Békésmegyei közlöny, 1902 (29. évfolyam) július-december • 53-104. szám

1902-12-25 / 103. szám

nyes hangversenyek, estólyek, a szegények pedig tovább fáznak, legfeljebb annak örülnek, hogyha szegedi Meteor jóslata beütött ós már elmúlt a kisded Szibéria Nem tudom ki ez a M e t e o r, de annyi igaz, hogy jóslatai annyira beváltak, amenynyire nevetségesek F a 1 b ur meséi. A képviselőházban pedig a nagy zaj után csend honol. A mai formális ülés után kezdődik a vakáció s a képviselő urak ülhetnek vonatra és megkezdhetik az ünneplést, a pihenést, a munka után. Igaz, hogy ebben az elmúlt esztendőben nem végeztek olyan túlsókat, talán annyit, sem, mint kellett volna, de hát az ember esendő s megbocsáthatjuk a hibát, ha még javitható. Elmaradt egy pár törvényjavaslat, melyet tárgyalhattak volna. Itt van például az ország lakosságának nagy részét érdeklő törvényjavaslat, a tisztviselők fizetésrendezése. Lukács pénzügyminiszter azt igérte, hogy e javaslatot a karácsonyi szünet előtt teszi a Ház asztalára, de hát nem igy törtónt. Újból nehézségek merültek fel, melyek azonban nem jelentékenyek s nemsokára sorra kerül a fizetés rendezés. Az uj katonai javaslatok sam kerültek elő, a civillista is hátra maradt. No de majd a pihenés után, újra eljön a munka ideje . . . Hétfőn a főrendiház is összeült, ami annyiban nevezetes, hogy ezúttal először az uj Házban. Hogy mielőtt széjjelmennének, lássák meg az uj otthont ós meg tudja mindenki legalább azt, hogy merre van a helye. Es még ebben az utolsó levelemben — melyet ez évben irok — sem kerülhetem ki a kiegyezést. Nem lehet, mert újra „időszerű" lett a tárgyalása és újra lehet fejtegetni a bécsi hireket. Szó volt Körber osztrák miniszterelnök bukásáról is, amely azonban eddigelé nem vált be hiteles jóslásnak, — éppen olyan természetű hir volt, mint Széli bukásának gyakori emlegetése. De hát az ördög nem alszik. Széli a legutóbbi tá gyalásról megint üres kézzel jött haza, igaz ugyan, hogy vinni se vitt semmit. Állítólag egy hajszálnyira sem vitték előbbre a dolgokat, ugy hogy még egy találkozásra van szükség. Ez az uj randevú pedig vasárnap lenne, mikor Lambsdorff orosz belügyminiszter érkezik Bécsbe: Széli Kálmánnak is ott kell lennie ekkor. Ez lesz a végső tanácskozás a kiegyezés kérdésében, amikor lejár az a bizonyos „tizenkettedik" óra. Vagy megegyeznek, vagy nem. Ha az utóbbi következik be, akkor azután akár jöhetnek a külön vámsorompók is A képviselőház december utolsó napján tart még egy formális ülést. Amint a belső politikusok köreiből kiszivárgó hirek mondják, a miniszterelnök ezen a formális ülésen nyilatkozik majd a kiegyezés kérdéséről, ahogy egy mult ülésen igérte. Esetleg beterjeszti a kiegyezési javaslatokat, vagy a kiegyezés megkötésének lehetetlenségét jelenti. Ezen a formális ülésen jönne el az a „nemsokára" a fizetés rendezési törvényjavaslat beterjesztése tekintetében. Még egy kiválóbb jelentőségű politikai esemény lesz majd a jövő héten, — hogy előre is jelentsek valamit. Amint ismeretes,újévkor a szabadelvű párt tisztelegni szokott a miniszterelnöknél, aki azután beszédet mond s rendesen nyilatkozik a politikai helyzetről. Ez alkalommal, amint mondják, igen nevezetes politikai nyilatkozatokat fog tenni Széli Kálmán, melyeket Ausztriában is kíváncsian várnak. Majd meglátjuk tehát, hogy mi lesz igaz e