Békésmegyei közlöny, 1902 (29. évfolyam) július-december • 53-104. szám

1902-07-06 / 54. szám

Melléklet a Békésmegyei Közlöny 1902. évi 54. számához. nagyobb eredményt nem érhettek el, ez a szederfahiánynak tulaj donitható. A község elismerésre móltón szaporítja a szedería állományt. Mezőberónyben is élénken érdeklődik a nép a selyemtenyósztés iránt és 19U1. évben átlag 28 korona volt egy tenyésztő keresete. Remélhető, hogy itt a tenyésztés rövid idő alatt nagyobb mórveket fog ölteni. Puszta-földváron 1900. évben átlag 32 korona volt a, selyemtenyésztők keresete. 1901. évben valamivel silányabb volt az eredmény. Nagyon kívánatos volna, ha az Apáczától Orosházáig terjedő utat ismét szederfával ültetnék ki. U j-K ig y ó s o n remélhetőleg fejlődni fog a selyemtenyésztés A tenyésztők 1901. évben átlag 31 koronát kerestek, az elöljáróság elismerésre méltón fáradozik aszederfaálomány szaporításán, igaz hogy a községben szederfarongálás is fordult elő, de viszont az elöljáróság ezen kíhágási esetben szigora eljárást követett. Elismerésre méltó buzgóságot fejt ki az elöljáróság a községi faiskola rendben tartására : Kőröstarcsa, Mezöberény, Csaba, Endrőd, Gyoma, Gyulavári, Kótegyháza, Bánfalva, Csorvás, Nagy-Szénás, Orosháza, Puszta- Földvár, Sámson, Puszta-Szent-Tornye, Szabad-Szent-Tornya, Tótkomlós, Szent-András, Öcsöd, Szarvas, Füzesgyarmat, Körösladány, Vésztő községben és Gyula városban. Viszont vannak községek, melyekben kívánatos volna, hogy részint az elöljáróságok, részint maguk a tenyésztők is a selyemtenyésztés és szederfatenyésztés iránt több és behatóbb érdeklődést tanúsítanának. Békés községben annyira érdeklődik a nép a selyemtenyósztés iránt, hogy a tenyésztők száma egy óv alatt megkétszereződött, de szederfa hiányában nagy fáradsággal nevelhetik fel a hernyókat. A község a helyett, hogy szaporítaná szederfaállományát, a faiskolában lévő legszebb szederfákat eladja az uradalomnak és közterületekre csak az elvénhedt, görbe fákat ülteti ki, melyeknek hasznát alig fogják venni a tenyésztők. Gyulavári községben szintén érdeklődik a nép a selyemtenyósztés iránt, csak az a baj, hogy kevés a szederfa. A bajt növeli még az, hogy az elöljáróság szederfák helyett másnemű fákkal ülteti be a közterületeket, holott az 1894. évi XH-ik törvény 46. §-a értelmében mindenütt, a hol a talaj és éghajlati viszonyok alkalmasak a selyemtenyósztés érdekében, a szederfatenyésztésre különös gond fordítandó. Kondoros község talán egyedüli az országban, a hol oly nagy a közöny, sőt mondhatni ellenszenv a selyemtenyésztóse iránt, holott szép és nagy szederfaállománya mellett Bács vármegye legjobb selyemtermelő községeivel versenyezhetne. A selyemtenyésztők 1900. évben átlag 34 koronát, 19ÓI. évben pedig 20 koronát kerestek. Ezen véletlen eredménytelenség azonban nem szolgálhatott okul arra, hogy az elöljáróság 200-nál több terebélyes szederfát kivágasson ós ezáltal megkárosítsa azon legszegényebbeket, akik selyemtenyésztéssel szoktak foglalkozni. Célszerű volna, szederfával beültetni a Békéscsabától Orosházáig a Csabától Szarvasig, a Csabától Apácza-Makóig és a Szarvastól Orosházáig vezető utakat. Kéri a felügyelő vármegye közönségét is, hogy a törvényhatósági utakat kizárólag szederfával fásítsák be Az országos selj'emtenyésztési felügyelőség teljesen ingyen megajánlja a szederfákat és egy-egy védökarót is ad. Sőt leadó állomásig a szállítási költséget is viseli. A vármegye selyemtenyésztésérel szólva, kegyelettel emlékezik meg a jelentós néhai G ö n d ö c s Benedek apáiplebánosról, ki őszinte lelkesedéssel karolta fel a nép jólétének érdekeit és ezt mindig jóindulattal istápolta. És köszönetet mond dr. Fábry Sándor vármegyei alispánnak, ki a szederfatenyésztést felkarolta. Továbbá megemlékszik Békósvármegye közönségének