Békésmegyei közlöny, 1905 (32. évfolyam) január-június • 1-64. szám

1905-03-05 / 30. szám

viselői kar javadalmának emelése mellett csökkentheti a tulmagas (85-%os) pótadót legalább 40%-kal. Végeredményében Gyula város fejlődésének és polgárainak boldogulása, könnyebb megélhetése mellett, nyugodt lélekkel fejlődhet vissza nagyközséggé, anélkül, hogy a város bármely kulturális, vagy közgazdasági érdeke a legkisebb csorbát is szenvedné. Mindezen igazságokból pedig tanúságot meríthet magának Békéscsaba, amelynek polgárai, ha egyszer talán azt találnák álmodni, hogy mutatósabban festene Magyarország mappáján „Csaba város", mint „Csaba nagyközség", kellemetlen valóra ébrednének, amint ébredt Gyula. = Ujabb kihallgatások. Harmadik hónapja, hogy a kormányzás kérdésében a korona a nemzetre apellált, hogy kívánságáról tájékozást szerezzen. A nemzet válaszolt. Elitélte a kormány eljárását, nem adta meg neki a többséget. A korona és kormány tudomásul vette a nemzet akaratát. A kormány lemondott, a korona elfogadta a lemondást. Ez mind tökéletesen az alkotmányosság követelményeinek megfelelő. ' A nemzet, második hónapja, hogy meghozta Ítéletét. És ma is ott vagyunk, ahol voltunk. Elvek és pártérdekek meddő harcában elsikkad az ország mindenek fölött való érdeke. Majdnem, hogy a kezdet kezdeténél állunk: egy sereg ujabb kihallgatás előtt. A király gróf Tisza István miniszterelnök előterjesztésére 16 politikus meghallgatását fogadta el a héten. A szabadelvű párti politikusok közül a következők kaptak meghívót: gró, 0 s á k y Albin, báró Dániel Ernő F a 1 k Miksa, H ó d o s s y Imre, Láng Lajos, gróf Zselénszky Róbert. Ezzel szemben a függetlenségi pártnak négy tagját hivták meg: gróf Apponyi Albertet, Justh Gyulát, T h a 1 y Kálmánt és T ó t h Jánost. E függetlenségiek közül kettőnek a kihallgatása, a Just Gyuláé és a Tóth Jánosé, az elnöké és a háznagyé, csak formalitás, marad tehát gróf Apponyi Albert és Thaly Kálmán. A király báró Bánffy Dezsőt, mint az uj-párt vezérét, hivta meg. A disszidensek Darányi Ignác által vannak képviselve. A néppárt köréből két férfiút fogad a király, gróf Zichy Nándort, a néppárt vezérét, R a'k o v s z k y Istvánt, a néppárt alelnökét, (különben a képviselőháznak is alelnöke,) aki valószínűleg a párt elnöke, gróf Zichy Aladár, helyett jelenik meg. De fogadja a király gróf Zichy Jánost is, a néppárt egykori elnökét, aki most pártonkivül áll. A kihallgatandók sorában ott van T omasics Miklós is, a horvátok újonnan alakult pártjának az elnöke. A meghallgatandók nézetével körülbelül már mos is tisztában van a politikai világ. Gróf Apponyi szerint koalíciós kormányt kell alakítani. A katonai kérdésekben a nemzeti követeléseket érvényesíteni kell, de megelégszik a 67-es alapon való fejlesztéssel. A közgazdasági dolgokban az önálló rendelkezést hangoztatja, de a megoldás módjaira nézve az alkudozásoknak teret enged. Báró Bánffy Dezső, aki komoly megfontolással egyaránt figyelemmel van a nemzet és a dinasztia érdekeire, a 67-es alakulás hive, de önálló vámterülettel és a hadseregben a magyarság jogainak érvényesítéseivel, benső ügyekben nemzeti magyar politikai kormányzással. Báró Bánffy bizonyára a legőszintébben fogja feltárni az uralkodó előtt a helyzetet és az orvoslásra vonatkozó tervei okvetlen figyelmet fognak kelteni. Gróf C s á k y Albin, báró Dániel Ernő, F a 1 k Miksa, H o d o s s y Imre és Láng Lajos nézetei körülbelül meg fognak egyezni a Tisza-féle politikával. Meglepetést a Láng Lajos előterjesztései kelthetnek. Láng Lajos azóta kedves ember Bócsken, amióta a magyar quota fölemelése