híresztelésből. Megemlítek itt még egy politikai pletykát, melynek hitelességéért nem teszem tűzbe a kezemet, bár többen is beszélik. Állítólag a vasárnapi tárgyalás sikertelensége után Széli Kálmán miniszterelnök, a helyzet esetleges könnyebb megoldhatása végett felajánlotta a királynak lemondását. Őfelsége nem fogadta el a lemondást, hanem utasította a miniszterelnököt ujabb tárgyalások folytatására. Széli Kálmán igen rosszkedvűen távozott a kihallgatás • ról valakinek, ki reá várakozott — többek hallatára — jegyezte meg: — Jól van, hát egyszer még fogok tárgyalni Körberrel. Lambsdorf gróf orosz külügyminiszter pedig, aki miatt Széli Bécsbe fog utazni, — már megérkezett Budapestre. A Hungáriába szállt és kiadta a parancsot, hogy szigorúan őrizzék meg az inkognitóját. A fogadóban szt meg is őrizték, hanem azért egész Budapest tudta, hogy Lambsdorf gróf merre jár. Ezek után boldog ünnepeket az olvasónak ! A villamos világítás kérdéséhez. A „Bókósmegyei Közlöny egyik vasárnapi számában egy Közlemény jelent meg, melynek éle oda irányul, hogy a villamos világítást vállalatba adjuk ós pedig azért, mivel a tervbe vett villamos telepet sem műszakilag, sem pedig kereskedelmileg nem volnánk képesek vezetni, továbbá mivel Békéscsabán a magánfogyasztásból 1000 lángra se lehet számítani, tehát alaposan rá kellene fizetnünk a villamos világításra. Nagyon helyesen tette Sxerkesztő ur, hogy a közlemény elé odaírta, hogy an nak tartalmával merően ellentóle3 állásponton van, mert hisz ennek a közleménynek csak az adhat igazat, aki nagyon is letaksálja a mi közönséyünk erkölcsi és anyagi erejét. Ezt a kijelentésemet, valamint azt is, hogy mért vagyok a házi kezelés hive, azonnal indokolni is fogom. A mult hó folyamán alkalmam volt Nagybecskereken időzni, s mivel akkor már szó volt a mi villamos világításunkról s b. lapjában is emlitós tétetett a becskere'd telepről, magam is érdeklődtem annak üzemi viszonyai iránt, s illetékes helyen a következő információt nyertem : A város, melynek 27000 lakója van s vagyonnal nem rendelkezik, 7 óv előtt ópitó meg a villamos telepet, mintegy 560000 korona költséggél ós pedig házi kezelésben, noha ott sem értett senki se a műszaki, sem pedig a kereskedelmi vezetéshez, A telep kezelője — midőn soknak találtam a befektetési összeget — azt mondta, hogy 7 óv óta annyit fejlődött az elektrotechnika, hogy az a telep ma 400,000 koronába se kerülne. ü. város 580 izzólámpával s 4ivlámpával van világitva; az izzólómpából 300 darab 10 gyertyafónyü és 280 darab 16 gyertyafény-erővel egész éjjel ég. Magánfogyasztóknál 8200 láng van elhelyezve (Nagybecskereken 8 év előtt szintén akadtak egyesek, kik 1000 lámpával akartak számolni) dacára annak, hogy az áram ára hektowattonkint 10 fillér (legdrágább az országban), vagyis 1 darab 16 gyertyás láng 1 órái égési'időn át 5 fillérbe kerül. Ilyen körülmények közt a telep mult évi bevétele 113,065 korona volt, s ebből a költségek levonása után maradt haszonképpen mintegy 32000 korona, s a telep kezelője azt mondta, hogy az ez éoi mérleg még nagyobb felesleggel fog záródni. Midőn azt kérdeztem a kezelőtől, hogy mit tart a házi kezelésről, akként nyilatkozott, hogy ez a leghelyesebb megoldása a villamos világítás kérdésének, s nem ajánlja egy városnak sem, hogy ezt a jövedelmi forrást kiadja a kezéből vállalkozónak. Mindezekből ón laikus