Békésmegyei közlöny, 1903 (30. évfolyam) január-június • 1-52. szám

1903-04-16 / 31. szám

XXX. évfolyam. Békéscsaba 1903. Csütörtök, április hó 16-án 31 szám. SÉEÉSHEBTEI EÖZLÖNT POLITIKAI LAP. Telefon-szám 7. Szerkesztőség: Fó-tér, 876. számú ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Megjelenik hetenként kétszer: vasárnap és csütörtökön. ELŐFIZETÉSI DIJ : Egész évre 12 kor. Félévre 6 kor. Negyedévre 3 kor. Egyes szám 16 fillé r Előfizetni bármikor lehet, évnegyeden belül is. Felelős szerkesztő: MAROS GYÖRGY. Laptulajdonos: SZIHELSZKY JÓZSEF. Kiadóhivatal: Telefon-szám 7 Fő-tér, 876. számú ház, hova a hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési dij készpénzzel helyben fizetendő. Nyilttér-ben egy sor közlési dija 50 fii. A kártya ellen. A belügyminiszter rendeletet adott ki, hogy kávéházakban ne lehessen többé az úgynevezett külön-szobákban kártyázni, hanem csak a főhelyisóg­ben, ahol könnyen ellenőrizhető, nem játszanak-e tiltott játékot, vagy nem huzódik-e meg a zöld asztalnál hamis játékos. Mert ugy látszik, ez a nemes faj is szépen elszaporodott Maga az a tény, hogy már a kor­mány is beavatkozik, ugy- ahogy, a dologba, mutatja, mennyire elburján­zott Magyarországon a kártyajáték. Nem a nagyuraknak játékszenvedé­lyeiről akarunk most beszélni, hiszen amit azok elkártyáznak, attól a sze­gény embernek, a nemzet zömének nem fájdul meg a feje. Á vagyontalan középosztálynak, a kisembereknek kártyaszenvedélye az, arai megdöbbentő. Tekintsünk be a kávéházak különszobáiba: fojtott, füstös levegőben sápadt alakok ülik körül a kis zöld asztalokat és ütik az alsóst. Habár az alsós a legke­vésbé veszedelmes játékok közzé tar­tozik. Akik alsóst játszanak, nyíltan tehetik, nem is egyéb ez szórakoztató játéknál. De veszedelmes a többi já­ték: a huszonegy, ferbli, makaó stb., amelyeket titkos, dugott helyeken játszanak a hirtelen pénzszerzés hi vei. Ezek aztán kártyáznak. Már kora délután Némelyik alig törülte meg a száját az ebédnél, már siet hazulról. És odaül estig. Késő estig. Éjfélig Hajnalig. Menne, de nem mehet. Nem ereszti a kártya. Mert a kártya — a szeretője. Ennek ad találkát minden délután; minden este. Ezzel mulatja át az éjszakáit. Pásztorórákat tölt vele. Azután, ha hazamegy, otthon kifordítja az üres zsebét: — Elnyerték az utolsó filléremet... Ez még szerencse. Mert az utolsó filléren tul is lehet veszíteni... a be­csületet! Ámde a kártyán nyerni is lehet. .De ez csak időleges dolog. Csak lát szat. Mert a kártyán végeredményben mindenki vészit. Veszti a pénzét, az idejét, az erkölcsét. A hazárdjátékos több pénzt vészit kevesebb idő alatt, a kis-játékos kevesebb pénzt több idő alatt. Melyik drágább ? A pénz-e, I vagy az idő? Aki idejét ott hagyja a| kártyaasztal mellett a füstös kártya­szobákban, bizonyára mindenét ott hagyja. Egészségét is. Erkölcsi zo­máncát is. Az asztalon, amelyet egy­n ás károsítása végett ülnek körül, ! ugyan miféle erkölcs találhat helyet?: A füstös helyiségnek falai, amelybea családok boldogságát, emberek romlá­sát keverik a kártyán, ugyan lehel­hetnének-e ki magukból valami mást, rr.int a lelki elkorcsosulást? Hol van a világon még valahol példája annak, a-uit a magyar fürdő­helyeken látni lehet, ahol a „fürdőző" urak egész napokon át gubbasztanak a kátyiasztalok körül, ahelyett, hogy