Békésmegyei közlöny, 1902 (29. évfolyam) január-június • 1-52. szám

1902-02-13 / 13. szám

XXIX. évfolyam. Békéscsaba, 1902. Csütörtök, február hó lr> án. 13. szám BEEESH KÖZLÖNY POLITIKAI LAP. Telefor-szám 7. Szerkesztőség: Fö-tér, 876. számú ház, hova a lap szellemi részét il'ető közlemények küldendők. Kéziiatok nem adatnak vissza. Megjelenik hetenként kétszer: vasárnap és csütörtökön. ELŐFIZETÉSI DIJ : Egész évre 12 kor. Félévre 6 kor. Negyedévre 3 kor. Egyes szam 16 lillé Előfizetni bármikor lehet, évnegyeden belül is. Felelős szerkesztő : MAROS GYÖRGY. Laptulajdonos: SZIHELSZKY JÓZSEF. Kiadóhivatal: Telefon-szám 7. Fő-tér, 876. számú ház, hova a hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési dij készpénzzel helyben fizetendő. Nyilttér-ben egy sor közlési dija 50 fii. A risztokraeiánk és a gazdasági helyzet. Békéscsaba, febr. 12. A napok óta, eléggé csendes mederben folyó költségvetési vitát kiválóképpen két kérdés dominálja. A nemzetiségi és a gazdasági kérdés. Fó'leg pedig az első, mely mintegy megásta medrét az egész vitának. A kulturális kérdéseket az általános vita folyamán alig hogy érintették, de rákerül a sor ezekre is legkésőbb a közoktatási tárca tárgyalásakor. Mindezek a kérdések és feladatok szorosan egymásba kapcsolódnak, összefüggésükben pedig kifejezésre jut Magyarország egész politikája. Fontosabbnak látszik azonban a gazdasági probléma, mert ennek szer ncsés megoldásától függ a többinek is a sorsa. Ha szegények vagyunk, ut közepén megakad a magyar kul tura szekere, aztán meg szegény, erőtlen néppel nem lehet ám féken tartani a nemzetiségi hydrát. Az ország gazdasági helyzete pe dig olyan, hogy csak aggodalommal tekinthetünk a közeli és távoli jö \ őbe. Mezőgazdaságunk válságos helyzetbe jutott. Iparunk nincs, s ami ' van, az is inkább amolyan mesterséges alkotás; kereskedelmünk pedig min den oldalról támadva és üldöztetve, megszűnt éltető eleme lenni gazdasági életünknek. S szóljunk talán az Ausztriához való viszonyról, a kbgye zési kérdéssel kapcsolatos bizonyta lanságról, autonóm vámtarifáról s a külkereskedelmi kérdésekről?Hisz min denki tudja, hogy az ezen kérdések megoldatlanságából folyó veszedelem ingatta meg alapjában egész gazdasági szervezetünket. S mindezekkel a ba jókkal és veszedelmekkel mit tettünk s miként védekeztünk eddigelé? Akképen és oly módon, hogy egymás ellen uszítottuk a gazdasági élet főtényezőit Az iparosokat a gazdák, ezeket pedig az iparosok ellen s mindakettó't a kereskedelem ellen. Csak az utolsó időben tapasztalható határozott javulás e tekintetben is. Igaz, hogy a merkantilisták bosszúságára nagyon megerősödött az agráriusoknak politikai befolyása s ennek folyománya ként alábbszállott a merkantilisták elbizakodottsága. Ám, mi ebben nem látunk ürügyet a jajveszéklésre s pedig kettős okból. Először is nem lehet tagadásba venni, hogy a merkantilisták évek során át gyakorolt politikai befolyásukat nem annyira az ipar és kereskedelem támogatására s föllendítésére, mint in kább egyes merkantilista urak vagyoni helyzetének a felsegitésére használták fel. De ennél a szempontnál is fontossabbnak tartjuk azt a tényt, hogy a szabadelvű kormány az által, hogy érdekkörébe vonta á nemzeti pártot és az agrárius tábort, mintegy leszerelte az ipar- és kereskedelemellenes irányzatot. Az agrárius tábor ugyan még ma is létezik s működik, de fegyverei immár nem oly élesek, támadásai már nem oly hevesek, mint voltak azelőtt. Ma sem szünetel a fáradozás, hogy még közelebb hozza egy máshoz azokat, akik, jóllehet pihen a fegyverük, szivükben ellenségként tekintenek egymásra. A költségvetési vita folyamán elhangzott agrárius és merkantilis kívánságok követeléseikben s nézeteikben igen közel jutottak egymáshoz. S amidőn ekként örömmel konsta táljuk a javulás eme jeleit, időszerűnek tartjuk a figyelmet egy oly társadalmi irányzatra, m nt elhárithatlan közszükségre felhívni, melynek megvalósítása nemcsak végleg megszüntetheti a gazdasági tényezők közti érdekellentéteket, de végső következményében elvezethet a társadalmi kibékülés és a gazdasági fellendülés óhajtva várt stádiumához. Ha ugyanis