létemre is azt a következtetést vonom le, hogy amit a nagybecskerekiek, műszaki ós kereskedelmi szaktudomány nélkül, el tudtak érni, azt ép ugy mi is elérhetjük. De nemcsak a nagybecskereki példa-, hanem az a körülmény is, hogy a concessios vállalkozók oly melegen érdeklődnek ami villamos világitásunk iránt, szintén azt bizonyítja, hogy a villamos világítás helyes vezetés mellett igen szép jövedelmat hajtó üzlet. Mert azt már sehogyse tudnám elképzelni, hogy Kovács Mihály ur meg az ő társai, vagy pedig a Magyar Vasúti és Forgalmi r. t. oly vállalkozás után törték magukat, amire talán városunk iránt érzett különös szimpátiából rá fognak fizetni. Már pedig, ha akár egyik, akár másik vállalkozónak jó, ez az üzlet, akkor jó az a városnak is. Es hogy ennek az elórósóhei nem kell valami világra szóló tudomány, azt a becskereki példa elég világosan bizonyítja. Hogy mennyire fontos az reánk nézve, hogy az elöljáróság a világítás szükségletének fedezése tekint^táben ne szolgáltassa ki magán vállalkozónak a közönséget, azt a „Békésmegyei Közlöny" előző cikkeiben már nagyon helyesen kifejtette, s azért erre nem is akarok kiterjeszkedni, hanem T. ur levelének még néhány megjegyzésére teszem meg észrevételeimet. T. ur aat mondja, hogy ha olyan protekciós ember kerül majd a város által építendő villamos telep élére, aki nem ért a dologhoz, elpusztul a telep. Nos hát ez az érvelés a concessió mellett annyira sántit, tiogy még mankóval se állja meg a helyét. S ami előjáróságunkról és képviselőtestületünkről ily kicsinylő feltevést nem is szabad szó nélkül hagynunk. Meg vagyok győződve, hogy épp ugy, mint a nagybecskereki polgormester, illetve tanács, ami képviselőtestületünk is fog olyan szakembert választani, aki a városnak ezt a leendő fontos közvagyonát szakivatotfcan s eredménynyel lesz képes kezelni ós gyarapítani. Ami T. ur azt az állítását illeti, hogy városuukban 1000 magánlámpát se tudunk majd összehozni, azt is képtelenségnek tartom. A többször idézett '27000 lakósu város 2800 magánlámpával kezdte meg a villamos telep üzemét s nekem szent meggyőződésem az, hogy mi legalább 2500 lámpát fogunk összehozni már az első esztendőben. Az acetyléntől nincs mit tartanunk, mert ettől a roppant veszélye* gáztól, mely állandóan Veszélyezteti életünket, mindenki ezer örömmel fog szabadulni, amint a teljesen veszélytelen s fényhatásban pompás elektromos világítás rendelkezésre fog állani. S ha elérjük a 2500 lámpát, amiben nem lehet kétség, — akkor a T. ur által adott mérleg-számítás igy alakul : a kiadást meghagyom 19750 frtban, a bevétel lesz 2500 lámpa után egy ós fóiszer annyi, mint aa általa felvett 1000 lámpa esetén, tehát 30000 frt, s igy 10250 frt felesleg áll rendelkezésünkre, a miből a közvilág itás nemcsak bőven fedezetet nyer, hanem már az első évben még tiszta haszonra is számithatunk. S ez az, ami a vállalkozó urakat csiklandozza. De hát elég hasznot vettek rajtunk már a vállalkozók, most az egyszer higyjuk meg azt magának a városnak, mely szintén igen rá van szorulva egy jó jövedelmi forrásra. Azoknak pedig, akik kételkednek a villamos világítási vállalat jövedelmező voltában, csak annyit mondok, hogy minél több concessios vállalkozó érdeklődik ezen üzlet után, annál biztosabbra vehetik, hogy ez igen rentábilis dolog, s hogy a házi férfi sir, akkor mi leányok olyan nyomorólt