ós tisztikarának is azon hazafias támogatásáról, melyben az ügyet részesítették és közreműködtek az edligi eredmény elérésében. Ugyancsak hálás köszönetet mond a jelentés S e i 1 e r Gyula békéscsabai gazdasági intézőnek, „ki fáradhatlan és céltudatos törekvésével úgyszólván megvetette a selyemtenyósztés ós se lyemipar jövőjét Békésvármegyében". Csabaiak Budapesten. A deputáció utja. Nem lészen szó az alábbi sorokban hatalmas odisszeáról, bár némely deputáció kalandjai beválnak regényfejezeteknek. A csabaiak már teljesen járatosak a küldöttségezés összes mellékkörülményeiben s igy, ha kalandokat nem is, de belső intimitásokat lehet regélni az útról; annál is inkább, mert nem minden deputáció részesül abban a kitüntetésben, hogy együtt ebédeljen a miniszterrel, meg az államtitkárjával. No meg hát olyan deputáció volt a csabai, amely most nem kért és hozni szeretett volna valamit, hanem a miniszternek, meg az államtitkárjának éppen ő vitt és adott - diszpolgi oklevelet. Lévén mind a kettő Csaba díszpolgárának megválasztva nagy lelkesedéssel, ami ugyan csak árnyéka lehet a csabaiak őszinté rajongásának. De hát térjünk az útra. Mint a novellákban irják : a gyorsvonat szárnyai röpítették a csabaiakat Budapestre s az uton a hideg ellen senki sem panaszkodott. Hanem mikor megkezdődött az adomázás, az ellen már lehetett volna panaszkodni. Sorra került a „csabai áttérés", melynek egy nazarénus a hőse, ki izraelita akart lenni. Már elvégeztek mindent, csak a - keresztelés volt hátra, ami elől megszökött a leendő izraelita Nagyváradra. Itt azonban sikerült Előszedték a „legújabb" adomát, a megyebeli mészáros esetét. Házasodni akart s ajánlottak is neki egy leányt. Nemsokára megfordult a falujában a leány apja. Megörült a mészáros s azt mondta leendő apósának : - Majd ha bemegyek marhát nézni, hát megnézem a lányát is! így is lett. A mészáros kapott szép cimeres ökröket és megtetszett neki a lány is. Vigan telt el az ut, mig a vonat be nem robogott a keleti pályaudvar csarnokába. Reggel a .lakásviszonyok" elintézése után gondolkozóba esett a küldöttség s jóslásokba bocsátkozott a miniszter kedélyállapotának irányában. Mert hát - ha még viszünk is - sokkal jobb egy jókedvű miniszterrel beszélni, mint egy haragossal. A miniszter előszobájában azután az utolsó kézelőhuzogatás és nyakkendő igazgatás után szemben álltak Wlassicscsal. Az ékesszavú szónok beszélt Csaba rajongó szeretetéről, majd hosszan felsorolta, hogy mit adott a miniszter Csabának, mely adományoknak csakugyan csinos kis listája van. A miniszter kivárta a hosszú sorozatot s szinte látni lehetett, hogy csodálkozik az adományok sorozatán. Ki is fejezte e nézetét, hogy „majdnem megijedt a szónok beszédjén, mert maga sem emlékezett arra, hogy miben is részesítette Csabát." Majd elmondta, hogy mindig törekedni fog - azt nem mondotta, hogy Csabán - mindennemű közoktatási intézmények felállításával a hazai kultura előmozdítására. Ezután véget ért a feszesség s Wlassics letevén 2 miniszterséget, mint más közönséges halandó, barátságos beszélgetést kezdelt a küldöttség tagjaival s Zsilinszky Mihálylyal együtt meghivta őket ebédre a Margitszigetre. A gyönyörű szigeten kellemesen folyt le az ebéd s mikor a szivarfüst gomolygott és fekete kávé volt az asztalon, bizalmas diskurálás kezdődött. Wlassics olyan jó hangulatban volt, amilyet a küldöttség remélni sem mert. Mesélt a hivataláról, ami bár nagyon előkelő, mégis tele van gonddal és bajjal. - Rémei a minisztereknek - mondta — a deputációk. Akik ezerféle dolgot jönnek kérni, köszönni, sürgetni. Akiktől nem lehet nyugodni. Nincsen nap, melyen nem állna elő küldöttség, miután általános hiedelem, hogy a miniszter a veszendő pereket is megtudja menteni. Nem lehet előlük megmenekülni; kifürkészik még a nyári üdülés