Békésmegyei közlöny, 1904 (31. évfolyam) július-december • 54-104. szám

1904-08-28 / 70. szám

letárgyalják ezt a példátlan esetet is. Szenzációs, szomorúan érdekes, de érdekesebb figyelni az orosz-japán küzdelemről érkező hireket. Bella horrida bella a portarthuri erődök előtt, amelyeken lehet, hogy mire e sorok napvilágot látnak, győzedelmes japán zászlókat lenget a szól. Mert audaces íortuna juvat. És bár elvitatlanul nagy az oroszok vakmerősége, japán részen meg éppenséggel ismeretlen fogalom a halálfélelem. Es most, hogy az esőzések beálltával hűvösödnek a napok, zárul a nyár, kénytelenek vagyunk elismerni, hogy nem volt holt szezonunk, hacsak ugy nem órtelmeznők „holtságot", hogy megszámlálhatatlan katonák lelték halálukat Kelet-Ázsiában. Egyformán haltak el majdnem oroszok, japánok. De azért a mikádónak van oka örömre, atyuska pedig busulhat. A cár bánatos szivét csak a gólya viditotta fel kissé, megajándékozván őt végül, többszöri látogatás után egy kis tábornokkal, akinek keresztelője, több, mint egy heti tábornoki rangra emelése után, a napokban volt. Es annyira kegyelmes lett e napon a hatalmas cár, hogy kegyelmi manifesztumot adott ki. Ez is valami az elnyomott millióknak, akiknek azért, ne gondolja senki, hogy üdvrivalgása hangzott bele azoknak a huszonegy ós íiáromszázegy ágyuknak a bömbölésébe, amelyek a pétervári vár tornyáról, a moszkvai Kreml Tajnichi tornyáról és a póterhofi hadi kikötőből hirdették a cárevics káprázatos fényű keresztelőjót. Nem üdvrivalgás volt az, hanem milliók elfojtott átkos sóhaja. Népoktatás, H. Legyenek jó iskolai kézikönyveink. Igaz, legfőbb tényező a jó tanitó, de a jó kézikönyv, a jó fölszerelés is áldás. Otthon a könyv a gyermek oktatója. Már pedig ha a kézikönyv rossz, aféle vásári munka, miféle tanitó lehet az? E téren erős kritikára és ellenőrzésre van szükség, mert — fájdalom — ma nem a szükség, nem a lelkiismeretes mnnka, nem a hivatás vezérli az irók legnagyobb részét, hanem az üzlet, vagy az irói viszketegség. Soha annyi tankönyv nem jelent meg, mint napjainkban és soha annyi rossz nem hagyta el a sajtót, mint manapság. Gombamódra szaporodnak a könyvek a kiadók gyönyörűségére, a szülők fájdalmára, a tudás és pedagógia kárára. E téren föl kell hívnunk a kultuszminiszter figyelmét, hogy tegyen itt valamit ós különösen annak vessen gátot, hogy egyesek különösen a nevük odaadásával üzérkedjenek. Ez — pl. ha az illető tanfelügyelő, — egyfelől demorizál, másfelől az igazán jó könyveket a saját megyéjéből kiszorítja. Fordítsunk különös gondot a helyesírás, a fogalmazás ós helyes magyarság tanítására. Valóságos ackillesi pont ez. Szomorú valóság, ihogy érettségit, képesítőt tett, sőt főiskolát végzett fiatalember sem tud mindig helyesírást. A katonaság, a gyors és felületes érintkezés, a német emlőn nőtt kereskedelem és tudomány stb. révén nyakig vagyunk különösen városunkban a nyelvromlásban. Itt az ideje, hogy az iskolai helyes magyarság könyve mielőbb elkészüljön. Addig is, mig a különféle iskolák törvényei napvilágot látnak, rendeleti uton megalkotandók az iskolák szolgálati, szabályzatai, a tanárok, tanítók és igazgatók jogainak s kötelességeinek pontos és szabatos meghatározásával. Tömérdek nyilt ós bujkáló bajnak venné ez elejét. Hány