semmiknek érezzük magunkat, hiszen egész büszkeségünket, bátorságunkat az a lelkünk mélyén rejtőző óhaj ébreszti, — hogy a mennyire csak lehetséges — hasonlítsunk a teremtés uraihoz érzésben és gondolkodásban ! Visszaemlékezem arra a búcsúra is, — a mikor akartam, szerettem volna hangosan följajongni, ós nem voltam reá képes ! — pedig igazán szenvedtem ! Mintha láthatlan szeliemkéz akadályozná most tollam sebes rohanását, hogy ezt a reminiscentiát le ne írjam, — de mi élők önzők vagyunk ós a saját megkönnyebbülésünket eléje helyezzük a holtak nyugalmának. Látom őt, az örökké szomorú fiút, a kinek ajka körül ott a vonagló bánatbarázda, mintha hirdetője lett volna a boldogtalanság prediztinátiójának. A keringő zenéjót nem feledtem el, melynek dallamára együtt táncoltunk. Szomorú tekintete sehogysem illett e vidám kex-etbe és ezt nem is hagytam szó nélkül. — Mi baja? kérdeztem inkább tréfás évődéssel, mint komoly részvéttel. — Életunt vagyok ! panaszolta búsan. Nevetnem kellett a feleletén, oly fiatal még, nem is nagykorú ós máris megszűnt reánézve az élet ingere? Hirtelen megállt táncközben, karonfogott ós elvezetett a terem másik sarkába. Pirult és sápadt gyors változatban ós szép szeme csodásan fölragyogott. — Mesélni akarok magának valamit, — kezdte izgatottan — hallgasson meg és kérem, ne szóljon közbe. Szerelmes vagyok egy leányba, aki sokkal drágább nekem az üdvösségemnél, de nem bizom benne, hogy híven megvárna, mig célt érek pályá mon és nőül vehetem. Ajánlatot nam mertem még tenni neki, pedig csak biztató pillantását várom . . . Kérdőn reámnózett, de nem folytathatta. Egy kedves fórfiismerősöm éber szeme fölfedezett és hozzámsietve — táncra : kért, ón pedig mosolyogva fölálltam ós csaknem hálát éreztem iránta, amiért meg- ! zavarta beszélgetésünket Talán háromszor í éjjel arról álmodoztam, hogy egymásba karolva, hosszu-hosszu uton jövünk hazafelé — ós sohasem érünk haza: Belekiálltok a csöndes éjszakába egy utolsó üdvözletet, — tudni szeretném, vájjon Aeol rátalált-e? átadta-e? is körüllejtettünk és mikor visszavezeteti vidám táncosom, — köszönet,kép enyelegve néhányszor kezetcsókolt. A szomorú szőke fiú már állt nem nézett reám, csak a karját nyujtutta szótalanúl. Féltem a folytatástól, de a mikor észrevettem, hogy visszavezet a társaságomhoz, a lelkem egészem fölszabadult. Már éppen beszólni akartam hozzá, mikor ő mély bókkal igy szólt: — Isten önnel kedves barátnőm ! Itt az ideje, hogy búcsút vegyek! — Búcsút? — csodálkoztam őszinte meglepetéssel. Hogyan? kis pajtás! — maga el akar illanni a „nőválasz" elől ? Megmagyarázhatatlanul sajátságos volt a mosolya, mikor felelt: — Ha a nőválasz kitüntetésére számot tarthatnék, — még akkor sem kóshetem el utazásom idejét. — Utazása idejét? — ismételtem még nagyobb csudálattal. De hisz erről sohasem beszélt eddig ? ! —. Pedig az utazást elhatároztam rég, — csak az idejét most! Bosszankodva elfordultam töle, ámbár sokszor különösnek találtam, de ilyen órthetlennek móg soha. E közben egy frakkos ujságiró csatlakozott hozzánk és friss hirekkel kedveskedett nékem, el is felejtettem volna talán a kis pajtást, ha meg nem fogja a kezemet és dédelgetve nem szorongatja. Barátságosan, szivólyesen visszaszorítottam lázasan forró kezét és aztán elvontam az enyémet, hogy tovasótáljak a frakkos ifjú karján. Akkor láttam utoljára