helyét is. Wlassics, mint sok más halandó, hogy kipihenhesse egy évi zaklatott munkásság fáradalmait, elment egyszer Szil tengeri fürdőre abban a reményben, hogy itt talán nem találják meg a kérvényezők. Három napig volt nyugta, a negyediken már elétoppant egy képviselő s fél napos magyarázattal sürgette az x-i polgári iskola államosítási ügyét. Mikor Láng lett a kereskedelemügyi miniszter gratulációk közben elmondták neki, hogy mi fogja megkeseríteni az életét. - Ki birom én, volt a büszke válasz. Néhány hónap múlva ruhapróbálás közben udvari szabója bizalmasan megjegyezte, hogy a kegyelmes úr most mindig haragos. - Ilyen is leszek mindég, mert agyon zaklatnak a protekciót kérők. Bemutatta Wlassics a Margitsziget főorvosát is. - A doktor úrnak, mondta, az a mániája, hogy Margitszigetből világfürdőt csinál. És vannak is itt külföldiek, angolok, franciák, belgák, - de napidijat kapnak a főorvostól, hogy itt üdüljenek ... Ilyen formán folyt a társalgás, mig véget nem ért az ebéd. És most gondoljuk csak el, hogy a mi képviselő-államtitkárunknak. mennyi kérvényező jár a nyakára. Először csabai, aztán békésmegyei. Főispán volt Csongrádban, majd Zólyomban. Főfelügyelője a protestánsoknak . . . Így személyes ismerőse a félország : mennyi lehet a kérvényező ? Este persze színházba ment a deputáció, ami után - orfeum jött. A biró, jegyző, esküdtek és a városi takarékpénztár igazgatója megnézték a mezőgazdasági kiállítást. A vezető itt mindjárt felismerte az elöljáróságot és a nagybajuszü igazgatót titulálta — jegyzőnek . . . Ez volt az utolsó mulatság s most már itthon mesél a deputációnak azon tagja, ki még nem ment fürdőzni. Árván maradt a Kettereiban a „közvélemény "-asztala. A praehistorikus ember legelső nyomai. Irta és a Békéscsabai Muzeum-Egyesület közgyűlésén felolvasta: Dr. Reisz Miksa. I. Alig van érdekesebb és a tudományos kíváncsiságot csábítóbb kérdés, mint fajunknak legősrógibb létének kiderítése s annak külömbözö irányú fejlődése. Egy sok ezer éves kőeszköz, egy őskori állat csontmaradváaya, mely barlangból, vagy folyam medréből kerül ki, mennyi titokszerüsóget rejt magában és azt kérdezzük magunktól, mikor léteztek ezek s milyen volt az ember, aki ezen kőeszközt használta. Ezen törekvés, hogy a régi ősembert, valamint a mostani fajokat és azok eredetét megismerjük, egy uj tudományágat: az anthropologiát, az embertant létesített, amely csak a XlX-ik században született ós csak az utolsó félszázadban, a természettudományok fejlődésével emelkedett annyira, hogy ma már minden műveltebb nemzeteknél társulatok alakulnak, amelyek az ősember tanulmányozásával foglalkoznak. Dacára, hogy ujabb időben már sok anyag áll rendelkezésünkre, mégis sok problémát kell megfejtenünk az ősembei első nyomaira nézve, a helyzet a tudományos világban teljesen még tisztázva nincsen. A diluvialis korszakban, a midőn már voltak óriás állatok, az emberi nyomok fel vannak derítve. A barlangok, későbben a cölöpépitmónyek, volmek és a konyhahulladékok, az úgynevezett kjökkennödigerek sok világosságot derítenek a névtelen őskori népekre. A jégkorszakban, amidőn U magas alpesek és egyéb hegységek állandóan jéggel voltak borítva, az ember már itt volt és Sier Charles Lyell számítása szerint a jégkorszak óta legkevesebb 200 ezer év mult el. Tehát az első emberi lények sokat fáztak, éheztek és csak a tűznek és a baltának felfedezése könnyítettek sorsán és tették a megélhetést kevósbbó sanyarúvá ós ezzel egyúttal a természet urává tevék. Ezen kutatások közepette alig van tárgy, mely az embert közelebbről érdekelné, mint saját faja. Azon öntudatra jut, hogy ö e földnek, a nagy természetnek ura, ki szellemével azt hatalmába vevó. Az átváltozás által való leszármaztatás, a transformatio tanaival, melyek szerint az embert, Lamark és Darwin