közelebbről vizsgáljuk a merkantilisták s az agráriusok hadakozását, azt látjuk, miként a viszálykodás legfőbb oka, hogy ezeknek is, azoknák is nagyon rosszul áll a dolguk. Válság és elszegényedés itt is, ott is. A birtokos középosztály a tönk szélén; pusztul a kisbirtokosság és az iparos és kereskedő egyaránt. Ebben az országban mi csak egy társadalmi és gazdasági tényező áll épségben és ereje teljében: a magyar arisztokracia. Minden más osztály képtelen tehát kivezetni az országot a mai nehéz helyzetből. Ha igy áll a dolog, amint kétségtelen, hogy igy áll, a magyar arisztokracia feladata ós hazafias kötelessége, hogy megtegye e lépést s meghozza azt az áldozatot, „melyből a honnak üdv fakad\ Ez a lépés pedig abban állana, hogy vegye kezébe arisztokráciánk a magyar ipar | megteremtésének ügyét. Az ipari élet föllenditéséhez pénz kell. Pénze, vagyona, hitele pedig ma már csak gazdag arisztokráciánknak van. Ha nagyuraink, visszagondolva nagy elődjüknek Széchenyi Istvánnak a példájára, vagyoni erejükkel s társadalmi tekintélyükkel beleilleszkednének a gazdasági organizmus kellő közepébe: hamar fellendülne a magyar ipar! Ma a magyar arisztokracia azáltal, hogy ura a nagy latifundiumoknak, akadálya a magyar faj terjeszkedésének s vagyoni megerősödésének, azáltal pedig, ho^y nagy vagyona és konszolidált pénzügyi helyzete ellenére sem vesz részt a nemzeti ipar megteremtésének nemzeti munkájában, akadálya annak, hogy nemzetünk megszerezze a lét alapfeltótelét képező gazdasági segélyforrásokat. A helyzet súlypontja ma kizárólag az arisztokracia kezében van; nem a kormánytól, hanem a latifundiumok uraitól függ, hogy ebben az országban a gazdasági föllendülés, a társadalmi egybeolvadás és végső eredményében a magyar faj szupremáciájának létfeltételei megteremtessenek. S a mikor a békéscsabai cukorgyár mult vasárnapi értekezletén egymásután láttuk felvonulni Békésvármegye és a szomszédos törvényhatóságok arisztokratáit, amint megbízottaik utján áldozatkészségükkel s anyagi hozzájárulásuk megajánlásával Csaba s a messze vidiknek uj gazdasági erőforrást sietnek biztosítani, hisszük, hogy elérkezett az idő, a mikor a magyar arisztokracia kilép rideg elAz igazgató úr. Irta : Bartóky Mariska. I. — Az igazgató úr most nem fogad, — mondta a szolga Szent-Andrássynénak, a mint idegesen, halavány arcán kicsi piros foltokkal állt a Tamássy bankigazgató előszobájában, alkonyat táján. — De itthon van ? — Igen. — Kérem, jelentsen be, — mondta az asszony és megismételte a nevét: SzentAndrássy Pálié. A szoiga bement s pár pillanat múlva, az igazgató jött s meglepetését alig titkolva mondta: — Méltóztassék bejönni. Mikor bezárult az ajtó mögöttük, az aszszony állva maradt a szoba közepén. Középmagas, finom arcú, gyönyürü testű asszony volt, könnyű selyem ruhában, fehérfátyolos, egyszerű kalappal. Mozdulatlanul állott egy kinos percig s az igazgató, mintha megértette volna az asszony iszonyú szenvedését, némán kinálta meg helylyel. — Szolgálatára lehetek valamiben nagyságodnak ? mert ugy hiszem, nem mint régi barátot keresott fel. AZ utolsó szavak tréfája még keserűbbé tette a helyzetet. Valamikor, ugy hat-nyolc óv előtt, Tamássy akkor még mint kérő kopogtatott be özvegy Kalmárnénál. Néhány báli emlék, néhány kedves mosoly, az egyszerű életmód, a szerény otthon, kurázsit öntöttek a titkár urba s nyilt homlokkal, nyilt kéréssel állt elö. De Kalmár Ilonka azt gondolta: inkább leszek a ragyás Szent-Andrássy íe lesége és négyes fogaton járok, mint Tamássy mellett gyalogosan. Nem ro z, csak modern leány volt s Békésmegyei Közlöny tárcája , most évek múlva, szemben állnak egymásA keserű, szomorú emlékek átsuhan tak a szép, barna ember emlékén s maga előtt látva az elegáns, nagyúri asszonyt, gondol i ta ; Jó protektor ! A szép asszonyok rendesen prctektió ért jöttek hozzá. Valamennyinek volt szegény rokona, szegény ismerőse, aztán ilyen helyen mindig szükség van erre a szerencsétlen népségre, Az irógép egyhangú koppanása egészen jó zene ahhoz a fakó élethez. — Téved — szólt végre az asszony. A régi Daráthoz jöttem, segitő kezét kérni. — Protektió, — mondta