a szomorú szőke fiút, mert a ravatalon nem néztem meg. Ázok, akiktől nefelejtset küldtem, hogy szórják a fej párnájára, elmondták a csöndes tragédiát. Egy gyilkos adag morfiumot vett be azon az éjszakán és fájdalom nélkül átálmodta magát a szebb világba. Mig a fehér chrisantónum is benne maradt érintetlenül a salonkabát hajtókájában, amit a bálójen az ón csokromból emlék gyanánt szakított. Mikor mindezt végighallgattam, — szerettem volna sikoltani, zokogni, de egy könny nem szivárgott ki a szememből, egy jajszó nem sóhajtott föl az ajkamról, csak sokszor álltam, meg-megálltam, lélektelenül, magam elé nézve ós a homlokomat szorongattam, simogattam, vertem az öklömmel. A harangzugás, mely a temetés idejét jelezte, — mintha áttört volna ajtót, ablakot, olyan közelről zengett ós szinte megőrjített arra az időre. Elmenekültem abból a városból, de azután is sokáig küldtem móg virágot a sírjára, csupa nefelejtset, koszorúba fonva, csokorba kötve. Sokáig hiányzott a jelenléte és a zsámoly, amelyen rendesen a lábaim előtt ült, — hosszú ideig maradt gazdátlanul. De aztán jött egy feketehajú poéta, aki nem ismerte a profani álás vétkét és elhelyezkedett rajta, miközben megvesztegető hangon olvasta fel lángoló köl teményeit. És noha a költemények nem voltak rosszak, — a poéta nem volt ellenszenves — ám a kis pajtás emléke azért móg sem halványodott. Volt még néhány oly féle búcsúzás is, amikor mindaketten, a férfi is, ón is hangosan örvendeztünk fölötte, hogy sohasem látjuk többé egymást, mert az egész ismeretség folyamából csupa veszekedés, csatározás maradt emlékül, megengesztelő pillanatok nélkül. Néha azouban megtörtónt, hogy az örök válás dacára tollal folytattuk a harcot, de viszontlátást sohasem emlegettüp k. És végre lezárom e lapot avval az „Isten nozzád"-dal, amikor egyikünk se beszólt, se te, se én, csak a kezünk szorítása. Holdfény és csillagsugár özönlött alá ránk a magasból ós az esti levegőből az érett gyümölcs zamatos illatát leheltük a lelkünkbe. Kart-karba öltve, egymáshoz simulva jöttünk hazafelé, te hozzám hajoltál, ón hozzád — ós mintha virág érintette volna a homlokomat, — avagy te csókoltál meg ? — ma sem tudom bizonyosan, hisz akkor nem voltam ébren ! Aztán köszöntötted az enyómeket, némán ajkadhoz emelted a kezemet — ós én egész Óh! Istenem . . . Oh ! Istenem, ha életemet Egyetlen egyszer újra kezelném, Hajad sötét, suhogó selymét Babérokkal körülövezném ! . . . Imádnálak epedve, vágyva, De csak titokban, - rejtekemből, Hogy el ne hervadj rózsaszálam Szerelmes, lángoló szivemtől ! Folyton nyomodban járnék, kelnék, — Talán ugy, — hogy magad se látnád, Utad elébe hintegetném A boldogság tavaszvirágát! . . . És alkonyatkor, csendes estén, Mikor a szellő szárnya támad, Reá biznám rajongó lelkem: Fiirössze csókban kis orcádat ! Oh ! más lett volna akkor éltünk ! - Örök vágyódás lenne bár az De boldogságunk rózsafája Nem volna hervadt, puszta, száraz ! . . . Szivünk-lelkűnket összekötné A hit, az égi szép szivárvány, Te nem pihennél lenn a sírban, En nem zokognék érted árván ! Síékely Sándor. Margit karácsonya. A „Békésmegyei Közlöny" számára irta : Kar&szy Ödön. Alighogy az utolsó kapa földet ráhúzták a megboldogult falusi tanitó koporsójára, oszlani kezdett az a kevés nép, mely megadta az utolsó tisztességet a halottnak. A töpörödött falusi anyókák, kik nélkül