Békésmegyei közlöny, 1903 (30. évfolyam) július-december • 53-103. szám

1903-09-06 / 72. szám

XXX. évfolyam. Békéscsaba 1903. Vasárnap, szeptember hó 6-án 72. szám. BEKESME6YEI KOZLONT POLITIKAI LAP. Telefon-szám 7. Szerkesztőség: • Fő-tér, 876. számú ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Megjelenik hetenként kétszer: vasárnap és csütörtökön. ELŐFIZETÉSI DIJ : Egész évre 12 kor. Félévre 6 kor. Negyedévre 3 kor. Egyes szám 16 fillé j Előfizetni bármikor lehet, évnegyeden belül is. Felelős szerkesztő: MAROS GYÖRGY. Laptulajdonos: SZIHELSZKY JÓZSEF. Kiadóhivatal: Telefon-szám 7 Fő-tér, 876. számú ház, hova a hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési dij készpénzzel helyben fizetendő. Nyilttór-ben egy sor közlési dija 50 fii. Az osztrákok. Békéscsaba, szept. 5. (bd.) Bécsben „Egy szó a válság megoldásához" cimen röpiratot irtak arról, hogy mily módon lehetne megoldani a magyar parlamenti válságot, amelyet a század egyik legérdekesebb jelenségének mondja röpirat. Valóban igen érdekes jelenség az, midőn egy nemzet követeli, hogy saját katonáit - fiait — saját nyelvén oktassák a hadi tudomá- nyokra és saját nyelvén beszéljenek vele, midőn menni kell a halál elé. Annyira érdekes jelenség ez, hogy egy nemzet saját nyelvének érvényesülését követeli, — hogy a fenti cimü röpirat nem restelt az ügygyei foglalkozni s szerény tanácsait öt nyomtatott oldalon közreadni. Itt fekszik a füzet; szerzője magyar kormányt nem ismer, csupán közös kormányról beszél. Tanácsa szerint ennek a közös kormánynak be kellene öt évre öt ezredben próbaképpen hozni a magyar vezényleti nyelvet és el kellene rendelni, hogy az összes katonai iskoiákban alaposan tanitsik a magyar nyelvet. Hogy ezt a bölcs tanácsot miért volt érdemes kinyomtatni, azt már kérdezhetik nagyon sokan, de senki sincs ki feleletet adjon rá. Egyet megtudhatunk belőle; azt, hogy a nemzeti követelések ellen Ausztriában nemcsak a gyűlölet és a rosszakarat tartja a lobogót, mely alá gyülekezik a magyar nemzet minden ellensége, — hanem párosul azokkal a tudatlanság, főképpen az érzé ketlenség. Az az érzéketlenség, mely nem ismer nemzeti öntudatot, nemzeti nyelvet s amely nyelvét öltögeti a hazaszeretetre. Nem csodálható. Egész Ausztria nem más, mint különböző nemzetiségű népíajok konglomerátuma, amelynek egyező nemzeti érzése nincs, amely nem tudja becsülni egész hazáját, csak azt a darab földet, amelyen lakik, a többit viheti az ördög, vagy akármelyik hatalom. Osztrák ország! Dehát hol van az osztrák nép ? Hol van az osztrák nyelv ? Micsoda ország az, amelynek nincsen olyan népe, mint a milyen neve? Ne csodáljuk, hogy nem tudnak bennünket megérteni, csak sajnáljuk őket. Szomorú ország az olyan, amelyben vezérlő faj nincs s amelyben minden külön nemzetiség vezérelni akar. Hogy találnánk ilyen széthúzásban, ilyen marakodásban nemzeti érzésre, mikor egy fajnak sincsen hegemóniája, egynek sem engedi a többi, hogy vezetőhelyre jusson s érvényesítse akaratát. Ausztriában minden faj akar, minden faj törekszik, de nem juthat érvényre, mert akarata és törekvéss nem nemzeti, de nemzetiségi akarat és törekvés. Hogy