Békésmegyei közlöny, 1902 (29. évfolyam) január-június • 1-52. szám

1902-02-09 / 12. szám

XXIX. évfolyam. Békéscsaba, 1902. Vasárnap, február hó 9-én. TmT 12. szám BEKESME6YEI KOZLONT Teiefor'-szám 7. Szerkesztőség: Fő-tér, 876. számú ház, hova a lap szellemi részét il'ető közlemények küldendők. Kéziiatok nem adatnak vissza. POLITIKAI LAP. Megjelenik hetenként kétszer: vasárnap és csütörtökön. ELŐFIZETÉSI DIJ : Egész évre 12 kor. Félévre 6 kor. Negyedévre 3 kor. Egyes szam 16 tillé Előfizetni bármikor lehet, évnegyeden belül is. Felelős szerkesztő : MAROS GYÖRGY. Laptulajdonos : SZIHELSZKY JÓZSEF. Kiadóhivatal: Telefon-szám 7. Fő-tér, 876. számú ház, hova a hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési dij készpénzzel helyben fizetendő. Nyilttér-ben egy sor közlési dija 50 fii. Iparcsarnok, Nem törődnek, vagy legalább is nem törődnek eléggé nálunk a kisiparos osztálylyal; ezt panaszolja sok kisiparos. És talán igaz is, tngy az összes elégületlen társadalmi rétegek közt úgyszólván a kisiparos osztály van leginkább elhagyatva, elhanyagolva. Hazánkban különféle gazdasági áramlatok támadnak; mindeniknek van egy különös programmja, mely egyegy gazdasági körnek érdekeit hangoztatja, s e kör bajainak orvoslását sürgeti. Az agráriusok a közép és kis birtokos osztályt védelmezik. |A merkantilisták a kereskedelem és nagyipar roppant jelentőségét vitatják s e gazdasági körök érdekeit képviselik. A szociálistáka munkás világ jogai számára követelnek elismerést, törvényes intézményeket, 'JJ Az államhivatalnokok országos mozgalmat csináltak és e mozgalomnak erélyes támogatására sietett az egész magyar közvélemény. Hanem a kisiparos osztályról jórészt megfeledkeztek a gazdasági áramTatok, s maga ez az osztály is, hurcolva nehéz terheit, kínlódva súlyos bajai közt, néma íürelemmel néz a jövőbe, melyben aliglát biztató reménysugárt. A különféle gazdasági ára n latok erős, gyakorta szenvedelmes harcainak roppant zajában elvész annak a szerény panaszkod ísnak a hangja, mely a kisiparos osztály kö réből ugy néha mégis kisir, s fohászkodik valami segítség után. A kisiparos osztály csüggedt lélekkel vivődik kétségbeejtő helyzetiben, s nap-nap után egyre inkább észlelnie kell, hogy a rossz idők leg rosszabb hatásait neki kell leginkább éreznie. Ha sorsán nem változtatnak, ha erélyes intézkedések nem rántják vissza a lejtőről, melyen lefele gurul, el kell pusztulnia. Ez az osztály az, mely legtöbb joggal kiálthatja azt, hogy ütött a tizenkettedik órája. És van is némi igazság abban, hogy az utóbbi idők rendjén Magyarországon támadt különféle gazdasági áramlatok ugyancsak mostohán bán nak a kisiparos-osztálylyal. Nem méltatjuk eléggé se társadalmi, se gaz dasági jelentőségét. Ennek az osztálynak, mely ez idő szerint csakugyan a végelsenyvedés szomorú korszakát éli, igen nagy érdemei vannak. Nagy történeti érdemei Ez az osztály alkotta Magyarországon az igazi polgári elemet, mely becsületes önzetlentéggel hordozta hazafi terheit. Ez az osztály teremtette meg Magyarországon a városok életét, melyben kulturális erő lüktetett olyan időkben, mikor a nemzeti kultura csak a városokban virágzott Ez az osztály tartotta fönn és ápolta nehéz viszonyok közt azokat a nemzeti intézményeket, melyek a magyar közszellemnek iskolái voltak. És ha az idők és viszonyok változtával megcsökkent is ennek az osztálynak régi társadalmi jelentősége: azért az igazi polgári elemnek még most is lényeges alkotóelemét képezi. Közgazdasági jelentősége sem olyan ugyan, mint volt régen, mikoranagyidarnak és nagykereskedelemnek ugy J szólván teljes hiányában, a kisiparos osztályában pezsgett, munkálkodott | legerősebben a magyar gaz iasági élet; hanem azért kétségtelen, hogy a magyar nemzeti erőnek egy igen jelentékeny része az, mely ennek az osztálynak körében végzi a terhes munk *t. A válsággal küzdő kisiparos osztály jajszavát végre meghallotta a magyar társadalom s ennek dicséretére legyon mendva, lelkesedéssel siet segitő kezet nyújtani gyenge, beteg tagjának. Csakhogy attól félünk, hogy a módok, melyeket a társadalmi mozgalom, a maga pillanatnyi fellobbanásában oly szépen kiszínezett, annyira kicsinyesek, annyira célhoz nem vezetők, hogy