basáskodást, hány alattomos ellenségeskedést ki lehetne ezekkel kerülni ! Mert a tanítóságnak igazon csak két fő baja van: a kevés fizetés ós a jelenlegi igazgatói intézmény. De mig az első javítása a súlyos pénzügyi helyzeten múlók, a másik miniszteri intézkedéssel is javítható volna a szolgálati szabályzat kiadásával. E szabályzatokban természetesen a tanitó testületekre ruházandók a főjogok ugy, hogy az igazgatók csak mint a testületi határozatok végrehajtói, mint vezető tanítók teljesítsék kötelességüket. Neveljünk az életnek. Nálunk az elmélet a fő, ahelyett, hogy az irni, olvasni, számolni tudáson kivül gyakorlati ismeretekre, gondolkodásra, testi ós kedélynevelésre fordítanánk nagy gondot. Altalános a panasz, hogy nem az életnek ne/elünk. ^JS ebben sok igaz van. Oktatásunkat gyakorlatias ós bizonyos közgazdasági szellemnek kell áthatnia, ha lépést akarunk tartani a rohamó élettel. Kerüljük a gyötrő grammatizálást. E tekintetben szép példát mutatott a tiszáninneni ev. ref. egyházkerület tanügyi bizottsága, mely mintegy más fél év előtt már elhatározta, hogy a népiskolákban a magyar nyelvet az eddigi lélekölő nyelvtanítás kiküszöbölésével tisztán olvasmányok alapján tanítja. Arra törekedjünk mindenben, hogy a tanítást megkedveltessük, a magoltató repdszert, a lélek nélkül valósablonokat vessük meg. Csakis igy nevelhetünk tanulni vágyó, gondolkozni tudó ifjúságot, olyat, amely a betűtől nem csömörük meg. Az ilyen nemzedék az életben is tanulni fog. Legyen népoktatásunk ingyenes ! A hódmezővásárhelyi ev. ref. egyház szép példáját az egész országnak követnie kel lene, már csak azért is, mert a kötelező népoktatásnak nem volna szabad ösmernie a leckedijat. Álljon az iskola a kikerült ifjúsággal állandó összeköttetésben. Ez roppant haszonnal járna. E tekintetben örvendetes haladás a gazdasági ismétlő iskolai rendszer, az ifjúsági egyesületek és a különféle szövetkezetek, melyek révén az összeköttetés fenáll. Karoljuk föl országosan az ifjúság testi nevelésének ügyét. Ifjuságunk korososodását szomorúan bizonyítják a katonai sorozóbizottságok. Az elfajulás ellen a torna, a munka, a rendszeres testedzés ós erkölcsi ellenőrzés segíthetnének. Kapjanak a tanítók közgazdasági és más hasznos ingyenkönyveket, hogy maguk és községünk megismerhessék a tennivalókat, hogy igy mihamarabb közgazdasági közvéleményt teremtsenek. Kapjanak a tanítók a nemzetiségi helyeken helyi pótlékot, hogy nehéz állásukban kedvük legyen megmaradni, itt ugyanis csak a szellemi felsősóg ós a catói jellem győzhet. Az ilyen kiváló tanítók azonban hazánk nagy kárára e helyekből hamar elkívánkoznak. A helyi • pótlékok 70—80 ezer koronával elejét vennék a folytonos áthelyezéseknek és az ügynek is használnának. Őrizkedjünk az idegen láztól. Tanul junk a külföldtől, de okosan és a tanultakat idomítsuk fajunkhoz, népünkhöz. Ugy utánozzuk a jó külföldöt, amint Petőfi Heinét ós Berangert, aki e két költő hatását teljesen magába olvasztotta. Rendezzünk okos kirándulásokat és a nagyobb fiukkal tanulmányutakat. De ezeknél is a gyakorlati irányra ügyeljünk, s arra, hogy főképp a tanítók ós tanárképzők tanulói hazánkat lehetőségig megismerjék. Neveljük leányainkat is gyakorlati életre. Állítsunk töl mentül több női gazdasági, ipari és