értsék meg hát azok, kiket a haza szeretete össze nem fűz, a magyar nép lángoló lelkesedését, zajongását saját faja, saját nyelve iránt. Egy vegyülék ország erre nem képes, mert hiányzik lelkéből az a hur, mely a magyar hangra viszhangot adna. Hiányzik lelkéből a törvényes jog becsülése, beismerése, hiányzik a valóság mér legelése. Ezt nem is teszik, mert a magyar nemzeti és — egységes — érzelmek tükrében csak a saját roskadozó, düledező ós összetákolt országuk reverz kópét látják. Arai pedig nem lehet valami kellemes látvány, szemben a viruló fejlődő Magyarországgal, mely szinte kézzel lóghatólag húzza maga felé a monarchia súlypontját. A valóság mérlegelésére tehát osztrák részről nem számithatunk; rosszul esik nekik látni a meztelen valóságot, amely minden hó bortjukra ós minden üres gőgjük're rácáfol. Az osztrák agy ennek a valóságnak felismerésére nincs is bernndezve, — csupán gyűlöletre, melynek igéit habzó szájjal köpdösi fe lénk. Annál kevésbé várhatjuk tőlük annak a természetes jognak a beismerését, hogy a nemzeti nyelvnek uralkodnia kell a hadseregben is. Nekünk még nincsen nemzeti, — de van közös hadseregünk, amelyből még a közős jelleget is el akarják sik kasztani, egységes — természetesen osztrák — hadsereggé alkotva. Nincs a világon, a föld kerekségén nép, legyen az móg oly maroknyi is, amelynek katonáit ne saját nemzeti nyelvén vezessék. Szégyenteljesen pirulni kell a magyarnak: csak az ő fiait gyötrik idegen nyelven, csak az ő fiai szolgálnak idegen jelvény, idegen zászló alatt. Külföldi embernek el sem lehet magyarázni ezt az állapotot, mert nem érti meg és csak a magyar hunyászkodását látja benne Nem ismerik be erre való jogunkat. Védik azt a nyelvet — amely tulajdonképpen nem is az övék. A német vezényleti nyelvet védik s mindjárt e pontnál óriási tévedésbe esnek. Azt hiszik, hogy a közös hadsereg vezényleti nyelve: német. Csalódnak. Az nem német, hanem francia, mivel eredeti német szó egy harmadrészben sincs a vezényleti nyelvben. Mig a magyarnak van tőzsgyököres magyar szava minién hadi fogalomra, anélkül, hogy idegen nyelvre szornlni. Ez azonban mind mellékes. A fődolog az, hogy a magyarnak kellenek a nemzeti követelések ós nincsen már ember az országban, aki neőtnjtai'. Még jobban pedig az uj 03ztiák jelszó: „Los von Ungirn" — teljesülését A válság. - Fővárosi munkatársunktól. Budapest, szept. 5. A király már visszatért Budapestre és újra megkezdte munkáját a válság megoldásának bonyodalmas mezejón. Általános volt a hiedelem, hogy a király megérkezte után újból Wekerle Sándort, A p p o nyi Albertet, vagy 0 s á k y Albint hivja maga elé. Azonban váratlan fordulat állott be, amelyet sokan rosszra magyaráznak. A király legelőször Héderváry miniszterelnököt fogadta, majd pedig az ő audienciája után hire kelt, hogy a'király Andrássy Gyulát, H i e r o n y m i Károlyt és T i s z a Istvánt hivta meg. A miniszterelnök pedig amint a királyi palotában végzett, egyenesen Lukács Lászlóhoz hajtatott ós vele hosszasan tárgyalt a politikai helyzetről. Ezután kezdett kiszivárogni az uj kombináció, hogy Lukács László kerül a kormány élére. Az ö neve most már hátra tolta