Békésmegyei közlöny, 1903 (30. évfolyam) január-június • 1-52. szám

1903-04-30 / 35. szám

XXX. évfolyam. Békéscsaba 1903. Csütörtök, április hó 23-án 35 szám. BEKESHEGrTEI KÖZLÖNY POLITIKAI LAP. Telefon-szám 7. Szerkesztőség: Fő-tér, 876. számú ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Megjelenik hetenként kétszer: vasárnap és csütörtökön. ELŐFIZETÉSI DIJ : Egész évre 12 kor. Félévre 6 kor. Negyedévre 3 kor. Egyes szám 16 fillé

r Előfizetni bármikor lehet, évnegyeden belül is. Felelős szerkesztő: MAROS GYÖRGY. Laptulajdonos: SZIHELSZKY JÓZSEF. Kiadóhivatal: Telefon-szám 7 Fő-tér, 876. számú ház, hova a hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési dij készpénzzel helyben fizetendő. Nyilttér-ben egy sor közlési dija 50 fii. Állami gyermekvédelem. Budapest, április 29. Nem mellékes és véletlen jelenség az, hogy a belügyminisztériumban nemrég lefolyt ankétre, melyen az elhagyott gyermekek állami felneveltetését szabályozó tervezet került vita alá, uj és szokatlan elemeket is meghívtak. Ebben a tervezetben valóban egy egész uj világnézet bontogatja szárnyait s ha nem is merészkedik kalandos repülésre az utódnak mesevilágába, azok számára, akik minden jó törvényben csak egy megcsinálandó jobb törvény csiráját látják, mintegy felhívást jelent, hogy szociálpolitikai terveikről minél hangosabban mutassák ki, mennyire hivatottak arra, hogy az utópia-létből a reális tételes törvényállományba menjenek át. A belügyminiszteri kísérleti vita is ott vált leghevesebbé, ahol a tervezet legtovább ment a szociálpolitikai reform-munkában ; a második szakasz körül, mely a tizennégy év alatt levő gyermek jogát az állami neveltetésre ajánlja. Voltak, akik nem akarták ezt a jogot kimondani, mintha az ilyen szegény gyermek egy követelődző zsarnoki hajlamú anarkista volna, aki a maga érdekét rá akarja tukmálni a társadalomra, pedig nyilvánvaló, hogy éppen az államnak igazi érdeke az, ha minél több gyermeket nevelhet fel. Annyira érdeke, hogy ez az a része a tervezetnek, melyből idővel egy ujabb s aztán meg néhány ujabb íog kinőni, amig végül teljesen érvényre jut minden tudományos társadalmi fejlesztés alaptétele: az összes, szüleiktől átengedett gyermekek állami nevelése. Látszólag ma is már elég közel vagyunk ehhez. A szülő, aki nem tudja gyermekét felnevelni, ma is már átadhatja az államnak. De igy még nem tökéletes az állapot. Hátha a szülő tudná felnevelni a gyermekét, de nem akarja, mert félti azoktól a viszontagságoktól, egzisztenciális hullámzásoktól, melyeket ő maga a létért való küzdelem kérlelhetetlenségének tudatában elvisel ugyan, a gyermeki fejlesztés számára azonban tulgyötrelmeseknek tart s épp ezért megszívleli az antik tragikus mondását, hogy legnagyobb boldogság meg nem születni s egy csomó gyermeket részesiti ebben a boldogságban. S valóban, a szegény, sőt középsorsu emberek legtöbbjének gyermekei tényleg megsínylik apáik küzdelmeit. De megsínylik ezt a vagyoni skála másik végén levők, a gazdagok gyermekei is, ha szüleikkel élet-közösségben, a gazdagság szellemileg tompító légkörében nőnek fel. Persze a vagyonos ember segíthet még magán, illetőleg a gyermekén : intézetbe adja. Igaz ugyan, hogy kivéve Amerikát és Angliát, jó nevelő-intézetek sehol sincsenek, de olyanok legalább vannak, amelyek távol tartják a gyermektől a lukszusélet miazmáit, amelyek majdnem oly károsak, mint a nyomor levegője. Mindez azt bizonyítja, hogy mennyire a jövő zenéje, de mennyire szükséges is a nem kötelező, de mindenki, szegény, gazdag számára egyaránt nyitva álló állami nevelés országos szervezése. Ez pedig nem volna elhagyott gyermekek számára menedéknyitás, hanem egy állandó toborzás és harcbahivás, mely a társadalmat arra intené, hogy létért való küzdelmének sikerét csak a minél bővebb szaporodás s a szaporulat minél hiánytalanabb felnövése biztosítja. Mert az államnak nemcsak az az érdeke, hogy a megszületett gyermekek emberré erősödjenek, hanem hogy minél több gyermek szülessék. Ez a nagy toborzás és serkentés, melyet az állam egykor minden megszorítás nélkül, az összes, bármily származású gyermek örökbefogadásával létesitni fog, modern szociálpolitikái formájú megújítása lesz az apostoli intésnek, hogy sokasodjunk. Mert egy okos társadalom nemcsak a megszületett, de a meg nem született gyermekekkel is számol. S amiként éppen nálunk Magyarországon közegészségügyi intézkedésekkel sikerült a születési szaporulatot a gyermekhalandóság csökkenése folytán val.