alaptételei szerint leszármaztatják, ámbár igen szellemesek, ezúttal nem akarok foglalkozni. Az ember vagy jobban mondva még a tökéletlen ember a harmadik (tertiar) időszakból ez idő szerint még teljesen ismeretlen előttünk. Mikor jelent meg először az ember a földön, hol ós mikor, ezen kérdéssel sokat foglalkoztak a geologusok, zoologusok, antropologusok ós philosophusok. Sokan a tertiar korszakra, a mikor e világrósz éghajlata ós vegetatioja tropikus volt, vezetik vissza az egyes talált kőeszközöket. Különösen de Mortillet Franciaországban talált egynémely kőeszközöket, meiyeketí a tertiarbeli ember készített volna, vagyis jobban mondva, az ő állítása szerint, ez, ember ós májon közötti lény volt, a kit Anthropopithecusnak nevezett el. Tehát a tertiar-korabeli ember kiderítése a még meg nem oldott feladótok közzé tartozik. Azonban a negyedik (quarternar) korszaki, vagy a diluvialis embert ós annak primitív, síjátságos eszközeit és abból következtetve műveltségi fokát jobban ismerjük. A mamuth a diluvialis korszakban élt ós az ember által formált kőeszközöket a mamuth csontjaiban beékelve találták. Ilyen két mamuth csont a bécsi cs. kir. udvari muzeumban látható ; az egyiknél a kőeszköz hegye mélyen behatolt és beékelődött a csontállományba, a másik példánynál kevósbbó. Mindkét mamuthcsontot Morvaországban találták. Ha kutatjuk azt, hogy a diluvialis ember minő társasággal élt együtt, ezt legjobban felismerjük ezen időszakból fennmaradt állati csontmaradványokból. A barlangok talaja, a szibériai jég, mely még a diluvialis korból maradt fenn ós azon időből reánkmaradt állathullákat, különösen a mimuthot ós orszarvut a jég kitűnően konserválta, ugy, bogy húsok még most is kutyáknak ós farkasoknak eledelül szolgál, gyomortartalmukról pedig a táplálkozás minőségót is meg lehetett állapítani. Szibériában a Lena folyó mentén találtak egy teljesen ép mamuthot a jég között, csontvázát a szt. pótervári muzeumban helyezték el ; ennek gyomrában tülevelekből származott ételmaradókot találtak, szörzete 70 cm. hosszú volt, tehát jó meleg bundája volt ós a szibériai hideget is jól tűrte. A diluviális korszakban a ragadozó állatok közül leggyakrabban találkozunk a barlangi medvóvet; annyira számos volt, hogy egyes barlangokban csekély területen 400 csontvázat is találtak ; tekintve hatalmas csontvázát, magasságát ós fogsorait, a barlangi medve hatalmas ellenfele volt a diluvialis embernek ; a körülötte talált csontmaradványokból itólve, a medve főleg hússal táplálkozott. Ezenkívül a középeurópai barlangokban sűrűn fordul elő a barlangi oroszlán, a barlangi hiéna, a macska ós a kutyafajok közül számos példány. A diluvialis idö utolsó korszakában az emlősök közül gyakori az ősbivally, a bizoly az iram- és óriás-szarvas. Ez utóbbi csontváza felette érdekes ; nagy számmal találták Irlandban s ezóri irlandi szarvasnak is nevezik, agancsai oly hosszúak, hogy sok esetben 12 lábnyira elállnak egymástól. Altalán véve a diluvialis állatvilág óriási testalkata által tűnt ki s ez lehetett az oka annak, hogy a jégkorszakban, talán a táplálók hiánya miatt, évezredek elmultával elpusztultak. íl kissebb rendű állatok továbbra is fennmaradtak, az oroszlán, hiéna, leopárd délre vándorol; később a lovat, a szarvasmarhát ós a kutyát az ember oltalma alá vette és azokat tovább fejlesztve, végre háziállattá tette. Amidőn a reánk maradt diluvialis állatvilágot röviden emlitém, ismét visszatérek az őskori emberhez ós tovább kutatjuk, mikor jelenik meg nekünk először. A tudomány már eddig ez irányban nagy munkát végzett, tehát menjünk visszafelé : A Nilus völgyében 1P89 méter mélységben agyagedóny töredékeket találtak, melyek 12000 évesek, tehát ekkor Egyptomban már a culturának a nyomait találjuk. A Missziszipi deltájában furrásokat eszközöltek