Békésmegyei közlöny, 1903 (30. évfolyam) július-december • 53-103. szám

1903-08-27 / 69. szám

XXX. évfolyam. Békéscsaba 1903. Csütörtök, augusztus hó 27-én 69. szám. BEKESMEERTEI KÖZLÖNY POLITIKAI LAP. Telefon-szám 7. Szerkesztőség: Fó-tér, 876. számú ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Megjelenik hetenként kétszer: vasárnap és csütörtökön. ELŐFIZETÉSI DIJ : Egész évre 12 kor. Félévre 6 kor. Negyedévre 3 kor. Egyes szám 16 fIlié Előfizetni bármikor lehet, évnegyeden belül is. Felelős szerkesztő : MAROS GYÖRGY. Laptulajdonos: SZIHELSZKY JÓZSEF. Kiadóhivatal: Telefon-szám 7 Fő-tér, 876. számú ház, hova a hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési dij készpénzzel helyben fizetendő. Nyilttér-ben egy sor közlési dija 50 fii. Megoldás nélkül. — aug. 26. Nem most mondotta először a király, hogy nyugalmat szeretne. Hetvenhárom esztendő nyomja a vállait és ez időből hol az ő nagy családja : népe, hol a szűkebb család okozott emberfeletti, nyomasztó, idegtépő gondokat. Ha visszatekint az évtizedek sokaságára, nem lehet nagy oka rá, hogy szépnek találja az életet, noha büszke fejedelmi palotában folyik is le. A munkának, a haladásnak az idejét olyan sokszor, olyan brutálisan félbeszakítja a bánat, a vér, amely patkokban ömlik. Apróbb, szokott politikai zavarok már el is simulnak. És még mindig annyi marad a végzetes ka tasztrófákból. E sok, sötét esztendőben emberfeletti erővel dolgozott a király, hogy felette maradjon az indulatoknak. Most is, amikor a zavar, a válság soha nem képzelt arányokat öltött, a megoldás formája beláthatatlan. BeláthatatlannaK jelezhető, mert a szabadelvüpáftban éppúgy, mint az ellenzéken ma már teljes határozottsággal beszélnek a helyzet csaknem legyőzhetetlen nehézségeiről. A sok megcáfolt híresztelés közül egy megdöntetlenül áll fenn s ez a király elzárkózó magatartásáról szól. Nemcsak a magyar szolgálati és vezényleti nyjlv, de minden a Széll-Fejérváry-féle elvi Ígéreteken túlmenő engedmény teljesítését ez idő szerint kirekesztik a beavatott politikusok a közelebbi jövő eshetőségeiből És erre felmerül a kérdés, hogy tehát mi lesz ? Az ellenzék erre azt feleli: még egy kormány bukik bele s majd lesz engedmény! Viszont a szabadelvű parton hódit az felfogás, hogy a többségnek is meg kell nyilatkoznia, mert inkább lehet a helyzet javulását remélni, ha a nemzeti engedmények a többség programjába felvétetvén, mint nemzeti akarat parlamenti formában jelennek meg az összes döntő tényezők előtt. A. lapok a királynak két nyilatkozatáról emlékeznek meg, amelyek szerint világosan látható a király álláspontja Az egyik forrás szerint a király egyik államférfiú előtt, aki a nemzeti követelésnek teljesítését hangoztatta, kissé ingerülten igy szólott volna : — Nem értem, hogy ezekről a dolgokról harminchat év óta senki egy szót sem szólott nekem és most egyszerre minden oldalon a hadsereg megbolygatásáról beszélnek. A királynak egy másik kihallgatása alkalmával tett nyilatkozatát a következő formában emlegetik: — Az urak, ugy látszik, nem ismerik a 67 es kiegyezés előzményeit és anteaktáit. Már akkor a Deák Ferenccel ós Andrássy Gyula gróffal folytatott tárgyalások során meg volt mondva, hogy a hadsereg egységét nem szabad érinteni 1 Ezek mind olyan hire'v, amelyekről a viszonyok teljes képének megítéléséhez tudomást kellett vennünk, ami nem azt jelenti, hogy a király nyilatkozatairól — bár igen előkelő po litikai körökben — terjesztett hirek hitelesége megdönthetlen volna. A részletekben szétágazó hírekben azonban különböző formában vissza-viszszatér egy állítás, amelynek igazságát már nem lehet kétségbe vonni. Ez a hír arról szól, hogy a hadsereg egységének és az 1867 : XII. t.