a testük, lelkük felüditésére igyekez­nének kihasználni a fürdőhely termé szeti szépségeit. Másutt hegyeken gyalogolnak, vizeken eveznek, tájak szépségeit élvezik az utazók, — nálunk a legszebb természeti pontoknál — első a kártya. Télen a kávéházakban, nyáron a fürdőhelyeken folyik a játék. Igazán, ez itt mi-holnap a kártyások hazája lesz. És miért kártyázunk voltaképpen? Mert Magyarországon alig lehet komoly munkával megélni. Ez az ok. Magyar­országon általános, nagy, siralmas gazdasági pangás van. A gazda nem magának termeli a búzát, a munkás­kéz nem találja meg a kenyeret adó munkát: ez az ok. Akarunk a két kezünk munkájából megélni, de nem lehet: ez az ok. E^ért kerülgetik az elkeseredett, lelkük mélyén tehetet­lenné, szép k jó, nemes iránt érzéket­lenné vált emberek a szerencsét. Ezért szeretkeznek a kártyával. Ezért fosztogatják egymást a zöld asztalok mellett a cimborák. Ameddig az ország gazdaságán ez a rákfene rágódik, addig nincs menekülés a számunkra. Addig dáridózunk, kár­tyázunk, züllünk, egyre jobban és mé­lyebben. Láthatjuk, hogy ez a társadalmi kérdés is mily szoios összefüggésben áll a nagy nemzeti kérdéssel. Minél szegényebb egy nép, annál több tere nyili c a játékszenvedélynek. Minél kevesebb becse van a munkának, annál keresettebb — a vak szerencse. Minél kevésbé érvényesül a tehetség: — annál mohóbb vágygyal veti magát a játékra így a társadalom legrejtet­tebb ügyei is szorosan egybekapcso­lódnak a nyilvános bajokkal. S ha egy nemzet ga zdaságilag egészen tönkre megy: a koldusok és játékosok hazá­jává válik. Negyvenezer szocialista. A húsvéti ünnepek alatt közel 40 ezer szociáldemokrata gyülekezett egybe Ma­gyarországon. Két helyen jöttek össze : Budapesten és megyénk szomszédságában : Nagyszalontán. Szeghalmon is tervezve volt a Várkonyi-párt kongresszusa, de ez rész­vétlenség miatt elmaradt. Negyvenezer ! Óriási szám. Tekintve azt a fegyelmet, azt az összetartást, amely ma jellemzi ezt a nagy tömörülést: valóságos párthatalom. Ma már nem néhány agitátor hecceléséből áll a szocializmus Magyarországon, ma egy ügyesen, nagy taktikai tudással és kitűnő, hozzáértő vezérlettel biró, jól szervezett párt dolgozik a szociális eszmék diadalra juttatásán. De váljon ki nem volna hive a tiszta, az eszményi szocializmusnak ? Aki megér­teni tudja, az hive. De hiszen éppen itt van a hiba. Hogy azok foglalkoznak vele, azok nevezik magukat szociáldemokraták­nak, akik azt sem tudják, mi az. Elemi fokon álló tudásuk, műveltségük révén nem emelkedhetnek arra a magaslatra, amelyen az ideális szocializmus áll. És mást, egé­szen mást tanulnak meg, mint amit a szo­cializmus hirdet. Összekeverik az anarchiz­mussal, amelyhez kevés tudásuk, nyers lelkületük jobban húz. Igen, ott van a hiba, hogy az egyenes, becsületes gondolkodású magyar íöldmivelö népet kerítette hatalmába a szocializmusban utazó ügynöksereg. Az a hiba, hogy sem nem tudták, de meg bizonyos célzattal nem is akarják a népet az igazsághoz mérten kitanitani. Ellenben feltüzelték, megbillentették lelki egyensúlyát és bele­vitték ezzel oly cselekedetekbe, melyek Békésmegyei Közlöny tárcája. Demoiselle Lemaure.