Békésmegyei közlöny, 1903 (30. évfolyam) július-december • 53-103. szám

1903-10-29 / 87. szám

XXX. évfolyam. Békéscsaba 1903. Csütörtök, október hó 29-én 87. szám. BÉIESME6YEI KÖZLÓNT POLITIKAI LAP. Telefon-szám 7. Szerkesztőség: Fó-tér, 876. számú ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Megjelenik hetenként kétszer: vasárnap és csütörtökön. ELÖFIZETESI DIJ : Egész évre 12 kor. Félévre 6 kor. Negyedévre 3 kor. Egyes szám 16 fillé Előfizetni bármikor lehet, évnegyeden belül is. Felelős szerkesztő : MAROS GYÖRGY. Segédszerkesztő: BELENCÉRESI DEZSŐ Laptulajdonos: SZIHELSZKY JÓZSEF. Kiadóhivatal: Telefon-szám 7 Fó-tér, 876. számú ház, hova a hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési dij készpénzzel helyben fizetendő. Nyilttér-ben egy sor közlési dija 50 fii. A nemzeti nyelv. - okt. 25. Hogy egy nemzet nagygyá és hatalmassá fejlődhessen, annak az egész nemzet lényét átható nagy erkölcsi erőre van szüksége; és ez nem más, mint a nyelvegységében rejlő nemzeti erő. Az a hazafiság, mely az ország érintetlenségének külső támadásában saját tulajdonának megtámadását látja s a közös cél megvédésében élet halál harcra kész; az a hazafiság, mely eszményi célok nélkül, pusztán a vagyonosodás előmozditásában keresi a haza jólétének biztositékát, — derék és tiszteletreméltó és mindenek felett hasznos törekvés. De az etikai értelemben vett hazafiság csak az lehet, mely eszményi célokat szolgálva, a nemzet legdrágább és legféltettebb kincsét, a nemzeti nyelvet veszi védelembe: ezért kész áldozni vagyont és életet azon tudatban, hogy: „nyel vében él a nemzet

1* s hogy nemzeti nyelv nélkül nincs élet, nincs létjogosultság, nincs nemzet, mely a kulturállamok sorában helyt foglalhasson. Miért nagy és hatalmas az angol és francia nemzet? Azért, mert erkölcsi erejének főforrását nyelvének osztatlan egységében birja. Miért tudott Németország oly hatalmas állammá alakulni ? Egységes nyelve alapján. Miben birja az olasz nemzet jövendő fejlődésének legfőbb biztositókát? Á nyelv egységében; ihely nemcsak egybeforrasztotta, hanem széttörhetlen acélkeretként foglalja be az egykoron széttagolt részeKet; melyek területén csak egy célt ismernek, csak egy célért lelkesednek, mely nem más, mint a nemzeti államnak védelme és az egységes nemzet szellemi és anyagi jólétének gya rapitása. A nagy nemzeti államik megalakításának nagyszabású tényei termé szetszerüleg nem történhettek meg erősebb rázkódtatások nélkül. De az egységes nemzeti államnak kiépítéséhez a nemzeti nyelv kultuszának kellő erélylyel és őszinte hazafisággal kezelt békés fegyverei is elégségesek; csak öntudatos tervszerűséggel és a reáerőszakolás kizárásával kell felhasználni azokat. A kultúrájúkban közgazdasági szilárdságukban és nyelvük egységében hatalmassá fejlődött államok, szuverén hatalmuk tudatába megengedhetnék maguknak azt a nagylelkűséget, hogy bizva egységeségük felszívó erejében, az erőszakoskodás kikerülésével várnak be a hatalmuk alá tartozó apró nemzetiségi töredékek beolvadását. De éppen azért, mert a történeti események igazolják legfényesebben, hogy a nyelvben rejlő nemzeti erő mily csudás ered n5nyekre képes: az a hatalmas német állam tűzzel vassal kényszeríti azt a csekély töredéket is a nemzeti egységbe való beolvadásra. Ahol tehát a hatalom nem oly nagy és erős, hogy