Békésmegyei közlöny, 1903 (30. évfolyam) július-december • 53-103. szám

1903-07-05 / 54. szám

/ évfolyam. Békéscsaba 1903. Vasárnap julius hó 5-én 54. szám. BEEESHEKTEI EOZLONT POLITIKAI LAP. Telefon-szám 7. Szerkesztősé3: Fő-tér, 876. számú ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Megjelenik hetenként kétszer: vasárnap és csütörtökön. ELŐFIZETÉSI DIJ : Egész évre 12 kor. Félévre 6 kor. Negyedévre 3 kor. Egyes szám 16 fillé Előfizetni bármikor lehet, évnegyeden belül is. Felelős szerkesztő: MAROS GYÖRGY. Laptulajdonos: SZIHELSZKY JÓZSEF. Kiadóhivatal: Telefon-szám 7 Fő-tér, 876. számú ház, hova a hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési dij készpénzzel helyben fizetendő. Nyilttér-ben egy sor közlési dija 50 fii. Emlékezzünk. Békéscsaba, jul. 4. (bd.) Rákóczi esztendejében vagyunk és meglepi a szabadságszeretők szivét az ünneplés vágya, az emlékezések szent ereje. Két nagy esztendő egymásután jött most, mely megmutatta, hogy hosszú szunnyadozás után is elkövetkezik a magyar lélek ébredése. Kossuth esztendeje után jött Rákóczi esztendeje, s ami lelkesedés betöltötte a sziveket akkor, újra kiujul az mostan. Két név, de egy fogalom. Két lélek, de közös cél: nagy, szabad és hatalmas legyen a magyar. És ime mégis csak tudunk emlékezni, a kö rülmények korlátai, melyek annyi embernek lopják el a hazafiságát: engednek, tágulnak, — mert törni nem akarnak. Tüdunk emlékezni s ha a múltba mélyedünk igy, megkap bennünket a történelem tanulsága és felébred a hazafias öntudat. És ennek az ébredésnek mindig meg van az ereje, mert a történelmi igazságok belekap nak a legelfásultabb lélekbe is A dicsőséges jövendőt csak a mult alapján építhetjük meg, - - a nemzeti mult megbecsülése és megismerése a talpköve minden haladásnak Azok felé kell fordulnunk, kik lánglelkük erejével vezérei voltak a nemzeti eszmének és az idők folyásában m?gmutatták az utat, mely a nagyság felé vezet. A mult és a jövő határán fekszik a mozgalmas jelen. Mögötte az emlékek árja, előtte a vágyakozó sejtés tengere s a kettőt a jelennek kell összekapcsolnia, mert megszűnik a folytonosság a céltudatos munkában És mi már kezdjük ismerni a multat', kezdjük ismerni a nemzeti törekvések jogosságát és ezeken kívül mi más adná meg a jövendő ragyogó nagyságát. Talán még sincs igaza Hegelnek, midőn azt mondta: a történelemből csak azt az egyet lehet megtanulni, hogy az emberek sohasem tanultak belőle semmit ... Mi már kezdünk tanulni. A nagy eszmék nem minden korban élnek. Nem minden időben tudnak termő talajra találni, melyben kifejlődve, mindeneket elragadjanak. A történelemben van pihenő is, mikor eltűnik a lelkesedés, elsorvad a lelkek ós szivek ereje, mikor mindenre ráborul a hideg közöny fekete felhője, mikor nem tudnak látni a múltba, nem tudnak szines reménységgel gondolni a jövendőbe. Volt ilyen élete a magyar nemzetnek is. A nemzeti erő parazsa hamu alatt pislogott, de midőn eljött ideje a kellő pillanatnak, fellángolt magasra a tűz, ós bevilágította a szomorú állapotokat, bevilágított a jövő ködébe is. És minden ilyen újjászületésnek kellett, hogy legyen egy szellemi vezére, aki magában testesítette az eszmét, akinek akaraterején, hazafiságán megtört minden ármány. Mikor a magyarok istene leküldte az eszmények megtestesülését, akkor csapott ki a láng a szunnyadó parázsból, akkor ébredt uj életre a magyar. Nagy eszményeket mindig' nagy emberek személyesítenek meg és minden küzdelemben a nevük az 'elvek zászlója Ha a harc sikerre vezet ás győzelem a bére a lelkesiiitsógnek, hősökké avatja őket a történelem és nevük mindig buzditója á nemzeti érzésnek, az igazságért való küzdelemnek. Ha pedig elvész a harc és az eszmények nem juthatnak diadalra, a nemzet rajongásában válnak vértanukká. És újból nagy idő suhan el, de az eszme csak alszik és lesz még felébresztője. Rákóczi is vértanuja volt a ma gyar nemzeti eszmének, a szabadságnak. Midőn elérkezettnek látta az időt, tettre hívta a rajongókat, — tettre hivta, mint előtte Bocskay, — mint utána Kossuth Lajos és megalkotta a kort, mely az idők végtelenjéig forrása lesz a szabadság érzetének. És ne