háztartási iskolákat, mert bizonyos, hogy a dolgos, ügyes, házias leányok hamarabb férjhez mennek. A esabai villamos telepről. Építkezés. A csabai villamob telep építési munkája serényen halad; a gép és kazánház maholnap tető alá kerül, s ha ez bekövetkezik, mi sem áll útjában, hogy a Ganz gyár a gépek és kazánok felállításának munkáját már a legközelebbi jövőben megkezdje. A villamos telep építésének vállalkozói egy fontos építési határidőt elmulasztottak ugyan, amiért az elöljárói tanács pénteki gyűlésében kénytelen volt velük szemben a szerződésben ^biztosított megtorló intézkedéseket alkalmazásba venni; mindamellett bizton remélhető, hogy az elmulasztottakat pár nap alatt pótolva, az építő-vállalkozók hiánytalanul számolnak be szerződésbeli kötelességeikről. A villamos telepen emelendő egyemeletes lakóház épitése is gyorsan halad a befejezés felé, ugy, hogy rövidesen ez az épület is tető alá kerül. Intézkedést tesz az elöljáróság arra nézve is, hogy a villamos telepre vezető keskeny vágányu vasút is, — melyre nézve a közigazgatási eljárás kedvező eredmónynyel már régebben megtörtént, — mihamarabb kiópitessék. Szóval: halad a munka minden irányban. Az építés munkájával egyidejűleg halad a külső szerelés munkája is. A vezeték-oszlopok s a faltartó vasak felállítása körül egész sereg munkás szorgoskodik. Nem fog ártani azonban, ha a munkálatok körül nagyob serónysóget fejtenek ki az érdekelt tényezők, hogy a villamos telep december 1-ső napjára előirányozott megnyitása iránt netalán keletkezhető aggodalmaknak már eleve eleje vétessék. Ezekkel kapcsolatban felhívjuk az órde kelt közönséget lapunk mai kétrendbeli közérdekű hirdetésére. Az egyik az : hogy ne üljön fel a villamos felszerelés kérdésében kifejezett nagymérvű konkurencia olyatén felhívásának, mintha a belső berendezés jósága abban rejlenék, ha a közönség villamos szükségletének beszerzése kérdésében a tartózkodás álláspontjára helyezkedik. Sőt ellenkezőleg ! A másik az, hogy igyekezzék a közönség tájékozódást szerezni azon szabályrendeleti intézkedésekről, melyekhez magát tartani köteles. Az erre vonatkoaó szabályrendeleti intézkedéseket következőkben ismertetjük: Az utcai vezeték hálózattól a házi berendezések ólombiztositójáig, illetve főáramszámlálójáig szolgáló csatlakozó vezeték elkészitését, esetleg javítását vagy megváltoztatását a községi villamos mű kizárólag magának tartja fenn. A főólombiztositókat ós áramszámlátokat csakis a községi villamos mű ssállithatja és állithatja fel az áramszolgáltatási feltételekben megállapított szerelési díj fejében. A főólombiztositók és számlálók felállítási helyét a községi villamos mű igazgatója választja meg, illetőleg hagyja jóvá, ugy, hogy ez áramszolgáltatást mindaddig megtagadja, mig megfelelő száraz ós hozzáférhető hely rendelkezésére nem bocsájtatik. A számláló az utcai vezetékhez lehetőleg közel és csakis szilárd, rázkódástól ment falra vagy talpazatra szerelhető. Az áramszámláié után következő házi, berendezést bármely iparos, aki iparengedélylyer bir, készitheti. Az engedélyes iparos az általa alkalmazandó összes berendezési anyagokból, u. m. vezetékek, szigetelő anyagok, kiiktatók, biztosítók és lámpafoglalatokból jelzéssel ellátót mintát tartozik díjtalanul a községi