a törvény és rendeletek fegyvereivel kényszerítse meghódolásra ós beolvadásra az idegen nemzetiségű alattvalókat: ott az államhatalom csak akkor éreztesse jogait, ha az idegen nemzetiség elég vakmerő szembeszállani a szuverén nemzeti hatalom céljaival; egyébként pedig a nemzet alkotmányos jogainak törvényes eszközeivel kell oda hatnia, hogy ugy érzésben, mint nyelvben legyen az egész nemzet egységes és osztatlan Évszázadok mulasztásait néhány évtizednek leghazafiasabb munkálkodása sem hozhatja helyre. Amely helyzetet a történeti események teremtettek, azoknak hatását és eredményeit hatalmi szóval elenyésztetni nem lehet. Merőben céltévesztett lenne tehát az a törekvés, mely hazánkban a magyar nemzet szuverén hatalmát a magyar honi nemzetiségekkel szemben a direkt reákényszerités eszközeivel akarná gyakorolni. A hazaszeretet érzésének felköltése és ápolása legyen az erkölcsi erő, mely az idegen ajkú magyar honpolgárokat a szuverén nemzeti nyelv iránti tiszteletre megtanítsa és annak megértésére, hogy szeretni a magyar hazát szent kötelesség, mert: „A. nagy világon e kivül nincsen számunkra hely!" Meg kell értetni az idegen ajkú magyar honpolgárokkal azt, hogy aki a magyar nemzeti állam egysége ellen tör, az hazaárulást követ el é3 ki nem kerülheti az igazságszolgáltatás büntető kezét. Meg kell értetni már azzal a serdülő gyermekkel, hogy azt a földet, melyen lakunk, a honfoglaló Árpád magyar hadai szerezték meg kiontott vérükkel; s hogy Szent István és a többi bölcs királyaink szives vendéglátása nem szolgálhat jogcímül arra, hogy most már bevándoroltnak tekintsék a magyart kellemetlen vendég gyanánt. Öntudatos és tervszerű nemzeti politika; a magyar nemzet szuverinitását minden vonatkozásban biztosító törvényes rendelkezések erélyes végrehajtása ; s a hazai intézményeknek magyar nemzeti tartalommal való megtöltése : ezek azon nélkülözhetetlen tényezők, melyek az egységes magyar nemzeti állam békés ki

ipitésének lehetőségét előmozdítják. A mily szigorral megköveteljük az 1867. évi XII t.-c.nek a fentebb előadottak szerint való pontos végrehajtását, éppen oly mértékben kívánjuk a magyar nemzeti nyelv szuverenitásának érvényesülését minden egyéb törvényes intézményeinkben. Halász Ferenc „ Államinépoktatás " cimü becses könyvében azt irja, hogy: „az egységes magyar nemzeti állam kiépítésének egyik kiváló fontossággal biró tényezője a nemzeti népnevelés, nemcsak azért, mivel a népnevelés adja [neg a nemzet millióinak a legszükségesebb alapvető ismereteket, de meg azért is, mivel a népnevelés biztos eszköze a hazafias szellem és a magyar nyelv terjesztésének." Nem szólunk arról, hogy az a fentebb hivatkozott törvénycikk mennyiben felel meg a benne lefektetett hazafias intenciónak. Nem szólunk arról sem, hogy az egyházközségek által Btaegyei Közlöny tárcája. Vándormadár. Irta: Mlklóa Jemő. Ez a történet a lelkemből fakadt. Olvassátok áhítattal, na ugyan érdekel valakit egy magányos lélek szomorú története. Széles, nagy pipacsmezőn láttam meg először. A haja fekete volt, testének ringása pedig, amint egyenkint lehajolt a pipacsszálak után, mint a gyenge, virágos jegenyének szellőhöz való hajlása. Nem tudtam kicsoda, a falunkba eddig sohase láttam és később se volt szabad tőle soha megkérdeznem, honnan jött ós kié volt elébb. Mikor először szemben