Békésmegyei közlöny, 1903 (30. évfolyam) július-december • 53-103. szám

1903-07-16 / 57. szám

XXX. évfolyam. Békéscsaba 1903. Csütörtök julius hó 16-án 57. szám. fifl BEKESMEGYEI KÖZLÖNY POLITIKAI LAP. Telefon-szám 7. Szerkesztőség: Fó-tér, 876. számú ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Megjelenik hetenként kétszer: vasárnap és csütörtökön. ELŐFIZETÉSI DIJ : Egész évre 12 kor. Félévre 6 kor. Negyedévre 3 kor. Egyes szám 16 fillé Előfizetni bármikor lehet, évnegyeden belül is. Felelős szerkesztő: MAROS GYÖRGY. Laptulajdonos: SZIHELSZKY JÓZSEF. Kiadóhivatal: Telefon-szám 7 Fő-tér, 876. számú ház, hova a hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési dij készpénzzel helyben fizetendő. Nyilttér-ben egy sor közlési dija 50 fii. Nemzetiségi mozgalmak. - jul 15. Vlád Aurél, az első nemzetiségi képviselő szerénynek éppen nem mondható hangon jelentette be, hogy az aktivitásba menő román nemzetiségi pártnak, szerint „egy uj iránynak,, képviseletében a parlamenti harc is megindulóban van az egység magyar nemzeti állam ellen. Természetesnek tartjuk hogy ez a bejelentés, a mely kihivó modorában mintegy próbára akarta tenni a magyar parlament türelmét, minden oldalon erős indulatot váltott ki. Végre akármik is történtek az utóbbi időkben a magyar parlamentben, annyira talán még sern jutottunk, hogy ne egyhangú legyen a tiltakozás ama nemzetellenes akció ellen, mely a maga első parlamenti szereplésében az előhírnök .megbízatásával jelenti, hogy „leszünk itt legalább 18—20 an, bármit is fognak Cfinálni." Vlád Aurél szerint a románok csak kényszerűségből voltak eddig passzivisták ; azért, mert a mai rendszer lehetetlenné telte az ő érvényesülésüket, de az ő személyében már meg történt az irányváltozás és az ő személyével megidult a parlamenti aktivitás, ott, a hol a Tisza óra elfojtotta. A magyar állam sohasem érintette a nemzetiségek nyelvét és jogos aspirációit. Ez ellen szükségtelen minden szervezkedés. S ha nem volt ad dig szükség rá, nem lesz ezentúl sem, miért hát ez a külön nemzetiségi pro gramm ? A jogos nemzetiségi aspirációk érdekében nem! Tehát egyebekért : a jogtalan és magyarellenes aspirációkért. Felvetjük azonban a kérdést, hogy a parlamenti aktivitás miért csak éppen most bontogatja szárnyait! Hisz megtehette volna azelőtt is, korábban is! Hogy az aktivitás politi Vájára nézve nem lett volna meg a megegyezés, csak ürügy és könnyű ellenvetés. Az ok, a hiba a mi parlamenti életünkben, a mi parlamenti alakulásunkban van. Ama európai államok között, melyekhez magunkat sorolni szeretjük, egyedül állunkaparlamentárizmus ama formái tekintetében, hogy kizárólag csak közjogi pártalakulást ismerünk. A közjogi pártalakulás, melyet nálunk csak komplikáltabbá tesz Ausztriával való viszonyunk, európaszerte ma már túlhaladott álláspont. Tul is haladták mindenütt; igaz, hogy könnyen is tehették, hisz nem állott utjukban semmi olyan akadály vagy veszély, melynél a közjogi őrtállásra lett volna szükség. S ma már a közjogi pártalakulások kereteit gazdasági tartalommal látják el mindenütt. A közjogi pártalakulás kizárólagossága azonban nálunk még egyre tart. A hiba ott van, hogy az évtizedek folyamán ez kimerül, holott pedig semmi eredményt sem tudott felmutatni. Ehhez járult az európai viszonyok átalakulása, mely a közjogiak helyére elsőnek a gazdaságiakat sorozta. Közjogi alapon pedig - főleg nálunk — a gazdaságiak nem nyerhettek kellő védelmet, nem csoda, ha a kimerülés tehetetlenné tette és a magyar politika és magyar parlamentárizmus közjogi tehetetlenségét kihasználja az ellenség, a nemzetiségi pártalakulás erőre kap és beékeli magát az egységes magyar nemzeti állam kialakulási folyamatába. Amig a közjogi pártalakulás elég erős volt, útját állotta minden államellenes pártalakulásnak, de mikor erőtlenedni kezdett, egymásután ütötte fel fejét a vallási és nemzetiségi szervezkedés. Imminens veszedelem környékezi magyar nemzeti állami életünket, ha parlamentárizmusunk elerőtlenedett közjogi voltát sürgősen nem helyettesitjük a változott viszonyoknak megfelelő tartalommal. Amit a köz jogi szervezkedés nem tudott elérni meg kell kisérlenünk gazdasági uton. Közgazdasági pártalakulás ! A közgazdasági alap tartalmassága szétrob bant minden nemzetiségi törekvést, mert a közgazdasági tartalom a magyar nemzeti államhoz kapcsolja a néprétegeket, amelyeknek megélhetési szükségleteit rajta kivül más nem tudja biztosítani, legkevésbbé pedig a nemzetiségi pártalakulás. Ha még volt kétségünk az iránt, hogy a tornyosuló veszélyeket miképp háríthatjuk el, azt most teljesen eloszlatta a román aktivitás első képviselőjének beszéde. Vlád tudniillik hivatkozott a szocialistákra, mint akiket a mag,ar állam nem üldöz, holott szerinte az is épp oly nemzetietlen párt, mint a román nemzetiségi. Szerencsétlen hasonlatnak kellene ezt az összehasonlítást tartanunk, ha nem tudnók, hogy Vlád urnák nem az fáj, hogy a szociálistákat nem üldözik, — ami pedig nem igaz — hanem hogy a nemzetiségi törekvéseknek és első sorban a román aktivitásnak halálos mérge a szociális szervezkedés. Vájjon miért ? ! Azért, mert ennek a tartalma gazdasági, a népnek pedig — tehát a román népnek is — erre s nem pedig közjogi vitákra ós nemzetiségi aspirációkra van szüsége. Ez a jelenség adhatja meg az uj magyar politika irányát. Félre kell tennünk az egyedül üdvözítő közjogi politizálást és gazdasági tartalmat kell adnunk nemzeti életünk és parlamentárizmusunknak. Elodázhatlan szüksége van erre a színmagyar népességnek is, de a nemzetiségeknek is. Ha a nemzetiségek érezni fogják a magyar állam gazdasági gondoskodását, elfognak fordulni az agitációtól, mely a megélhetés feltételeinek megadása helyett csak az éhenhaláshoz elegendő ábrándképeket rajzolgatja eléjük. De addig, mig a nemzeti pártalakulások is csak olyan fegyverekkel küzdenek, mint a nemzetiségiek, addig egyenlő ellenfelek, sőt az utóbbi erősebb, mert egyenesen amazt okolja minden roszszárt A nemzeti pártalakulások gazdasági tartalma adhatja csak meg azt a fölényt, hogy a küzdelemben a nemzetiségek legyenek a vesztesek. Politikai ügyek. -- Fővárosi tudósítónktól. Budapest, jul. 15. A vasárnapi nagyváradi események elé nézett egész Magyarország legnagyobb érdeklődéssel. És a nagyváradi szenzációk ki is elégítették a közönség érdeklődését, de talán Barabás Bélát nem elégítették Békésinegyei Közlöny tárcája. Hosszú sorban kocsik mennek ... Hosszú sorban kocsik mennek Vidám, ifjú néppel. Mennyi mosolyt! hány leányka Hullajt szerte széjjel! A nézők közt, egy ifjúnak Lerí az arcáról: Hogy gyászfátyol az a fehér, Menyasszonyi fátyol I Hosszú sorban kocsik jönnek Kisírt, néma néppel, Mért forgácsol egy kis golyó Száz szívet is széjjel ? Egy ablakban sápadt ass/.ony . . . Könytelen fájdalma, Miért is tud gyilkolni a Szerelem hatalma . . . Bárdos István. G ő g. Az apja, aki elvált a feleségétől, érkezett meg előbb Budapestről. Elhízott, kövér ember volt, erősen megkopaszodva, de arcának az arisztokrata jólét megőrizte üde ifjúságát, nagy dióbarna szeme pedig, a melyből különben a gőg és életöröm sugárzik elő, most gyermekded meghatottsággal keresi a zöldes félhomályban a gyermekét. Még csak meg se kérdezte, hogy sürgönyöztek e a gyerek anyjának, aki felvidéki birtokán nyaral. Tizenegyet ütött a szomszédos kálvárián az óra; kivül a forró juniusi nap ragyogott a klastrom-kert híres spanyolmeggyfái fölött, amiket olyan szívesen dézsmálnak meg fráter Wessermann, a szakács, rémületére a konviktus lurkói, a méhesben pedig dönyögtek a méhek,—egyik-másik röptében oda ütődött infirmária vékony zöld ablakfüggönyéhez. — Megint egy méhe! — suttogja egy halk, beteg gyerekhang valamelyik ágynak párnái közül. A hangjáról ismert rá a fiára Nagyúri módra egyenes tartással tipegett arra felé a pohos ember, akinek rögtön eszébe jutott, hogy gyerekkorában, amikor öt is a konviktusban nevelték, egyszer ugyanebben az ágyban feküdt betegen . . . — Fiam ! . . Két nagy dióbarna szeme, amely már ősidők óta jellemzi fajukat, ragyogott elő a keskeny viaszkos gyermekarcból, — a takarón pedig fáradt mozdulatlanságban pihent az átlátszó kezecske. Komoly gyerek volt, kora-érett, mint minden szerencsétlen házasólet magzata, aki sohase látja egyszerre az apját, meg az anyját . . . Az apja, mint valami lomha nagy gyerek, ügyetlen szeretettel az ágyra ült, lehajolt a fiához, ós csaknem szerelmes módjára