-c. dualisztikus kereteinek veszélyeztetése címén ez esetben a nemzeti engedményeknek a fentebb is érintett SzéliFejér/áry féle kijelentések mértékén túlmenő kérdései ellenében a leghatározottabb visszautasítással kell számot vetnünk. A helyzet pedig ezalatt naprólnapra kritikusabbá válik. Nincs kormány, nincs költségvetés, ajtó előtt a legsürgősebb tennivalónk és a hadsereg ügye még mindig hátráltatja a felhalmozott anyag lebonyolítását. Az emberek egymást kérdik: mi lesz hát? — hogy lesz ? — de válaszolni senki sem tud. Még volt miniszterek sem. Katonaság sem lesz nemsokára, a delegáció is innen-onnan megválasztandó volna, különben a hadsereg is belekerül az ex-lexbe. És nálunk tulajdonképpen mégsem történik semmi, mert ma sem jutottunk előbbre, alkalmasint holnap sem fogunk ós még so káig nem fogunk. Ez természetesen nyugtalanítja a kedélyeket, miután az nem lehet közömbös, hogy ilyen komoly válság folytonos megszakításokkal intéztessék el. Erre pedig el kell most már készülnünk. A függetlenségi párt ezúttal nem marad tétlenül ós a jövő hétnek valamelyik napjára ös sze fogja hivatni a képviselőházat, amiből csak ujabb bonyodalmak fognak származni, amik, hogy hova fejlődnek a mai izgalmas napokban, előrelátni sem lehet. A katasztrófa és a válság. — Fővárosi munkatársunktól. Budapest, aug. 26. A rettenetes tüzkatasztrófa egy kevéssé elvonta a közönség érdeklődését a politikai ügyektől. A párisi áruház fekete füstgomolyai eltakarták egy keveset a politika felhőit s az égő ház lángnyelvei mellett elfakult a politikai szenvedélyek lobogó tüze. Maga a király, aki központja volt a politikai találgatásoknak, meglátogatta a leégett ház sebesültjeit és halottjait. Megjelent közöttük és szórta a vigasztalás szavait. Elcsöndesült tehát egy kevéssé a politikai élet zűrzavarja. Meg van az uj szenzáció s néhány napig ez lesz napirenden, azután majd politizálunk megint. Újból kitűnt a fővárosban, mennyire biztosítva van az emberélet, mennyit ér a modern eszközökkel fölszerelt tűzoltóság a dühöngő elemekkel szemben. Azonban a tűzoltóságot nem lehet okolni a rémes tüz veszedelemért, hanem a főváros hatóságát. Mert nincs az a kis viskó, amelyre a főváros hatóságának gondjának ne kellene lennie. Nincs az a nyomorult koldúsember, akinek ha más egyeb; nem, de legalább az élete a hatóság gondoskodásának tárgyát kell hogy képezze. És ha ez a hatóság semmiért sem felelne is, de az emberéletért, melyet az ő gondatlansága, az ő felületessége, az ő tudatlansága, vagy az ő vétke pusztított el: Isten-ember előtt, csakis ő viseli a felelősség súlyát ! Ez a katasztrófa pedig a fővárosi épitószi rendszer vétkeiből fakadt. Építenek egy bórkaszárnyát, mely, a félemeletet beszámítva, négyemeletes. A pincét, a földszintet és a félemeletet teletömik egy árúház ^óriási raktáraival, még