mellett nyilatkozottTalán ajánlani fogja, hogy adjanak a katonai kérdésekben engedményt, de emeljék föl a hozzájárulás mértékét. A többi meghívott politikus álláspontja ismeretes. De legyen bármilyen az álláspontjuk, az ország méltán elvárja tőlük, mint pártjuktól, hogy minden egyéb tekintetet félretéve, szolgálják a sürgős kibontakozás lehetőségét. Ennél nagyobb kötelesség, ennél nagyobb érdek, sem személyes, sem pártérdek nincsen, mert ez az ország érdeke. Az ország érdeke pedig a tapasztaltak után uj politikát követel. Politikát a néppel és a népért. Politikát, amely az ország jogainak feladása nélkül jólétet teremt a most duló nyomor helyére s a parlament egész tetterejét a demokratikus gazdasági ós társadalmi reformok számára köti le. A jelenlegi pártkeretek fentartásával ilyen politikát rendszeresíteni merő lehetetlenség. Első sorban azért, mert a mai pártokból hiányzik a demokratikus érzék s a szociális lelkiismeret. Ezek valamennyien közjogi elvek szerint csoportosulnak, amiről bizonyítani sem kell, hogy meddő és haszontalan alap. Mert attól, hogy eddig a 67. uralkodott, nem maradt itthon kivándorló sem ; de viszont, ha ki volna küzdhető a magyar vezényszó, ettől sem jutna földhöz a földéhes parasztság, ettől sem emelkedne a bitangul silány munkabér, ettől sem maradna el egyetlen árverés, ettől sem lakna jól egyetlen éhező sem. A másik baj az, hogy a mai pártok jóformán a becsületükkel vannak hozzákötve azokhoz a közjogi elvekhez, amelyek védelmére pazarolták 37 esztendőnek minden idejét és minden energiáját. Uj pártkeretek alakulására van tehát mulhatlanul szükség. Ezt is jelenti — a lex-Dániel feltétlen visszautasításán kivül— a nemzet ítélete. Talán ilyenformán leghamarább érnének el eredményeket a politikusok. Más terv is van azonban. Az ellenzéki j pártok hétfőn délután ülést tartanak, | amelyen megállapodnak abban, hogy j milyen magatartást tanúsítsanak a Ház szerdai és csütörtöki ülésén. A nézet az, hogy a függetlenségi párt egy része megfogja ragadni az alkalmat, hogy politikai vitát indítson, amelyben állást foglalnak a kibontakozás elhúzása ellen. Az uj párt pedig felirati vitát akar provokálni azon királyi kézirattal szemben, mely a képviselőház megnyitását jelezte. Egy nézet azonban általános a politikában : az utóbbi időben tapasztalt izgalmas várakozást bizonyos megnyugvás váltotta föl. Bikády contra Bézy. Orosházi sajtóügy a nagyváradi esküdtszék előtt. Érdekes sajtópert tárgyalt a héten két napon át a nagyváradi kir. törvényszók, mint esküdtbíróság. A panaszos Orosháza egyik jegyzője, a vádlott pedig ugyanottani tekintélyes fiskális. Nem ismeretlen az ügy. Történt pedig három-négy esztendővel ezelőtt, hogy a" község megakarta vásárolni a Schossberger-fóle négyezer : holdas birtokot s erre a célra egy bizottságot alakított, amelynek feladata volt az alkudozások keresztülvitele s a melynek tagjai voltak ugy a ;jegyző, mint a fiskális. Mivel pedig a vétel meg is történt s annál jogi kérdések is merültek fel, a bizottság a fiskálist éppen a jegyző ajánlatára megválasztotta ügyvezetőnek. Eddig rendben is mentek a dolgok, mert az ügyvezető szépen elintézett mindent, csinált vagy négyszáz szerződést, ugyanannyi kötvényt s összes sallangjait a nagy vételnek, de mikor a honoráriumról volt szó s a bizottság az óriási munkáért a két millió négyszázezer korona vételár után egy százalékot, az az huszonnégyezer koronát szavazott meg az ügyvédnek, a jegyző ez ellen szót emelt. S miután tudta, hogy ő is, meg a többi jegyző is ezt jóval kevesebbért megcsinálták volna, no meg talánj a vevők érdekében