotta jobbját a férfinak. Az visszalépett és elérzékenyülve mondta: — Ezt minden nap megkérdezi tőlem, Klára. Pedig tudja jól, hová vezet utam, ha leszált a nap. A temetőbe . . . — No azért ne érzékenykedjék barátom. Fogadja el tőlem e virágot, — szólt Klára és hajából egy szál rózsát húzva ki, azt Lórintfinak nyújtotta. — Ezt pedig tegye oda drága halottja sirjára, — mondta remegő, félénk hangon Erzsi, a Klára bakfie unokahuga, ós egy nefelejcset adott át a férfinek, aki hálás pillantásokkal mondott köszönetet. Az esthomályban már eltűnt a férfi alakja. Némi szünet után megszólalt Klára: — Szinte kiismerhetetlen ez a Lórántfi. Egy éve jár hozzánk, de még ma sem tudok felőle magamnak tiszta képet alkotni. Hanem neked, kedves Erzsikóm megvallhatom, hogy Lórántfi érdekel, sőt hogy ne titkolózzam, őrületesen szerelmes vagyok belé. Persze, ezt csak neked árulom el. Neki azonban a világ minden kincséért se mutatom. Dehogy is! Még elbizakodnék. Igy is elég myakas. Bár egy év óta idejár, de még egy szerelmet sejtető szót ki nem vehettem belőle. Nyakas, borzasztóan nyakas természetű gyerek. Csak mindig elvesztett ideáljáért epedezik. Pedig tudom, hogy szeret, nagyon szeret és a kezemet is meg fogja kérni. Meglásd csak. És ezt tudja az egész város, csak ő nem akarja bevallani. Szörnyű nyakas, de meg kell neki törni. Meglásd, hogy tartózkodásommal, hideg kimértségemmel féltékennyé teszem és akkor meg fog törni. Tudom én már a taktikát,