óságos népesedési szaporulattá tenni,' ugy lehet majd az állami nevelés magasrangu létesítésével a különben soha létre nem ébredő gyermekek légióit is világra csalni. Mert hisz hány ember van, aki éppen meglevő gyermekei érdekében válik a fajfentartás nagy hadjáratának obsitosává ? Vonja tehát le az állam minden társadalmi fejlődés alapelvének, hogy az ember a legértékesebb kincse a természetnek s hogy beláthatatlan időkig nem születhetik tulsok ember, a következményeit s tegye valósággá azt az utópiát, melyben a gyermekekről való gondoskodást az egyénektől átveszi a faj. Mert ma már tudományos bizonyosság, hogy amelyik társadalom ezt megvalósítja, óriási ugrással fog a többi elé szökkeni . . . P. H. Mankászavargás Békésen. A kormány engedékenysége a szociálista törekvések irányában és a kormányrendelet, mely a szociálista gyülekezéseket megengedte, ugylátszik, megtermi a maga gyümölcsét. Mindenfelé zendülések, zavargások híre érkezik. A napokban jött hír Biharmegyéből, majd a békésmegyei Kétegyházáról, az aradmegyei Siklósról a munkásnép zendülóseiről. A készülődések azt matatják, hogy a fővárosi „apostol

u-oknak sikerült a konkolyt termőtalajba elhinteni. Most kedden Békés községben kezdtek zavarogni a munkások. Reggel mintegy 300 főnyi sereg jelent meg a községházán G. Varga András községi biró előtt és követelte, hogy nekik kenyeret vagy pénzt adjon s gondoskodjon munkáról. Tudomást szereztek arról, hogy a földmivelésügyi miniszter munkáslakások felépítésére több ezer koronát adományozott a községnek s azon a cimen, hogy uekik nem lakás, de pénz kell, követelték, hogy a szóban forgó összeget köztük osszák széjjel. A biró megmagyarázta, hogy a községnek nincs pénze, munkát sem adhat s igy mit sem tehet. Erre a tömeg Popovits Szilveszter főszolgabíró elé vonult, a kitől azt kérték, hogy a pénz kiosztására utasítsa az elöljáróságot. Popovics főszolgabíró nyugalomra intette a felizgult tömeget s megigórte, hogy a megye főispánjához, alispánjához haladéktalanul előterjesztést tesz munkanyujtás iránt. A tömeg elégedetlenül vonult el s felkereste most Kecskeméti Ferenc ref. lelkészt, a község országgyűlési képviselő jét, ahol szintén előálltak követelésükkel. A képviselőnél hosszan időztek, ki Ígérte, hogy ügyükben sürgős lépéseket tesz s ezzel a tömeg esti 8 órakor szétoszlott. Bekésinegyei Közlöny tárcája A gyulai hangverseny. Ami a hajótöröttnek a part, vagy a mentő hajó, az a szegény tüdőbetegnek a szanatórium. Az egy szál deszkába görcsösen kapaszkodó hajótöröttet éppen ugy táplálja a remény, mint a tüdőbeteget. A külömbség csak az, hogy a tengeren hánykódó szerencsétlen a hajót lesi, várja, a tüdőbeteg pedig a szanatóriumot keresi. Szanatórium! Varázsige a szegény tüdőbajos emberiségnek. És nem hiába. Beigazolt tény immár, hogy a tüdőbetegek szanatóriuma gyógyulást nyújt a szenvedőknek. Hatalmas, megbecsülhetlen egészségügyi intézmény, amely sok-sok kétségbeesett embernek adja vissza a nyugalmat, a hitet, az egészséget. A mi megyénk népszerű főispánjának : Lukács György drnak az érdeme, hogy az „Alföldi Szanatórium Egyesület" megalakult s nagy elevenséggel megkezdte működését a magasztos cél felé: szanatóriumot építeni az Alföldön, az elsőt megyénkben. A hatalmas épülethez most mult vasárnap is illesztett egy téglát a nemescélu egyesület; hangversenyt rendezett. De minőt? Talán fölösleges is, hogy elmondjam, hiszen ott volt a megye intelligenciájának szinejava. Igen, Önök mind végig élvezték azt a fővárosi nivón álló műsort, mely feledhetlen emlékeket hagyva hátra, oly kellemesen töltötte be a vasárnap estét. Tagadhatlan, hogy az estély fénypontját az aranyos Fedák Sári szereplése képezte . . . Advocem: Fedák Sári. Már itt Csabán meleg ovációval fogadtuk a népszínház ünnepelt szubrettjét s eljött ehhez a szívélyes fogadj istenhez agilis főispánunk is. De most visszatérek a hangversenyhez. És gyönyörűség itt elidőznöm. Mintha most is hallanám még a B. L e n k e i Hedvig szépen csengő orgánumát, amint szavalt, szavalt szivet átjáró melegséggel; mintha most is magam előtt látnám a pajkos Bob herceget, akit annyi bájjal csak Fedák Sári tud