*) Németből fordította : Kriener Jenő. Ugyanarról a Lemaure kisasszonyról, a kiről csak a minap jelent meg egyik fővárosi lapban „A báró nem tapsol" cimü tárca Molnár Ferenc tollából, akarok én is, habár más forrásból és nem oly ékes tollal, egy igen érdekes történetet elmon­dani. 1745-ben történt, hogy Francziaország szerelmetes királya bálványának, a szép, a hatalmas és rettegett Madame de Pom­padournak tiszteletére, fényes, párját rit­kító hangversenyt rendezett. A közremű­ködők névsorában ott voíú Páris művészi gárdájának szine-j-°va, közöttük az akkori legnagyobb és legünnepeltebb operaéne­kesnö, az elragadó szépségű Demoiselle Lemaure is. Ez utóbbi, nagy művészetével, de még nagyobb szépségével a műbarátok, hódolók és udvarlók egész seregét gyűjtötte maga körül, akik boldogok voltak, ha közelében tartózkodhattak és ha tőle egy pillantásra is lettek méltatva. De habár azok között, a kik lábai előtt hevertek, voltak olyanok is, mint Decases vicomte és Bouffleurs márki is, nagyra­vágyása, hiúság. nem volt kielégítve, mert még magasabbra tört. Udvarlóinak e fényes serege nem bírta n ^ki pótolni z egy Lajost, akit annyira szen ;ett volna hálójába kerí­teni, azaz jobban mondva, az általa oly irigyelt és gyűlölt Pompadourtól elhódítani. Az intrikák minden fájához nyúlt ós kü­lönösen nagyon tetszett magának azon szerepben, hogy valóságos oppozíciót tá­masztott a márkinó ellen, aki szálka volt szemében. ') Silhoutten aus d:ra Künstlerleben. Von Fried­rich Steinbach. De Pompadour eber szemmel őrködött hatalmas pártfogójára és értette, mikép kell annak figyelmét teljesen a maga szá­mára lekötni. Ha tehát XV. Lajos Lemauret is — akiben inkább a művészetet bámulta — meghívta a hangversenyen való közremű­ködésre, csak azért tette, hogy ily attrakció által még inkahb emelje az estély fényét és annál nagyobb örömet szerezzen vele kegyeltjének. Közeledett a nagy nap. Páris egész előkelő világa lázban volt. E szenzációs estély volt mindenütt a beszéd tárgya. Mindenki, akinek csak jogcíme volt az udvarnál megjelenhetni, igyekezett, hogy ezen nagyon élvezetesnek Ígérkező hang­versenyt el n"e mulassza. Ki sejthette, ki merte volna elgon­dolni, hogy a koncert egy művésznő sze­szélyeinek leszen áldozata ? A kitűzött nap délelőttjén ugyanis, mint rendesen, Lemaure szalonjában gyűl­tek össze Páris lionjai. Magától értetődik, hogy itt is a napirenden levő tárgyról folyt a beszéd. Óriási sikert, fényes jövőt jósoltak a művésznőnek, aki azonban egész közönyösen hallgatta a dicshymnuszokat, mintha nem is ő róla volna szó. A hang­versenyről magáról is tudtak egyet-m ást, igen érdekes részleteket, amelyek annál hálásabb publikumra találtak, mivel az es­télyt egész titokban rendezték. — Páratlan lesz — mondá Bouffleurs márki — a király reméli, hogy a márkinő el lesz ragadtatva. Ha csak valami váratlan akadály nem jön közbe. Én a magam ré­széről a fél világért sem szeretnék az estély megzavarásának okozója lenni. Mert Lajos roppantul haragudnék, de még job ban kell félni Pompadour haragjától. — Pompaduortól félni? Ez egyszerűen nevetséges — mondá kacagva az énekesnő, akit nagyon ingerelt, hogy a máruinőnek oly fontosságot tulajdonítanak. — Ne beszéljen igy, múzsája az ének­nek — mondá erre Decazes vicomte. — India összes kincseiért sem merném e mindenható asszony haragját magamra vonni. — Én pedig habozás nélkül merem megtenni — mondá az ellenkezésektől még jobban feltüzelt Lemaure — s ennek be­bizonyítására