valljuk Lucifer keserű szavait: a kor folyam, üszája, nem vezére az egyén, — mert akkor minden reményünk elsülyed a semmiségbe. Bocskiy, Rákóczi, Kossuth: nincsen még bezárva a sor. A kurucok nagy korszakában lelkes volt a magyar. Meg volt benne a harci készség, a bátorság, az önzetlenség, a tetterő és mégis buknia kellett a küzdelemnek, buknia kellett a nemzeti jogokért csatára kelt hősöknek Á k gazdasági és államtudósok szerint az országok fenntartója és vezetője a jog ós a viruló közgazdiság. Fenntartja a nemzetet a szabadság és a gazdasági erő, és egyik a másik nélkül meg nem állhat. Szegény nem zettől el lehet venni minden szabadságát és jogtalan népet meg lehet fosztani minden gazdaságától. A szabadság támasza a gazdasági, és a jog a védője a vagyonnak. A kuruc korszakban győzött volna a lelkesedés, diadalra jutottak volna az eszmék, de a jogokért való harc nem hozott eredményeket, mert nem volt gazdasági erő, mely vele küzdhetett volna. Nem volt gazdasági erő, mert Ausztriában a magyar hazával szemben a Kolonicselv volt a politika: Magyarországot előbb koldussá, azután osztrákká kell tenni. Ha megölik gazdaságilag, szabadságát meg nem szerezheti. Rákóczi Ferenc nagy szelleme felismerte ezt az elvét az osztrák politikának. Már koldus volt az ország, ott volt, hogy rab is lesz, mikor Rákóczi Ferenc kardot emelt, melynek villáma sugárt vetett a nemzet előtt álló sötét, végzetes útra. Ezt az utat sokszor elhagyta a magyar Rákóczi óta, de mindig visszatért rá, mig 1848. meg nem hozta gyümölcsét, amíg ki nem vivta a magyar a nemzeti jogokat ós szabadságokat. Kossuth, majd Deák voltak befejezői a nagy küzdelemnek és ha szabadságunk ós jogunk nem érvényesül is a politika minden kérdésében: bizzunk a fejlődés teremtő erejében, óvjuk a -meglevő szabadságot, teremtsünk viruló közgazdaságot: és nagy lesz, hatalmas lesz a magyar! Mi lesz? - Fővárosi munkatársunktól. — Budapest, jul. 4. Megváltozott a politikai helyzet; megváltozott : miután sokkal bonyolódottabb lett. És ez nem valami kellemes változás az országra nézve, mivel a béke idejét még távolabbra teszi. Amitől a szabadelvű pártban féltek a miniszterválság alatt, hogy a párt több részre szakad és vége lesz a régi nagyhírű egységnek, az bekövetkezett most a függetlenségi párton. Békésinegyei Közlöny tárcája. Rákóczi a fogságban. Irta: Kató József. Csillagsugár, fehér, halvány. Tükrözik a nagy ég alján. Egyformán száll a sugára Börtönre és palotára. A palota kapujára Nehezedik két sas szárnya, Abba leli cudar kedvét: Öltögeti vörös nyelvét. Ott a setét, vak tömlöcben Magyar rabnak lánca csörren, Hideg, dohos négy falára Képet fest az éjnek árnya. Lefesti a honszerelmet, A golgothát, a keresztet, Sötét posztót; teii vérrel, Rajta egy hős : Zrinyi Péter . . . Szőke fürtje, arcúlatja Vércseppjeit csak hullatja S szól a rabhoz, hangja remeg : — „Édes fiam, nem haltam meg ! Rákóczi vagy ! A halálom Gyönyörű szép édes álom És édesebb százszor jobban, Mert a szívem benned dobban. Unokám vagy! Az eredben Ősi vérünk csörgedezzen. Buzdíts, buzdíts, tettre, tettre, Nem halunk meg, él az eszme !" Hallgat a rab, félálomban Szíve, lelke fájva dobban, S míg két szeme köpyét onlja, Lelkeszárnyát bontja, bontja. Gondolkodik, nem is másról, Csak a magyar szabadságról. Könyét ontja, nem is másért, Csak a magyar szabadságért. Őseire emlékezik, Rázza, rázza bilincseit S megesküszik isten látja: Hogy ledől a német bástya ! Őszi reggel. Irta: Lengyel Sándor. A fiatal leány a balkezével összefogta szoknyáját és gyors léptekkel sietett előre a hideg, őszi esőben a nedves körúton. Az a lassan szitáló eső verte finom, karcsú alakját, amely hidegebb, metszőbb a íagyos hónál. A fiatal leány a szive közepén is érezte a hideget, mely szinte meredtté tette vékony ujjait, amint szoknyáját összefogta, magát a csatak ellen védeni akarta. Az eső pedig hullott-hullott lassan, egyenletesen ós sürün, kétségbeesett kitartással. A lány ment előre, a nagykörút ízléstelenül díszes, kiabálóan ostromba házai egymásután maradtak el mögötte. A belvárosban sétálnak az emberek, az Andrássy-uton járkálnak, itt csak mennek. De itt