Apponyiót ós Wekerlóét és a hirek szerint Lukács Lászlónak miniszterelnökké való dezignálása biztosra vehető. Az is tudott dolog, hogy Lukács csak azokat az engedményeket hozza, amelyek már Széli Kálmánnak és Khuen-Hédervárynak is rendelkezésére állottak. Ha evvel kabinetet alakitani tud s a parlamenti rend helyre áll, ugy a válság Békésmegyei Közlöny tárcája. A kis Iliiska. A kis Iluska halovány volt, Eltűnt arcáról rég a pir, Megreszketett fehér kezében, Ahogy tartotta a papir. Az eljegyzési lapja volt az És engem halkan arra kért, Hogy imádkozzam esküvője Napján a boldogságáért. «— Gondolom én, hogy nem szokása, Dehát én értem tegye meg; Most mindenkit csak erre kérek . . . Ugy-e a kártyánk szép, remek ?» Megígértem. 5 bús fájdalommal A szívem színig lett tele. . . . Mit imádkozzak, hogyha zárul Koporsójának fedele? tíelencére .i Dezső. Szombat este. Irta: Lux Terka. — Egy levél Sctropszki Jánosnak ! — kiáltotta el magát a korcsma küszöbén a vén, rezes orrú tót levélhordó, mire az asztalok mellől hátra fordul Sctropszki János. — Ide vele! Nagy pecsétes levelet kapott az öles magas, vörös orcájú cseh legény ós a korcsmában egy percre csönd lett. — Ez hivatalos irás, — mondta az asztalfőnél Szichta, az öreg vasgyári fütő és fontoskodva megtörülte kezefej ével a száját. A nagy csehnek a hivatalos szóra elsápadt vörös orcája és idegenkedve forgatta kezében a nagy boritékba zárt levelet. — Hát oszt minek ez ? — morogta a foga közt és letette maga elé az asztalra a levelet. — Hát a sógornak a pohárbor, te nyavalyás ! ? — ütött az asztalra az öreg fütő. — Azt hiszed, hogy ő ingyen hordozza neked az ilyen ménkű pecsétes leveleket ? — Jöjjön ide! — kiáltott a vörös legény ós a poharat tele öntve, oda nyújtotta a levélhordónak. Szombat este volt s a nagy, piszkos és füstös ivóban az asztalok körül mindenütt ültek ós ittak a vasgyári munkások s valamennyien a levelet kapó Sctropszkira figyeltek. — Hát mi lesz ! Föl se bontod a levelet? — kiáltott át a túlsó oldalról egy lapos arcú legény tótul és megpiszkálta tompa, bütykös ujjával a bádog pipáját. A cseh vállat vont. — Csak tudnám elolvasni! — Honnét kapod ? — kérdezte az öreg fütő és újra megtörülte a száját a kezefejével. A cseh megint vállat vont. — Mit tudom én ! Azt hiszi, Szichta bátyó, — tette hozzá mérgesen, — hogy én r. papiroson keresztül is tudok olvasni ? — Azt nem, — mondta az öreg nyugodtan. — Móg a papirosról kivül se tudsz olvasni, nem hogy belülről tudnál. Na, na jól van, magam is csak a számokat tudom leolvasni a hevitő mérőről. Az nem baj. De a levél azért jött, hogy olvastassék el. Itt van az a magyar ember, aki mindenféle nyelven tud olvasni. Hó, Tóth János ! Az utolsó asztalnál, a sarokban ült Tóth János. A fél kezére könyökölve ült, másik kezével a pipáját fogta és a vágható sűrűségű pipafüstben üres tekintettel nézett a levegőbe. Huszonhat-huszonhét esztendős, cingár legény volt, a koromtól az arca szinét sem lehetett látni. A bajusza fakósan vöröses és nyirva volt, sötét szemének tekintete a gyümőkóros emberek fáradt lustaságával, üresen akadt meg egy-egy ponton. Hogy a nevéről szólították, a hang felé