félni lehet attól, miként a magyar kisiparos pártolási csak tetszetős, szines jelszó marad, amely mellett a kisiparos vándor , vagy kol dusbotot vehet kezébe. Van azonban egy megnyugtató momentum e mozgalomban, amely arra a meggyőződésre késztet bennünket, hogy maga a kisiparos osztály fogja a társadalom érdeklődésének éberségét folyton felszínen tartani. A ma egy hete lezajlott iparpártoló nagygyűlés, melyen tulnyomólag iparosok vettek részt, kelti bennünk ezen meggyőződést. Iparosok köréből felhangzott egyes fel szól lalások nyugtatnak meg arról, hogy a kisiparos becsületes, törekvő munkája kivívja maga számára a magyar társadalom figyelmét, az által, hogy általános ismereteit gyarapítva az eddiginél általánosabb műveltségre tesz szert, hogy munkája kivetelében tökéletesbedve, áruit jó anyagból, tetszetős formában hozza piacra s hogy gondoskodni kiván egy olyan állandó helyiségről, a melyben áruinak közszemlére kitételével tanúságot tehet munkája jóságáról és csinosságáról. Ezen hármas cél biztosito'.tsága mellett lehetetlen, hogy a kisiparos ne vivja ki a magyar társadalom figyelmét ós pártolását. Az önképzés és a mesterségben való tökéletesedés már is biztosítékot talál a muzeum-egj esület működésében, (melynek ismeretterjesztő felolvasásain eleddig egyetlen iparost sem láthattunk) s iparos iskoláink kiegészítésére ós fejlesztésére mult évben folyamatba tett intézkedésekben. Az ipircsírnok kérdése azonban mindezideig nem foglalkoztatta a közvéleményt. Pedig az állandó iparcsarnok kérdése elválaszthatlan a helyi ipar termékeinek sikeres ós gyors forgalomba hozatalának kérdésétől. Nagyobb városaink már régen élvezik ennek áldásait. Ha iparosaink egy állandó helyiségben árucikkeiket kiállíthatnák, kettős célt érnének el: igyekeznének áruikat minél tökéletesebb kivitelben elkészíteni, a mi csak nemes versenyt fejlesztene, — másrészt alkalmat nyújtanának a közönségnek arra, hogy a helyi ipar versenyképességéről meggyőződjenek s tudom ist szerezzenek arról, hogy a versenyképes helyi ipar a közönség szükségleteit minden irányban kielégíteni képes. De hát egy állandó iparcsarnok felépítése tetemes költséget igényel; honnan vegyük az erre szükséges p'mzt? Tagadhatatlan, hogy e kérdésnél erősen előtérbe nyomul erőink fogyatékossága; de ez nem annyit jelent, hogy lehetetlenséggel állunk szemben Sokan és sokat hallottak már egy kultúrpalota tervéről; évek óta kisért mir e kérdés, mely azt célozza, hogy összes kulturális intézeteink egy e célra eneleadő közös épületben helyeztessenek el. Együtt volnának e helyen kaszinó, polgárikör, olvasókör, gazdakör, kereskedelmi és iparos ifjuj sági egyesületek, színház, népkönyvtár és muzeum-egyesület összes gyűjteményeivel, tehát a tökéletesedni kívánó egész csabai társadalom. A. hol ennyi intézmény, ennyi testület nyer közös lakást, amelynek mindegyike a magyar kultura terjesztésén 'fáradozik, ott nem csuk békességben megfér, de onnan el sem maradhat a közös célra való működést hatályosan kiegészítő iparcsarnok. „Iparcsarnokot egyes iparosok nem Bekésmegyei Közlöny tárcaja. Madárszerelem. - A „Békésmegyei Közlöny" eredeti tárcája. Irta: Dr. Linder Károly. Nagy az öröm a madarak közt a körösparti berekben. Megérkezett első afrikai vái-dorutjából az orgona bokorbeli fülemilének daliás fia. Fáradtan szállt le a magasból fülemile-urfi, szárnya rezeg a kimerültségtől, do azért vidám arccal, büszkén tekint a körülötte zsibongó madárismerősökre, gyermekkori pajtásaira Hogy is ne ! Nagy dolog volt ám az : tavaly őszszel, egy verőfényes délutánon, ismeretlen vágytól megszállva, elhagyta a szülőföldet, az ősi berket, melynek határain még addig soha sem merészkedett túllépni, — elhagyta a magyar Alföldet, átszelte a babérfák országát, nekivágódott a nagy tengernek, elérte a gúlák földjét ós a szent folyó ellenében haladva, egész odáig ment, hol az emberek ugy néznek ki, mint itt a kéményseprők ruha nélkül Mikor pedig újra felébredt benne a vándorlási ösztön, megtette az utat visszafelé. Testvéreit elfogták és megfojtották az olasz félsziget lakói, apját, anyját elnyelték a tenger hullámai, csak ő érkezett haza sok kaland ós fáradtság után, de baj nélkül. Ostromolják is kérdéseikkel