az udvar területét is a félemelet magasságáig az árúház foglalja el. Ezek felett laknak a lakók s a két lépcső tűzveszélyes helyre vezet s aki lejutott is, lángtenger fogadta. És ezt az építési módszert a főváros engedélyezte. Békósmegyei Közlöny tárcája. Férji és no. Férfira hogy ha rátör a bánat S átadja magát a busulásnak: Kesereg nyíltan és szilajul, Felsír a nóta, zokog a húr, Kicsap a pezsgő gyöngyöző habja, Rózsaszín mámor ráül az agyra S enyhül a bánat: gombház a lány! Ki busul egyért? Szép valahány! Nőnek a lelke akárhogy fájjon: Nem keres rá irt kint a világon, Profán szemeknek nem adja át Az ő mondhatlan nagy bánatát. Jár panasz nélkül, álcázott arccal: Vergődő szívvel, mosolygó ajkkal, S jöhet elé más, száz délcegebb : Mit ér, ha nem ő, ha nem az az egy! Draskóczy Ilma. Kilenc rézpénz. Irta: Tormay Cecile. A szennyes római külvárosban, ott a Marcello cirkusza mellett lakott ő fent a magasban, mindjárt az ég alatt. Nyomorúságos szobájának ablaka a szük sikátorra nézett, melynek levegőjót rothadt gyümölcsök s olajban sült halak szaga tette elviselhetetlenné. Az utcán lebzselő csőcselék zsivaja felhangzott a mélyből . . . Valamelyik kovácsmühelyben még dolgoztak s a pöröly fáradt pattogása beleveszett a tovadöcögő kocsik zajába, részeg énekszóba. Az asszonyok kiültek az ajtóküszöbökre s pletykálva kiabálták át egymásnak a napi eseményeket . . . Egy ideig fel-le járkált a szobájában, aztán leült az ágy peremére s fásultan lóbálta a lábát. Bántotta a zaj, de utóbb egyszerre csak nem hallotta többé. Pillanatra csendessé lett neki a világ: valahol messze, künn a Campagnában megszólalt egy harang. Felsóhajtott. A maga kárpáti kis falujának a haranghangja jutott az eszébe, aztán a kedvese, a régi idők s az édes anyja, aki ebből az idegen országból, amelyiknek még a nevét sem tudja kimondani, annyi temérdek reménnyel várja vissza az ő egyetlen festő fiát. Elkeseredetten rúgott a földön heverő vázlatkönyvek felé: — Mázolónak kellett volna lennem, akkor nem éheznék ! Felemelte a fejét. A törött üvegü lámpa fénye lesoványodott arcába világított. Töprengve nézett körül. Hiába, mindenét eladogatta már, hogy megélhessen, mindene elvándorolt, csak a képei maradtak meg. Azok nem kellenek senkinek, pedig mennyi reménységgel festette meg őket, hogy bízott a tehetségében, mikor lejött ide tanulni a művészek igóretföldjóre . . . Semmi sincs hát? ... A festőállványa olyan rozoga, hogy eltüzelni se érdemes. A szegletben ólire állított kis bőröndöt már kétszer visszaküldte a Getthobeli ószeres, az ecsetei elkoptak, a festékes tubusok üresek, a paletta egy soldot se ér . . . Zsebeiben kezdett kutatni,. Néhány rézpénz volt minden vagyona. Épen meg akarta számítani, mikor az ajtót kíméletlenül belökte valaki. Q-iulietta volt, aki belépett, az utcának, sőt tán az egész városnegyednek leglomposabb és leglármásabb asszonya, az, kitől a festő szobáját bérelte. Szóles hátát az ajtónak támasztotta s bőszülten jártatta körül tekintetét a csupasz falakon. Szeme végre is a lámpán akadt meg: — Persze égeti a drága olajamat, nem tud sötétben lenni, — rikácsolta nekivadulva. — Hej, signor, hol a pénz? Mára igérte! Ide vele, vagy pusztuljon innen! A festő zavarodottan hallgatott. — Hát mi lesz ? Nem