álltam véle, meglepte őt hírtelen ragaszkodásom. De azután egyszer az erdőben, mikor a hallgató csendben magunkra maradtunk és szemét elfutotta az első könycsep, melyet fájó csókom okozott, megvallotta, h-gy talán reám rárt eddig, hogy talán csak engem szerett. Templommá vált akkor nekem az az erdő. Szerettem volna szótkiáltani, hogy meghallja ég, föld, hogy beleremegien az erdő : e nő itt az enyém ! De a nevét csak halkan, osendben mondtam és jó, elkapta a szellő Ha bárki keresi nálam, soha meg ne találja. Hogy maradjon vélem, titokba rejtve, mint szivünk legelső gyerme^i

mádsága, melyre anyánk tanított és amelyet sohase mondunk el más előtt. Olyan magamban álltam addig. Pu»z taságot láttam, ha merre is néztem. Hogy az én életem megannyi hétköznap között fog lefolyni ós nem leszek se jó, *e rossz, elfúló könyre, futó mosolyra sohase érdemes ! Lassankint eltemetem leélt emlékeimet, elfelejtem, hogy fiatalságban éltem. Hogy hiába éltem. Most mintha a szeretet istene egyetlen dobbanó szívvé teremtette volna körülöttem újra a világot és ebbe a szivbe millió, meg millió apró, élő, szerető ós vergődő kis szív lángra gyújtott volna, mint csillagfényt az égen. Amerre láttam, fát ós virágot, amerre nézetem ezt a más világot, szeretett minden ! És erős akartam lenni én is, megmenteni a lelkemet ebből a szürkeségből, a szeretet által hatalmasan, egymagam állni Egymagamban véle ! Hiszen ón voltam ö ós ő volt ón. Valami furcsa, repesve ujongó dal járt az eszembe, Hogy ime feltámadtunk, el is imádkoztam előtte, de ő osak annyit mondott, hogy a nevét suttogjam el egynéhányszor. Oh, nagyon szógyeltem magam. Hogy szótalan, félszeg és unalmas vagyok. Ötletes, vig, bátor ós közönséges akartam lenni, mint a többi férfi, tehát férfi ós vígan felnevetve mondottam oda : ugy-e untatom, ugy-e be fog árulni az uránál? Félek ! De szomorúan nézett reám és csak annyit mondott: Nincs nekem uram. Szemének fénye pedig elárulta, hogy — mint az igazak között a legigazabb nő — király asszonya ós engedelmes rabnője szeretne lenni annak, akit választ. Megcsókoltam tiszta ajakát. Ez a csók, amelyben annyi volt a szenvedés, talán megváltott, mert igazzá tett engem is. Ha szóltak hozzám, ha emberek között kellett lennem, mindig szorongó félelem fogott el, bizonytalanul keresgettem a legegyszerűbb szavakat is ós a felém nyújtott kezet sohase tudtam egyszerre, biztosan megfogni. De ha vele voltam, csend ós béke lakott a szivemben, megértettem pillantását is ós megtudtam keresni legtitkosabb gondolatai között is azt, amely elárulta vágyát, hitét, szerelmét, gyengeségét. Lázas álmaimban pedig őrültségeket álmodtam. Néha a hold félretolta a szivemet ós beállt megdermedt tagjaimat felmelegíteni ; egyszer a nap fejemhez vágódott ós izzó, csillogó aranya vógigözönlött rajtam, lepkék hosszú, pödrös nyelvekkel az ajkamat szítták, majd pedig elém állt az ördög ós szemembe kacagott csúfondáros kétkedéssel. Nálam marasztottam, ő le is ült: cigarettámra az orrából fújta rá a lángot és fenhójázóan filozofált nekem: — Uraságodat iegközelebb magammal viszem! Az asszonyok mindenkire ráunnak, mint a cukorborsóra, vagy a tavalyi kalapjukra. Az asszonyok mindig, örökre fogadkoznak, de fogalmuk sincs már a holnapról se! Amely asszony pedig vak hittel nem esküszik meg erre az örökre, az már a másik félórában