villamos mű rendelkezésére bocsájtani. A berendezéseknél csak a községi villamos mű igazgatója által jóváhagyott s a benyújtott mintákkal teljesen egyező anyagokat szabad alkalmazni, különben a berendezés nem fog a községi hálózathoz kapcsoltatni. A berendező munka megkezdése előtt kihez volt jó szava, még a sírásóhoz is. Igy szólt a jámbor emberhez, miközben a kezébe nyomott egy pohár névnapi bort. — No lám, amilyen szép, hogy még maga is gondolt rám. Nem is hittem volna.i — Hogyne, hogyne, — hálálkodott nagy alázatosan a görnyedt sirásó. — Már hogy is feledkezhetnék meg a tekintetes orvos úrról, mikor az orvos ur is mindig rámgondol. — Hogy, hogy ? — kérdó meglepetve az orvos. — Eh, szót sem érdemel ! — De csak ki vele öregem ! a sirásó megköszörülte a torkát, rántott egyett a keshedt gubáján ós miután illendőképp meglökdöste a gamósával a csizmafej ót, kivágja a szót: — Hát megkövetem ugy, hogy eddig valamennyi betegét hozzám küldte, a temetőbe. Far asztok közt. A tanyai magyarnak ügyes-bajos dolga akadt a városba. Magával vitte kamasz fiát is, hadd bámulja meg a tornyos palotákat. Miután a kortyogos csizmákban betaslogott vagy öt-hat márványlópcsős bérpalotát és nagy izzadva végigkilincselt egy sereg hivatalt a fiával délebédre betért egy kurta korcsmába. Elővették a tarisznyát is jóízűt falatoztak. Bort kértek melléje. A szalonna elfogyott, de kenyér még maradt. Mivel pedig még éhüket nem csillapították kellőképp, kértek a kenyér mellé harapni valót. A vendéglős lukacsos sajtot tett elébük. — Mi vóna ez ? — kérdezte gyanakodva az öreg paraszt. — Ementhali, — felelt a vendéglős. Most meg a fia vette sorba az öreget. — Mit öszik kend éd's apám ? — kérdezte. — Nem hallottad, hogy keméntáli! — mordult rá az öreg. De a kamasz ennyivel nem lakott jó, azért tovább kérdezősködött, imigyen: — Aztán mögönnó a fene kendnek a kézit, ha abbul is vágna kend néköm egy kis darabot. — No ne, papzsák ! — mordult föl az öreg, — ós a fiának nyújtott egy darab sajtot. Igények. Simára borotvált képpel, fekete szalonruhában, cilinderrel, lakkcipőben kiöltözve állított az úrfi nagyságos papája elé. Es finom eleganciával terjesztette elő az instanciát. — Kedves apa, estére bálba megyek, kérek költséget. A nagyságos papa tárcája után nyúlt, kivett belőle egy száz koronást és odaadta a fiának. — Mulass jól! — moLdta neki. A tanyai parasztlegény ie bálbakészült. Fényesre kefélte a rámás csizmáját tiszta inget, gatyát, lobogó patyolatból, yett magára és félre vágta bugojás fején a csárdás kalapot. Aztán odasomfodrált az apja elé. Szemeit lesütötte a földre, ször nyen rágta a körmét ós nagynehezen kibökte a szót : — Éd's apám ! — No. — Mi vagyok én ? — Mi vagy ? Tán legény vóná mán. — Legény vagyok éd's apám ? — Az vagy, az fijam. — Akkó adjék kend egy hatost, elmék a bálba. Az öreg paraszt nagy szemeket meresztett, de mégis előkotorta a keszából az avas hatost. Az igazságos biró. Volt egyszer egy nagyon igazságos biró. Mindenkinek egyforma mértékkel mórt. Egyszer, régen, megjelent előtte egy ember. Panaszt emelt a társa ellen. A biró maga elé idézte vádlót, vádlottat és azok tanúit. Miután sorba meghallgatta őket, az alábbi ítéletet hozta : Vádlott huszonötszörmegcsapatik, mert hogy minek bántja felebarátját; vádló