forditotta a fejét, de mert nem tudta, miről van ázó, a szomszédját kérdezte meg : — Mit akarnak tőlem ? — Hogy olvass le egy levelet! A vörös cseh már hozta feléje a levelet. — Olvasd el. Tóth János szó nélkül nyúlt a levél után és felbontotta. Az ivóban egyszerre olyan csönd lett, hogy egy darázsnak a zümmögését, amely egy pohár mézes sör körül röpködött, tisztán lehetett hallani. Tóth elolvasta a levelet. Német nyelven volt irva, valami sziléziai faluból a biró tudatta a csehhel, hogy az özvegy édes anyja meghalt ós menne haza a kis jussa miatt. A halálhírt, ugy a cseh, mint a többi közömbösen hallgatták, de a juss szóra mozgolódni kezdtek, közbeszóltak, éljenezték Sctropszkit ós végül egyhangúlag azt indítványozták, hogy ennek örömére a jelenlévőknek két-két pohár sört fizessen. A cseh eleinte szabadkozott, hivatkozva arra, hogy kell a heti bére az utazásra, de miután a társai ezzel cseppet sem törődtek, sőt azt tanácsolták neki, hogy tegye meg az utat gyalog, végre is abban egyeztek meg, hogy egyelőre egy egy pohár sört fizet a jelenlevő husz embernek ós ha visszajön, a második pohár sört akkor fizeti meg. Ebbe aztán valahogy beleegyeztek ós a cseh behozatta a sört. A már félig részeg munkások egy hajtásra kiitták a sört, azután a maguk itala után nyúltak és folytatták ott, ahol elhagyták. Pipáztak, énekeltek, veszekedtek, politizáltak, szidták az urakat, a mérnököket, a felügyelőket és mindenkit, aki fölöttük áll, s minél többet ittak, annál jobban nőtt az elkeseredésük. Tóth János egy szóval se vett részt semmiben. Ivott, pipázott és nézett a levegőbe, ahol most, hogy a cseh levelét elolvasta, látott is valamit. Egy tiszaparti várost és az akácfás temetőt az édes anyja sírjával. A valóságban még ugy se látta az édes anyja sirját. 0 vele nem tudatta senki az anyja halálát és nem is mindjárt, csak véletlenül tudta meg két esztendő után. És látta az akácfás, kis temetőt, látott bbnne egy elhagyott, lesüppedt, giz-gazzal benőtt sirdombot, de alatta nem látta a nyomorúságban elhunyt, összetört, mindenkitől elhagyott szegény uriasszonyt. 0 az anyját élve látta, fiatalon, szépnek, úrias jómóddal öltözötten. Meleg, virágos nyári délutánon látta, halványkék batiszt ruhában, amint a kertben ült a délignyitós filagóriában ós egy kis fehér pikónadrágos fiúnak segített az iskolai feladat elkészítésében. Az a kis fehór-pikénadrágos fiu ő volt, a kormos orcájú, piszkos, kérges tenyerű Tóth János, de akkor még Szalkay Jenőnek hívták. Azután fekete ruhában látta az anyját, a szeme mindig ki volt sírva és idegenkedő, fürkésző, szeretet nélküli pillantással nézte a nagy, hetedik gimnázista fiát. Mindig fürkészve, mindig vizsgálgatva Ha tanulás közben a nagy fiu elmélyedve hajolt könyvére, s véletlenül oldalvást fordult, vagy a szemközti tükörbe nézett, az irtózat ós a rajtakapás csodálatos vágyával a tekintetében látta az anyját, amint előre hajolva, varrását ölében nyugtatva, kimeredt szemmel figyelte őt. Ilyenkor ő benne megtagyott a vér. Eleinte nem értette az anyja viselkedését iránta, de érezte elhidegülósót, lassankint gyűlöletét és egy alkalommal megtalálta a magyarázatát is.