ós embercsontokra akadtak, melyeket Baunet, Dovler geologiai számítása szerint 57000 éveseknek mond. a. praehistorikus ember legelső és legjelesebb kutatói Franciaországban működtek s ezen állam aránylag legjobban van ez irányban kikutatva. Egyik kiválóbb kutató, de Mortillet, a diluvialis időt nógy korszakra osztja s ezen korszakok összesen 230000 évet tesznek ki; kutatásai nyomán az emberiség létezését ós nyomait ennyire lehet visszavezetni. Ezen első ember már egy kőeszköznek volt a birtokában, mely mandula formájú volt, alul szélesebb, felül hegyes s némelykor kissé kivájt, jobb kézzel jobban lehet megfogni, mint ballal. A későbbi időszakban kovaeszközök jelentkeznek s a diluvialis idő utolsó ezredéveiben a kovaeszközök mellett gyakran csont ás szarueszközök is találhatók. A legrégibb emberi koponya-maradványok állítólag azok, a melyek a Neandervölgyből, Cannstadt ós La Nauleteből kerültek ki, ugy, hogy a legősibb embert egyes tudósok „homo Neanderthalensis" nek nevezték el. Mortillet azt állítja ez emberről, hogy a beszédet még nem ismerte, sőt még barlangokban sem lakott, mert azokban még ragadozó állatok tartózkodtak és igy a „homo Neanderthalensis" még vad állapotban bolyongott az ősvilágban. A jégkorszak beálltával a nagy hideg elől kénytelen volt az ősember a barlangokba menekülni és állatbörből ruhát készíteni s ezen kényszerhelyzet, vagyis a létért való küzdelem vezette őt arra, hogy különféle kőzetekből eszközöket készített magának. A kőbalta után következett a vakaró, bőrök feldolgozására, a kökós és fűrész és különféle hegyes eszközök Igy tehát a primitív mandula alakú kőből egész szertár keletkezett, melyekkel hosszú évezredekre a létet biztosították. A diluvialis időszak utolsó korszakában az ember által használt kőeszközök mellett számos csont, szaru ós elefántcsont tárgyak észlelhetők; különösen az iramszarvas nyújtott sok anyagot ezen célra, amint az a Krems melletti Gaudenus barlangban találták ; szúró, vágó, simító ós varró eszközök és dísztárgyak kerültek ki ezen hasznos állat csontjából ó^ szarujából. Bámulatot gerjeszt ezen ősi ember műérzéke, a mennyiben csodálatra méltó ügyességgel ós hü utánzással kimetszette csontokon egyes állatok alakjait; egy ilyen csontlapon a vádló alakját találták sebből azt is tudjuk, hogy a ló ősének feje nagyobb volt a mostaninál ós fogai is igen erősek voltak. Általán véve azt hiszik, hogy a vadászatból élő ősembernek fenntartásához nagyobb teiületre volt szüksége, mint a későbbi földmivelóssel ós állattenyésztéssel foglalkozó embernek. Azonban ha tekintetbe vesszük azt, hogy ezen időszakban egyes emlősök, különösen a vádló és az iramszarvas oly nagy mennyiségben legelt e földön, mint azóta soha, megérthetjük azt is, hogy az élelmét könnyű szerrel megtudta szerezni. Folyók, tavak hemzsegtek a halbősógtől, az erdők ós berkek vadban rend dvül gazdagok voltak. Földmivelés és házi állatok még teljesen ismeretlenek voltak, a diluviális ember állandó lakhelyhez nem volt kötve, sátrak, lakások, nyájak nem voltak, sőt a durva agyagedóny készítését sem ismerte. Primitív eszközeit kőből és csontból készítette, de azok csiszolását sem ismerte még. Ezen időszakból reánk maradt emberi koponyák nem nagy számmal vannak, A hires svéd anatómus, Retzius a diluvialis ember koponyáját rövid fejűnek (brachicephal) tartja, a hosszufejüek(dolichocephal) az ariusokkal később vándoroltak világrészünkbe és ezért ő a rövidfejü lappokat ós baskokat közvetlenül a diluvialis embertől származtatja, kik a bevándorolt hosszufejüek elől Svédország csúcsára ós Ryveneusok tövebe szorultak ós sajátszerű jellegüket ugy testalkatra, mint nyelvre nézve a 'mai napig is megtartották. Retzius ezen állítása azonban theoria maradt ós a nézetek is erre vonatkozólag még nincsenek eléggé tisztázva.