is, megapelláltatta a bizottság határozatát, azonban hiába. Szépen leszavazták s a a honoráriumot a fiskális ur eltette. Ettől kezdve aztán folytonos súrlódások, apró intrikák folytak le a jegyző és az ügyvéd között, amelyet végre az ügyvéd: Bikády Antal dr. megunva, egyik orosházi lapban háromhasábos levelet tett közzé, amelyben a legsúlyosabb vádakkal illette a jegyzőt: B é z y Balázst. A nyilt levélnek természetesen sajtóper lett a vége, amelynek lefolyását itt adjuk: Az incriminált oikk. A bíróság megalakulása után első sorban a sértő közleményt olvasták fel, amely a Veres Lajos szerkesztésében megjelenő „Orosházi Újság" 1901. évi 52-ik számában jelent meg. A nyilt levélnek első része válasz egy előbbi közleményre, a másik pedig Bézy Balázsra vonatkozik s a kérdéses honorárium ügyét tárgyalja: A végső passzusa igy hangzik: „Ez az ember mert a közönség érdekei képviselőjéül fellépni, akit az orosházi iparosok hitelszövetkezetétől azért löktek ki, hogy a szövetkezetet tönkre ne tegye káros ós könnyelmű manipulációival ; a ki a tűzoltó egylet pénztárat több izben megkárosította; a ki a betonjárda pártolásáért 500 frtos sápot követelt ós kapott; a ki számtalan embertől pénzt és egyébb természetbeni szolgálmányokat zsarolt ki azzal, hogy adóját le fogja szállítani; a ki a községi elöljárói állásokat eligérgeti egyeseknek, ha kormánypártiakká lesznek, vagy neki váltót aláírnak ; a ki tetőtől-talpig adósságokba merült s aki éppen azért nem riad vissza semmitől, még a becstelenségtől sem, csakhogy pénzt kaparitson, hivatali állását, annak tisztesógét nem óvja, ahova keze nyul, ott csak szeny és piszok marad. — De most se késő még! Igen, megvallani férfas nyíltsággal, leplezetlen őszinteséggel, hogy kettőnk életét képtelen vagyok biztosítani. Igen, igen, még a legszükesebb körülmények mellett se ! Ő ezt meg fogja érteni és nem vádolhat, de áldhat, hogy megmentem a kárhozattól. A kárhozattól ? Hát nem a lelkét, a szivét gyilkolom-e meg, ha azt mondom neki, hogy szakítsunk, mert szakitnunk kell ? Nem, ezt férfi nem teheti meg! Mit tegyek hát, mit tegyek ? Áltassam tovább, hogy később annál nagyobb legyen a csalódása? Hitegessem, hogy várjon, mig a szerencse kedvez ? Ezt habozásnak tekinti, s ez a gyilkolás többi módjainál semmivel sem humánusabb. Mit tegyek hát! Isten, ki a bűnös? . . . A férfi, az erős férfi, kétségbeesve, megtörve támolygott ki a szobából. És megindult a leányhoz . . . A zöld zsalugáter mögött pelargónia levelein tört meg a beszűrődő bágyadt napsugár. A szegénység virága mohón szívta magába az éltető fénysugarat és mégis hervadt, mint a leány, aki bánatosan babrált a fonyadó leveleken. Talán azon gondolkozott, hogy melyikük hervad el hamarább ? Közben ki-ki tekintett az ablakon. Mintha várt volna valakit. És lelkében visszarajzolódott a mult, amelynek örökre letűnt rózsás ködéből aeolhárfa lágyan zsongó édes muzsikáját fújta vissza a hűvösödő szellő, amelybe belevegyült kesergő lelkének panaszos sóhaja : — Istenem, nem igy volt ez régen! Kacagva vártam, édes mosolylyal fogadtam. Ma csak az emléke jár el megláglátogatni. ő ? Néha-néha . . . Pedig szeret, mindenének mond. Nem hazudja, látom jóságos tekintetéből, kiértem melegen csengő hangjából, érzem a . . . csókjából ... És mégis! . . . Értem ... Nem lehetek az övé. Szegény vagyok, mint ő. Két szegénység pedig együtt nyomor, ínség. Alom volt az egész, tündéri szép szines álom, mely szertefoszlott, mint annyi sok millió. Csalóka ábrándok, füstbement remények, porbaomlott légvárak, amelyek romhalmaza alatt két összetört sziv vérzik, vonaglik, mig a nehéz romok