várok tovább ... — Holnap, — dörmögte a férfi bizonytalan hangom. — Semmi holnap, corpo di Bacco, ma akarom . . . ma, egy óra múlva . . . ebben a percben. Ekkor már a festő előtt állt, kinek hallgatása végképp felbőszítette. Megátalkodottan piszkos kezeit csípőjére tette: — Hát süket a signor? Hát azért kiabálok ón itt, hogy még csak ne is válaszoljon? . . . — G-iulietta . . . legyen egy kis türelemmel . . . — A naplopó mindenséget az urnák, türelemből nem lehet jóllakni. — Signora, — mormogta a festő, számítva a megszólítás hatására, — ígérem, holnap fizetek. — Fejébe szállt a vére, mert tudta, hogy hazudik. Az asszonynak hízelgett az udvarias beszéd. Illegetni kezdte magát, habozott, majd vállat vont s végre is dohogva indult az ajtó felé: — No nem bánom hát, holnap reggelig várok, hanem aztán előteremtse azt a bért a föld alól is, mert különben kihajigálom innen a cókmókjával együtt . . . Pár perc múlva hangos szava már a sikátor zsivaját szántotta. Kiállt a kapuba s szitkozódva panaszolta el az utca népének, hogy éhen kell halnia hót porontyával, mert il pittore ungharese nem fizeti meg a szoba árát. Az asszonyok odalent sajnálkozva tüzelték : ne tűrje ezt a csalást, kísértesse be azt a^csavargót a rendőrségre... A festő egyideig csak hallgatta a szitkozódást, aztán újból a szebébe nyúlt ós óvatosan kotorta elő pénzét. Megszámolta. Kevesebb volt az, mint amennyit gondolt, mindössze kilenc centesimi. — Ebből még éhen halni sem lehet, — dörmögte kétségbeesetten . . . Egyszerre szük lett neki a szoba, szinte magán érezte az alacsony, füstös menyezet súlyát, a szabadba vágyott. Vette a kalapját, eloltotta a lámpát, aztán lebotorkált a megszámlálhatatlan sok emeleten s kiosont a kapun De az asszonynép észrevette. Dühösen fenyegették minden oldalról, átkozva becsmérelték, gyalázták, olyan kegyetlenül, mint ahogy csak a szegény ember tudja meggyalázni a magafajtáját, ha az még nálánál is nyomorultabb. Mikor lármájukat nem hallotta többé, fellélekzett, de azért ment sietve, menekülve a csendesebb utcák felé. Feje zúgott, egy gondolat zakatolt benne szünetlenül. — Kilenc centesimi . . . Kilenc centesimi ! . . Mit kezdjek ? . . . Mit vehetek ennyivel? Még csak jól sem lakhatom belőle. Fejem fölött a födelet nem fizethetem meg vele, egy marok szalmát sem vetnek le ennyiért egy sarokba. Egy napig sem élhetek meg kilenc centisimiből, őrültség, száraz kenyérre se elég . . . Semmire, semmire a világon . . . Nem tudta mennyi ideig futott igy bele az éjszakába. Végre is lihegve állt meg ós körülnézett. Zsák-utcába ért. Soha sem járt még erre, fogalma sem volt róla, hogy hová jutott. Visszafordult, hát: gyanús kinézésű sikátorba tévedt. A túlsó szegleten vörös lámpa pislogott egy muskáskorcsma ajtaja felett. Veszekedett káromkodás hangzott az osteriából, épp akkor dobtak ki az ablakon egy holtrészeg vendéget. A festő szive gyorsabban vert. Megmagyarázhatatlan nyugtalanság fogta el. Meggyorsította lépteit. Maga sem értette a dolgot. Otthon a kárpáti rengetegekben gyakran tévedt el hajdan, órákon át bolyongott az úttalan vadonban, fekete szakadókok között, de soha sem érezte azt a rettegést, ami most meglepte, most, mikor az emberlakta szennyes háztömegben tévedt el, mikor az Embertől kezdett félni.