az enyém ! A hazugság a nők legnagyobb f->j;yvera, a-s . igAzsia; mécséből mindjárt kifogy náluk az olaj. Az igazság szürke ós nehéz, a hazugság színes, mint maga a nő. 0 maga a hazug ságait tartja igazságnak, hittel hiszen bennünk, mert bennünk hinni édes, mert ez a hit teszi az egész életet. Ez a fegyvere, ez ád női lelkének melegséget, az ölelésének hullámosságot ós a csókjának izt, amely anélkül, mint a decemberi vihar, szemünkbe fújná a zimankót ós a havat. Ezt elhiheti uraságod nekem — az ördögnek ! Szemébe kacagtam. — Hogyne higyjek neki? Én? Köszönöm szépen, de megcsókolta-e egyetlen egyszer is azt az asszonyt ? Az ördög zavarba jött. — Lássa — feleltem vad büszkeséggel — ha egyszer megcsókolta volna, csak egyetlen egyszer — akkor ön is hinné neki és önt is előbb-utóbb elvinne az ördög ! . . . Az ördög nem szólt semmit, de mintha ettől fogva beleavatkozott volna a dolgomba. Öszi esőzéskor szakadtak a lombok, harmadnap a falunkba idegen érkezett, az arcára nem emlékszem már. A járása biztosabb volt, mint az enyém, a karja erősebb, de mégis lágyabb ós az asszonyt, az ón édes szálló madaramat elfogta & félelem. Remegve, dideregve bujt el, a szeme kiégett, az ajka hideg lett, testben összeesett, mint a halálra riasztott madár. Rettenetes küzdelmet vivott magában, megkellett szabaditanom a szenvedéseitől. 0 maga futott előle hozzám. És bevallotta, hogy bántotta egyszer az a másik. Régen nyiladó tavasszal. És most eljött érte, de — De eléje ugrottam. Félretett az utjá ból, szembe kerültünk megint, valami ostoba fegyver volt a kezünkben, a csövéből sivítva jött nekem a golyó, megkoppant a mellemen, gyenge, alig érezhető lökés feltaszított, hogy hátra buktam. Amikor fölébredtem, már mellettem állt az anyám és az idegen. Homlokomat fogták, szivemet melengették, sebem bekötözték. Megbocsájtottak mind a ketten. Én pedig lízas álmaimban virágos akácerdöket jártam. Oh, ez volt az ón leggyönyörűségesebb életem ! Amikor felébredtem belőle, épp akkor támolygott be az ajtón az asszony. Az idegen eléje sietett, karjába fogta ós idevezette hozzám. Éreztem a keze . simogatását, éreztem az ajka melegét, éreztem, tudtam, hogy most uj életet fognak élni. Mert visszaadtam öt önmagának. Itt ez a másik jó üu — szegény ! hajdan elvehette a csókját, el a hitét, minden reményét, de én visszaadtam neki ! Visszaadtam és uj életet fogunk élni . . . Az asszony mégigért mindent és gyengéden felém hajolt. Becézett, simogatott, arra a másikra ránézett és mikor búcsúzott tőlem, sirva ós zokogva, — amikor ugy csókolta az ajkamat, mintha ez lenne az utolsó csókja és az ajtóból újra visszafutott hozzám, akkor az utolsó szava az volt, hogy ... a nevemet elcserélte azzal a másikéval. Másnap már nemcsak a nevemet cserélte el. Itt nálunk hideg és fagyos lett az ősz, ment ő is a napsugár után ; tehet is ö róla ? Mint ahogy a vándormadár útra kél, ahol a virágok nyilnak. Tehet is ő róla, hogy ime visszajött — az első, aki csókjára minden csók között visszavágyik ; az asszonyok lelke, az egyedüli, a nagy, az erős. Az első álmok királya. Tehet ö róla, hogy csak az első esküvés szól örökre, a többi mind, amely utána jő, csak szomorú vigasztalás? . . . Az ón édes madaram útra kelt, vitte a szárnya. Én pedig elfelejtettem megint, hogy fiatalságban élek. Elfelejtettem azóta nevetni.