súlya alatt elhalnak. De miért két sziv? Csak a vizbefuló rántja magával görcsös fogással a víz fenekére megmentőjét, aki elszánt bátorsággal akarja kiragadni a habokból. Nem csapott még össze fölöttem az árLátom a felém nyúló mentökezet. Szeretem az élet, de nem nyúlok érte, hanem leküzdve a félelmet, belevetem magam a hullámokba. Ő pedig, aki megmenekül, megsirat, elfeled ós talán rátalál arra is, aki a szivével azt is nyújthat neki, amit én nem nyújthattam. Ha pedig a vizbefult mentése közben az ő feje fölött is összecsapnak a zavaros hullámok, ez a pusztulás csak gyorsabb, mint amaz, amely ránk várakozna az életben, ha együtt indulnánk annak előre tudott kudarccal végződő harcába. Mórt ne volna jobb a tudott rossz hamarabb, mint később? A halálra itólt se várja meg a hóhért, ha maga húzhat nyakára hamarabb hurkot . . . Akarják ennek a szürke, szentimentális mesének a végét tudni? Mindenképpen tragikus. Ha nőül veszi a szegény férfi a szegény leányt, a házasság — tragikus. Revolvert, kötelet, vagy gyufaoldatot adjak az életben csalódott szerelmesek kezébe ? Ez a befejezés is — tragikus. Vagy házasítsam össze a leányt egy gazdag férfival, akit nem szeret, ós a férfit egy ötvenezer koronás hozománynyal rendelkező leánynyal, akit nem sze" ret? Hát nem mind a két házasság — tragikus ? És nem tragikus vég lenne-e az, ha fórfihősöm kigyógyítanám az első szerelemből és boldog, szerencsés házasságba erőszakolnám bele, mig a leány, az elhagyott leány belepusztulna a szenvedésekbe ? Vagy viszont ezt cselekedném megfordítva ? Vagy elzülesszem a hőseimet? Az volna talán még a legtragikusabb befejezés. A vég tehát (hacsak a szegény ördögök valamelyike meg nem üti a hauptreffert, vagy valamelyiknek egy Amerikában ismeretlenül élő millomos, vagy legalább is tehetős nagybátyját a guta) mindenképpen — tragikum. A nóta vége pedig az: ki a bűnös a tragikumért ? Akik megbűnhődnek mindenképpen ? Vagy ? . . . Ez a kérdés is azok közé tartozik, amelyek első helyen állanak a megoldhatlan problémák között. A napszám. Irta: Békefí Antal. Meghalt az asszony, az ember sirt. Sirt igazán, ritt a szivéből. Csupa könyfolt volt a szemealja. A gyerekeket rendbeszedte, berakta a kuckóba és csitította őket. A nagyobbnak, a ki már tudta, hogy mi a baj és sirt, egy darab héjás kenyérrel betömte a száját. Mig ezt majszolta, addig nem lármázott. A mócses ellobbant. A zsírja kiszáradt ós a vattája égett és füstölt. A mirha volt ez az istenadta szegény hajlék halottja mellett . . . Jöttek az alsó- és felső-házból jó lelkek, a kiskeresztet vetettek és mondták : — Szegényke, neki jó. — Jó ám, oszt' egy szemet se ment ki a formájábúl. Szép halott. Nézze kend már. Oh Szép. A jó embert nem fordítja el az isten a halotti ágyon — mondja egy valaki. Aztán: — A doktorhoz is szalajtasson kend tanácsolta az öreg esztergályos vén legény a munkás-cimborának. * Mert annak is tudni kőll hogy a Julis már igy van. írást kell róla venni . . . A jó lelkek közül valaki majd csak beszól a kerületi doktorhoz. Az majd jön és pápaszemmel megnézi a halált. Oh bizony, nagy szomorúság ez. A szegény napszámos szomorkodva nézte a szegény asszonyt, aki ott feküdt kis rongyos kacabájban, a mit utoljára ráhúzott, mikor mondta : — Fázok, hó Andris. Fázott és ráhúzta a kis rongyos kacabájt és éjfélre — oh, uram, irgalom atyja — egészen kihűlt. Olyan volt a keze, mint a vas. Hideg és kemény. Pedig milyen fürge, dolgos soványka kéz volt ez: igen, mindig tisztán tartotta a szegény kis ördögöket, a kik minden évben szaporodtak s ott ülnek mostan öten egy szorult csomóban megbújva a kuc-