kijelentem, hogy a mai udvari hangversenyen nem fogok énekelni, de még ki sem fogom magam menteni. Szólt és kipirult arccal, haragos vil­lámokat szóró szemekkel vetette magát a székbe. A körülállók megdöbbenve hallgat­ták szavait ós igyekeztek őt őrült szán­dókától eltéríteni. De most már dacból, részint hiúságból is, hogy a szót. már ki­mondta, megmaradt szilárdan a mellett, hogy nem fog énekelni és — nem is énekelt. * A királyi palota termei kápráztató pompával díszítve, valóságos fényárban úsztak. A válogatott nagyúri közönség pedig arany és drágakövektől ragyogó ruhákban hemzsegett a nagy hangverseny­teremben. Megadták a jelt, mindenki elfoglalta helyét, mély csend uralkodott és megkez­dődött a program első száma. A zenekar ma szinte felülmulta önönmagát és befeje­zés után zugó tapsviharral honorálták. Csak a hangversenyrendező türelmetlenkedett az előszobában, majd pedig leszaladt a lépcső­házba, hallgatva a kocsik robogását. De mind hiába, a várva várt Lemaure nem mutatkozott. Sorra került a harmadik szám, a mely­ben a művésznőnek egy áriát kellett volna énekelnie. A zenekar már rázendített az introdukcióra. Egyszerre csak beáll egy nagy pauza. A márkinő nyugtalankodik, a király pedig nemtetszését nyilvánítja a késedelem miatt. Erre belép a rendező ós jelenti a művésznő betegségét. A hangverseny el volt rontva. Hiány­zott a koronája. Madame de Pompadour roppantul lehangolt maradt az egész estén át, a király homloka elborult ós igy senki sem merte örömét nyilvánítani és az ösz­szes jelenvoltak egy kellemetlen est be­nyomásával voltak kénytelenek távozni. I Csak Lemaure kisasszony nevetett ravaszul. A rendező a hangverseny megkezdése előtt közvetlenül elküldte a király komor­nyikját az énekesnőhöz, a ki lólekzet nél­kül lépett be hozzá. Nagy meglepetésére ós ijedtségére a művésznőt remek pongyo­lában, a pamlagon heverve ós dalolva ta­lálta. Midőn figyelmeztette, hogy már vár­ják, nevetve szólt: — Igazán egészen elfelejtettem a mai koncertet, de majd énekelek máskor ked­vesem, most már ugy is késő van. Ezzel hátat fordítva, tovább énekelt gyönyörű, kristálytiszta hangján. A rendezőnek nem volt annyi bátor­sága, hogy a királynak az igazságot el­mondja és igy a mint már tudjuk, egysze­rűen betegséget jelentett az elmaradás okául. De mint mindenkinek, Lemaurenak is voltak oly jó barátai, a kik a márkinőnek elárulták a valót. Pompadour azonban nem tartozott azokhoz, a kik ilyen sérelmet egyszerűen zsebre dugnak vagy elfelej­tenek. * Hetek multak azóta. Lemaure pedig most is csak ugy mint eddig, vagy tán még jobban, dédelgetett, imádott és körül­rajongott kedvence maradt ugy a nagy­közönségnek, mint az előkelő világnak. Néha-néha bizalmas körben elővették a tréfát ós bizony nagyon«sok szatíra esett a márkinő rovására. Csakhamar azonban teljesen feledésbe ment az eset, más érde­kességeknek, szenzációknak adva helyt. Amint egy este ismét együtt voltak Lemaure szalonjában, udvari lakáj érkezik és egy levelet ad át, mely épen most lett a király és Pompadour által küldve. Le­maure eleinte hinni sem akart szemeinek, remegve, mohón törte fel a pecsétet, gyor­san futotta át a levél tartalmát, aztán pedig ujjongva tartotta oda Bouffleurs márkinak, önelégedetten téve hozzá : — íme, olvassa e sorokat és tanulja

Next

/
Oldalképek
Tartalom