mosolyogva az igazgató, — ós ki az az ügyes valaki, ki nagyságodat választotta protektorul ? — Az, kinek nincs senkije, aki egyedü' áll a harcban, mely minden oldalról támadja s aki segitséget a régi barátnál keres. A magam számára kérek munkát. Halkan, de nem remegő hangon mondta el, csak nagy szemei égtek lángba, két arca pirosodott meg s ajka száradt ki, mig elmondta ezt a pár szót. Az igazgató némán nézte percekig, aztán csendesen kérdezte : — Mi történt P — .rxz elkerülhetetlen. — Férjem elvesztette mindenét, bucsuzatlan elutazott Monte-Carlóba. - Onnan irja, hogy vagy na,gy vagyonnal tér vissza, vagy sehogy. Én már eltemettem, nekem már meghalt. Ha-1 nem kis lányomnak kenyér kell . . . ezt j kérek Ontöl igazgató ur. — E percben nem vagyok ura a helyzetnek, de . . . Az asszony felállt, keskeny, keztyűs kezét a férfiébe teve, m >ndta ' —- és gondol reánk ?! — Igen, Halkan, nesztelenül elment, a férfi nem kisérte ki Ott maradt, mintha egy nehéz ütés kábitotta volna el. Hogy egyedül jött ki, a szolga nem nyitotta ki az asszony előtt az ajtót. — Nem sikerült az audientia — gondolti mosolyogva — s az asszony észrevette. Szive elszorult, alig tudott lélegzetet venni, a könnyű zár nehezen mozdult a kezében, de mégis kinyitotta. — Ez az első ajtó, a mit magam nyitottam ki, egy szolga tanított meg rá. Birom hát tovább is. — Itt volt .Kalmár Ilonki — éberdezett Tamássy — a,szép, az édes, a jókedvű. — Itt volt lázas arczczal, lázas szemmel, kiszáradt ajakkal, — kenyeret kérni Nem magának, a gyermekének. -- Nem, nem, nem, lehet Kalmár Ilonka rózsaszin volt és mosolygott, ez meg fehér volt ós oly szomorú. Mikor a vacsoránál ült, a felesége kérdeszte : — Szent-Andrássynó mit Keresett nálad:' — Hát mégis Ilonka volt — gondolta a férfi. — Protekciót ? vallatta tovább a merész tekintetű, nagy, barna asszony. — Igen. — Kinek ? — A gyermekének. — A gyermekének ? Hát mi kell annak ? — Kenyér, — mondta kifáradtan a férfi. — Kenyér ? nevetett gúnyosan az aszszony, — hát bekövetkezett ? — Hát te tudtad ? — Mindenki tudja. — Én nem. — Mert nem akartad hallani, ha beszéltek róla, hogy a szent asszony a posványban úszik. — Milyen posványban ? riad fel a férfi. — Az adóságok posványában, a mibe a térje vitte. — És . . ? — És ? Talán még több is kellene ? ennyi elég tán egy Szent-Andrássynénak ? ! II — Szent-Andrássynó valami állást kapott— mondták az asszonyok félhangosan. — Szent Andrássyné beprotegálta magát Tamássynál — mondták az asszonyok ha nem volt köztük Tamássynó. Igeu, ugy volt ; a kenyér megvolt a nem is volt keserű. Kellemes^ megnyugtató érzés, mikor a hó első napjan az a neháy kicsi papiros darab, csendes zizegéssel oda simul a kesztyűnk, meg a tenyerünk közé. Csendesen beszélgetnek — mig haza érünk velük s mindenik el tudja mondani hova kerül. Az egyik elmegy a háziasszonyhoz, a másik a vendéglőbe, egy meg sok felé válik s még a kis Ilmának is jut belőle egy pár gombos cipő. — Uram Isten, már a harmadik párt koptatja ! Igen, a kenyér meg volt s ha nem is volt lágy, fehér ós vajas, de keserűsem volt; csak az arcan a két rózsa lett pirosabb, csak az ajka lett szárazabb s a válla keskenyebb. Sok-sok hónap nehéz munkájától virult igy ki az a rózsa. — Istenem — gondolta a „csendes aszszony,"' ahogy a társai hivták — elmegyek az igazgatóhoz ; csak két heti pihenést adjon : nagyon gyenge vagyok. Nem akarom Ilmát elhagyni ; mi lenne vele. — Igaz, hogy sokat alkalmatlankodtam neki, mig ide juttatott, de ez lesz az utolsó kérésem hozzá Ha megerősödöm s megszűnik a köhögésem, tnajd csak a lányom lakodalmára kérek szabadságot. Hat óráig munkában volt s onnan ment fel az igazgatóhoz. A szolga már ismerte, be is jelentette. A dolgozószobában kivételesen ott^volt az asszony is, mea a két gyerek. — A két hatalmas fiu a diván sarkában iátszott valami orosz-török háborút. Mikor ily szokatlan időben a szolga bejelentette a Szent-Andrássynó nevét, az asszony felugrott, erős vonású barna arcát eltutotta a vér, a halántékán látszott az erek lüktetése s a két apróság kezét megkapva, rohant ki velük: — Ha ez az asszony jön, nem maradhatok itt a — gyermekeinkkel.