mindenféle édes, ostoba, büvösbájos szavakat gyügyögött neki . . . Mikor a fiu valahogyan szóhoz jutott, első szava ez volt: — Papa, a konviktorok közül valamelyik, de nem tudom még, kicsoda, — eltörte az aranyórámat, — a mozgó vasutamat is eltörték . . . elromlott . . . — M^jd kapsz ujat ... mindent, amit akarsz . . . Még ma ! akarod ? A gyerek elfanyalodott. — Nem kell, — mondta unottan. A konviktus túlsó nagy udvarán megszólalt a kis harang. Az apa, aki még ismerte az intézet szokásait, mosolyogva vigasztalta a fiát: — Látod, most itt a rekreáció ós a fiuk a muzeumból az udvarra mennek labdázni. Ne busulj, pár np.p múlva már te is velük mégy, tul vagy minden veszélyen . . . A gyerek komolyan ránézett az apjára: — Hát olyan nagyon beteg voltam?! Sohasem édesebb a gyermek, mint mikor tudatlanul áll a mélységek fölött és a halál küszöbe előtt! Tegnap, amikor sürgönnyel hívták föl Budapestről a Szamos mellé az apát, még haldoklott az a karcsú fehér virág . . . A zöld árnyékos infirmáriában egyszerre valami nagy napsugaras kocka jelent meg a padlón; kinyílt az ajtó. — A mama I — kiáltott fel örömmel a gyermek, amint hátra nézett. És lábujjhegyen lépett be testhez simuló fekete ruhában egy nagy csontú, markáns, férfiassan rideg asszony, akinek kevély szépsége csupa erő, csupa dac, és valamiképpen a nemes paripára emlékeztet. Mellette egyszerű, fekete reverendában az ösz Lobotkay, a páter prefektus, aki már elmondta az örömhírt a táviratilag fölriasztott anyának. Valami szilaj kacagásba fuló zokogással vetette magát egyetlen gyermekére a zivataros asszony. Az apa kezet csókolt a prefektusnak, az ö régi nevelőjének, aztán mindketten szótlanul álltak egymás mellett, mig az anya magához nem tért. — Te édes, egyetlen, mindenem, — zokogott ós szerelmes őrjöngóssel falta föl tekintetével a gyermekét . . . — Mama , . . — Mi kell édes ? — Mama — mondá a fiu, valami félénk ideges rángatódzással az ajkai körül, — itt van van papa is, az isten szerelmére, ne veszekedjetek . . . Az asszony csak most vette észre elvált férjét: fölkelt, odalépett hozzá, kezet nyújtott neki ós megcsókolta. Megcsókolta öntudatlanul, ösztönszerűleg, minden számítás nélkül, pedig gyűlölték egymást. Nem tehetett másként abban a szobában, ahol gyermekük megmenekült a halál karmaiból. A gyerek fölkacagott. — Mit nevetsz ? — kérdi boldogan az anyja a kis betegtől. — Olyan furcsa — vigyorgott a koraérett gyermekek izetlensógóvel a fiu, — hogy a papa ós a mama csókolódznak ! Most először látom . . . A szülők néhány percre elborongtak, valami nyugodt kétségbeesés sápasztotta el az arcukat, amikor gyermeküknek ez az egyetlenegy mondása a legboldogtalanabb családi élet melységeibe villámszerűén bevilágított. Az öreg pap szomorúan korholta a fiút: — Igy hálálkodol a szüleidnek, akik messzi földről jöttek a betegágyadhoz ? — Oh, nem rossz fiu az én kis fiam, — ugyebár édes, egyetlen gyerekem, te nagyon jó gyerek vagy ? — hízelgett tapadó szeretettel az anyja. A fiu elhallgatott és merőn a szoba tetőzetére nézett. Valami halálosan mélységes szomorúság ült oda az arcára . . . Valami irtóztatóan öntudatlan szemrehányás a szülőknek . . . Apa és anya hosszan egymásra néztek és vad gyűlölet lángolt fel a szemükben: mindegyik a másikat okolta néma szenvedélyességgel, hogy megmenekedhessek az önvád elől. A fiu felfogta a pillantásukat ós mintha finom idegeit már előre gyötörné a készülődő vihar, esengően nézett reájuk, mint már annyiszor valamikor otthon. Megiuhászodva ültek gyermekük ágya mellé. — Mit hozzak neked délután a városból ? — kérdezte az anyja. — Itt maradok mindaddig, mig föl nem épülsz egészen. Mindennap hozok valamit, ma mit akarsz ? — Semmit . . . — Eltört az aranyórája — szólt közbe az apja — veszek ujat — — Nem kell . . . — Mozgó vasutat ? — Nem kell ? — Hát mit akarsz egyetlen édes gyerekem, minden meglesz, amtesak akarsz ... És akkor a kis fiu, akinek ezen a világon már mindene volt, amúgy lelke legmélységesebb mélységéből valami rajongó epedóssel szinte fohászkodott: — Játszktok velem! Mama is . . . papa is . . . Pár pillanatnyi csönd. Aztán próbáltak a gyerekkel játszani, — a férfi ügyetlen medve szeretetremóltóságával, az asz-