személyesíteni. Fülemben zsongnak még a szépen előadott édes dallamok, meg a H u s x k a Jenő pompás zongorakisórete és mintha még egyre hallanám a K i s s József verseinek mélységes, fönségesen szép poézisét. De — már a teremtés ugy rendezte be — mindennek van vége. És vége szakadt a gyönyörűséges hangversenynek is. •tirni azután következett, prózaibb volt ugyan, de annál kedélyesebb. Egy E alakú asztalhoz telepedtünk a Göndöcs-pavillonban. Lehettünk vagy kétszázan. És hát — jó magyar szokás szerint — ittunkettünk ós — tósztoztunk. Ugy ám : enólkül nem tud meglenni ,a magyar! De hát ne is legyen, mert bizony, ha azok a szellemtől sziporkázó dikciók — amiket ott egyre-másra hallottunk — elmaradtak volna, istenucscse sajnálnám. De Istennek hála, nem maradtak el és a mi fővárosi vendégeink megtudhatták, hogy nemcsak rendezni, de beszélni is tudunk — már t. i. akik tudnak. Én (bocsánat, hogy magamról beszélek) ón bizony nem beszéltem. Máskor sem tudok, de most még kevésbé tudtam volna, mivelhogy egész valómat a remek estély igézete tartotta fogva . . . És még ezzel sem volt vége mindennek. Most következett csak a java. Táncra perdültünk . . . pardon . . . perdült az ifjúság, aztán raktuk a csárdást, a kivilágos-kivirradtig. És mennyi szép asszony, szép leány ! Mintha a napba néztem volna: káprázott a szemem ! . . . ... De hát voltaképpen kinek és miért mesélem én mindezeket ? Hiszen mindannyian ott voltunk ! Hostar. Beethoven és Catalani.*) Németből fordította: Kriener Jenő. í. A nagyokat, a halhatatlanokat, legyenek azok irók, költők, tudósok vagy művészek és legyenek azok bármely országnak szülöttei, nem foglalhatja le magának kizárólagosan egy nemzet sem, mert köztulajdont képeznek. Az egész világ, már t. i. a müveit világ gyermekei ők. Az illető ország nagy fiának éppen csak születési előjogát vindikálhatja magának. Hírnevében, dicsőségében azonban osztozkodunk mi mindnyájan, a kik a tudomány ós művészet iránt érdeklődünk. Dédelgetjük, szeretjük őt és rajongunk érte éppen ugy, mintha a mi hazánk fia volna, mintha a mienk volna. Mint az anya szeretett gyermekének minden gondolatát, minden szavát, minden lólekzetót, ugy lessük mi is a nagy emberek minden szereplését, épp oly szeretettel, épp oly türelmetlenül várjuk mi is a hírneves emberek, a szellemóriások minden alkotását. Figyelemmel kisérjük őket egész életükön át, osztozkodva örömük ós bánatukban. Amidőn pedig lerázták magukról a nagy lelküket körülzáró porhüvelyt és csak halhatatlan szellemük lebeg felettünk ós köröt*) Friedrich Steinebach: Silhouetten aus dem Künstlerleben. tünk, akkor és igazán csak akkor áhítozunk minden mozzanat után és tulajdonképpen csakis akkor szívjuk mohón magunkba még a legcsekélyebb, a legjelentéktelenebb dolgot is, mely felejthetetlen nagyjaink életével szoros összefüggésben volt. Ezeket előre bocsátva, azt bátorkodom remélni, hogy szívesen veszi az olvasó, különösen pedig a zenei kultara iránt érdeklődök, ha az örökké nagy, halhatatlan zeneköltőről : Beethovenről elevenítek fel egy kis igen mulattató epizódot. II. Beethoven, noha Bonnban született, (1772) legszívesebben mégis csak Bécsben szeretett tartózkodni, ahol különösen a bizalmas és kedélyes családi ós társadalmi élet bírtak rá vonzóerővel. Annyira szerette e várost, hogy midőn egy igen jövedelmező állással kínálták meg Angolországban, egyszerűen, meggondolás nélkül — ós noha a háborús idők miatt a tudomány és művészet, valamint annak művelői is igen mostoha helyzetben voltak, — visszautasította. A bécsiek e ragaszkodását érdemül tudták be neki. Szerették, tisztelték, becsülték ós mindenféle kedvességekkel halmozták el. Noha ő maga, mint egyenes jellem, mint igen egyszerű ember, az e fajta megnyilatkozásokat, de különösen a hizelgóst nem állhatta. Csak egy gyengéje volt a nagy mesternek. Büszke volt gyönyörű, magas homlokára, mely hatalmas, felséges teremtő erejenek székhelye volt. Midőn egyszer társaságban egy előkelő hölgy szép homloka feletti csodálkozását szavakban is kifejezte, a mester e szavakra ragadtatta magát. — Hát csókolja meg a homlokot? — s az öntelt felhívást abban a pillanatban tett is követte. Bécsben ekkortájt igen nagy közkedveltségnek örvendtek az olasz énekesnők, a kiket a nép minduntalan ovációkban részesített. Ezek pedig a dicsőségtől és"