huszonötször megcsapatik, mert hogy minek árulkodik felebarátjára ; ós tanuk szintén huszonötször megcsapatnak, mert hogy m nek szítják embertársaik között a gyűlölséget. És az igazságos ember falujában csudálatosképpen sohasem pörlekedtek többet az emberek. A szenvedély. — Va bauque! — kiáltott föl a dúlt ábrázatú kártyás. — Ha ezt az utolsó tételt is elveszítem, fölakasztom magamat. És elveszítette az utolsó fillérjót is. Hazament és zsineget, szöget keresett elő. A szöget beleverte a rozoga plafondba és a hurkot nyakára vetve, fölakasztotta magát. De amint kirúgta lába alul a széket, testének súlya alatt beszakadt a piafond, melynek közei telve volt elrejtett aranyokkal. A kártyás ember természetesen életben maradt és nem győzött eleget bámulni a rengeteg kincsen. — Isten rendelése, — mormogta és mohó kapzsisággal tömködte tele zsebjeit aranyokkal. Azután első utja ós sipisták közé vezetett ós meg sem állt addig, mig el nem kártyázta minden pénzét. — Va banque ! — ordította reszketve mikor már az utolsó pár aranyat szorongatta a markában. — Ha veszitek, fölakasztom magamat. Es veszített, aztán fölakasztotta magát. De most nem szakadt le alatta a piafond, hanem megkékült testtel maradt a zsinegen. HálábólIrta : Bársony István, A méltóságos ur elvégezte napi munkáját, s éppen újságot olvasott, amikor a hivatalszolga jelentette, hogy egy nő van odakint, aki mindenáron be szeretne jutni. — Mondtam neki, hogy a méltóságos ur ilyenkor nem fogad, — szólt a derék katonaviselt ember, miközben kihúzta magát, mint őrmester korában a rapporton, ! — de ő csak erőszakoskodik. Követelte, hogy legalább ezt a levelet hozzam be. Azt mondta, bajom lesz, ha szót nem fogadok. S azzal letette a kérdéses levelet a „méltósága" elé. Kantay Ferencz maga is azt hihette, hogy valami előkelő asszonyság lehet, aki | ily határozottan lép fel, s kíváncsian bontotta fel a levelet, amelynek a cimiratából semmit sem találhatott ki. „Kedves Feri, — igy kezdődött a levél, — maga talán nem is hitte, hogy az életben még találkozik velem ; de én folyvást vágytam erre, miközbon örömmel figyeltem remek pályafutását. Maga nagy ur, s minthogy tudom, mily nehéz bejutni a nagy urakhoz: előre megírtam ezt a pár sort. Bizton reményiem, hogy velem kivételt tesz. Mindig a régi vagyok, s szívélyesen üdvözlöm, Pór Lajosné, Terka". Kantay nagy szemet meresztett. Egyáltalában nem jutott eszébe, ki az a Pórnó Terka, aki „mindig a régi". De tudni óhajtotta, hogy ugyan ki ir neki olyan bizalmas hangon. Intett a szolgának, hogy vezesse be a nőt. Ruhasuhogás figyelmeztette, hogy itt van akit vár. Minthogy a megkezdett újságcikk érdekelte volt, időközben megint azon járt a szeme s most hirtelen felnézett. Az első pillanatban azt kérdezte magától : ki lehet ez, hogy olyan mosolygósan tekint rám, mintha várná, hogy felugorjam és megöleljem. Valaha szép lehetett . . . A nö megakadályozta abban, hogy gondolatmenetét folytassa : — Lehetséges volna, hogy nem ösmer rám ? kérdezte majdnem fájdalmasan, de még reménykedve. Kantay nem tudta, mit mondjon. Hivatalos komolysága tulajdonképpen nem engedte, hogy találgatással foglalkozzék ; — de hátha olyan valaki ez, akivel mégis kivételt illik tennie ? Mosolygott, s tűnődve ismételte : Pór Lajosné . . .