még nem igyekeznek egymás elé rontani, egymást félre taszigálni, az egy kicsit amodább járja a Kerepesi-uton. A leány sietős, apró léptekkel haladt tova az olmós esőben. Balkezével szoknyáját fogta, jobbjában esernyő volt,, karján lógott az a néhány kóta-lap, amelyre féltékeny gonddal vigyázott, hogy eső ne érje. Akóta az övé volt, tanítványához vitte, a kövér füszeresné Lizi leányához, aki, mióta kedves mamájával vasárnáp délután a Népszínházban ül, művészi ambíciók gyötörnek. Lizi egy idő óta felette érdekes frizurákat hordott, egy pár fehér keztyüje pedig állandóan benzinben ázott. A fiatal leány a saját kótáját vette kezébe, mert ilyesmire a papa L zinek pénzt nem adott. Kár is lett volna, Lizinek nem volt több hallása, mint egy siket fajdnak, ami tudvalevőleg nem akadály arra nézve, hogy az ember ünnepelt énekesnő legyen. Már ott tartott a ház előtt, amikor egyszer csak ijedten kapott fátyolához ós fölemelte. Ócska kis targoncán egy tót ember tolt valami kopott pioikeszalóndivánt. A leány fölkapta kezét, hogy jobban lásson. Ez volt, ez, — suttogta egy percig. Aztán megint nem látott semmit, nem a fátyoltól, mely föl volt húzva, hanem a szemébe toluló könyektől. Elfeledkezve mindenről, csak állt némán, mozdulatlanul ós nézte a döcögős targoncán heverő kopott, selyem divánt. Igen, most két esztendeje Ínég az ővé volt, de hát hogy is került ez a pici, elegáns bútordarab a csatakos utcára, a döcögős targoncára, a káromkodó tót emberhez? Hát ő hogy került ide ? Ennek az Ízléstelen cifra bérháznak a kapujába, egy vörös kezű, szőke hajú kisasszonyhoz készülve, aki tiz forintért havonta megvette magának azt a jogot, hogy minden reggel kilenc órától tízig hamis hangokkal gyötörje az ő szegény, fáradt, beteg idegeit. Ott állt némán, mozdulatlanul és az j elmúlt időre gondolt. Még két éve sincsen, hogy minden másként volt s ilyen időben még a szobaleányát sem küldte volna ki az utcára ós ha Lizi kisasszony érdekesen kisütött szőke hajával köszönni mer neki az utcán, megbotránkozva fordítja félre fejét . . . Csak bámult maga elé nereven ós finom, halvány arcán két könycsep gördült végig. Nem magát siratta, azt a kis selyembutort nézte, mely valaha az ő szalonjának szögletében állt. És képzeletében feltűnt az édes kis kék szoba. A picike diván, amely elé oda tolták a teásasztalt, ha barátnői fölkeresték. Barátnői? Azok a leányok, akik most ijedten vizsgálják a kirakatokat, ha őt megpillantják, akik akkor esküdöztek, hogy szeretik, hogy nem tudnának nélküle élni Csodálatos, eddig nem is gondolt erre. A nagy csapásban, súlyos életküzdelmek közepette nem igen ér rá az ember érzékenykedni. Csak most jutott eszébe, hogy az emberek szeretete milyen szoros összefüggésben áll a külső körülmények változásával. Csak bámult a rozoga talyigára ós a pici divánra. Sirni szeretett volna, nem azért, mert az a szeretet elmúlt, hanem mert valaha hinni tudott benne. Végtére is tehetett-e róla, hogy szerencsétlenség történt velük ? Bűnös volt apja bukásában, hogy könyörtelenül fordultak el tőle mindazok, akik valaha ott ültek mellette a kis selyempamlagon, szorongatták a kezét, csókolták az arcát és biztosították örök, változhatatlan, igaz szeretetükről ? És ostoba módon, fiatal észszel még okot, célt, igazságot, könyörületességet kereset a szörnyű kegyetlenségben, amelyet életnek hivnak. Csak állt a hideg őszi esőben. Fázott, egész lelkében fázott. Az aszfalton fényes tükör képződött a viztől s a természetes tükör híven visszavetette szomorú alakját, amint azt a kék selyem kopott bútort nézte. Lassan fordult be az ócska faalkotmány a tót napszámostól húzva egy éppen olyan Ízléstelen budapesti bérházba, amilyennek kapujában ő álldogált. A nagy széles kapu nyitva volt s a leány látta, mint viszik egyenesen a szemközti földszi. i lakás elé, amelynek ajtaja fölött nagy bőikkel van kiirva a fővárosi gyermekek rémének neve : Házmester. — Hát ide, ide jutottál ? És a leány ugy érezte, hogy szive megszakad a fájdalomtól. Múltjának minden boldogsága, jelenének minden keserűsége elfogta szivét és érezte azt a halálos kint, mely némává, mozdulatlanná teszi az embert.