a berek szárnyas lakói az imént érkezett vándort. Merre járt, mit látott, mit tapasztalt, — vége-hossza nincs a sok kórdezősködósnek Különösen az öreg széncinke néninek, ki télire is itthon szokott maradni és igy fogalma sincs a tamaríszkus-bokrok árnyékában uralkodó életről, alig lehet kíváncsiságát kielógiteni. Végre eloszlanak a madár-ismerősök, fülemile-urfi szárnya alá hajtja fejét ós csakhamar az igazak álmát alussza. Hosszú, mély volt az álom ós üditöleg hatott a fáradt szárnyasra. Mikor felébredt, érezte, hogy felfrissült a vére, és forrón pezseg ereiben. De milyen furcsa álom volt! Valami uj, eddig ismeretlen érzés szállta meg. Vágyódik, de nem tudja mi után. Érezi, hogy hiányzik valami, de nem tudja, hogy mi. A gyöngyvirág kelyhében csillogó harmatcsepp nem oltja el szomját, közönnyel néz az előtte elfutó kövér pókra, mely után máskor oly mohón kapott ; nem gyönyörködteti a kelő nap pompája, a virágok illata, a himes szárnyú lepkék csillogása. Olyan különös fájdalom nyilait szivébe, olyan édes fájdalom, mely gyötrelmet ós gyönyört okozott egyszerre. Nyugtalanul kóborolja be a berek minden zugát, közbe meg-megáll, hogy érzelmeit dalba döntse és elpanaszolja fájdalmát egy-egy ökörszemnek, füzikének vagy molnárkának. A mint javában dalol, mellette terem a szomszéd vadkomlóbozótban lakó füle; miiének másodszülött leánya, az ő legkedvesebb játszótársa, kit nem látott attól a naptól, melyen őszi vándorutjára indult volt. Torkán akad a dal és némán borul a fülemile leányra Szivében már nem érez fájdalmat, azt a kimondhatatlan boldogság érzete váltja fel. Most ébredt tudatára annak, hogy ő végtelenül szerelmes. Nem is tudja megállani, hogy dalban ne adjon kifejezést érzelmeinek, dalra kezd tehát, arra az elbűvölő fülemiledalra. Oly szívhez szólóan festi le szerelmét, oly megindítóan cseng, oly lágyan hízeleg, hogy még a bükkfán kúszó zöld harkály is felhagy a kopogtatással. De az, kinek a dal szól, ugy látszik hidegen hallgatja a szerelmi vallomást ós habozik, — vájjon kimondja-e a boldogító igent, mely két fülemile szivet egész életre összeköt. Hirtelen zúgás támad a levegőben és a következő píllanatbau fej tűnik a szomszéd kőrisbokor átnyúló ághegyón a csősz; ház melletti fülemilónek legidősebb fia. 0 is dalra kezd, ő is ép oly megindítóan fejezi ki epedő szerelmét a fülemile-nö iránt. Szikrázó szemmel pillant össze a két versenytárs, szárnycsattogás, csőrpattogás hallatszik és egybegabalyodva hullanak a földre, hogy megöljék egymást. A nő azonban szótválasztja a küzdőket ós szót emel: „Miattam ne folyjon egyiktek vére se, gondoljátok meg, hogy fiilemilék vagytok, nem emberek vagy tigrisek; mert csak azok szoktak élet-halál harcot vívni egy oö miatt. A. ti hatalmatok nem a testi erőben, hanem a dalban rejlik. Keljetek hát dalversenyre. En elfogulatlan biró leszek. A ki szebben ós kitartóbban dalol, az szivemet nyeri jutalmul." Erre ismét elhelyezkedett a két szerelmes és versengve daloltak. A nő elmerengve hallgatta, hol az egyik, hol a másik dalnok felé hajolt. Már egy hete tartott a dalverseny ós a nő még mindig nem tudta magát elhatározni, melyiknek ítélje az elsőséget. Mert mindketten egyformán szépen szóltak, mindketten megfeszítették erejüket. Egyszerre elhalt a szó a vadkomióbeli fülemile ajkán ós kiterjesztett szárnyakkal zuhant a bokor alá. Vetélytársa ezt észre se vette, hanem csak dalolt tovább szakadatlanul. Pedig már neki is fogytán volt ereje, érezte, hogy forog körülötte a világ és iszonyúan ver a szive, mintha mellkasát akarná széttépni. A fülemile-nő most hozzásimul ós igy szól: „Elég már, győztél, versenytársad elnémult, tied vagyok boldogságban ugy, mint bajban, örökre, még az Adria bórája sem szakit el tőled." Boldogan ölelte át a győztes fülemileifju a nőt, de aztán aggodalmas arccal mondta: „Vájjon miért hallgatott el versenytársam, nézzük meg, nem törtónt-e baj ? Mindketten leszálltak a bokor alá s megdöbbenve álltak meg. Ott feküdt a kis dalnok mozdulatlanul a száraz faleveleken, behúzott nyakkal, melle az égnek volt fordítva, ajkai összeszorítva. Egy földi méh szomorúan zöngícsólve repkedett felette. A fülemilepár sírva könyörgött: „Méhecske, te ismered a virágkelyhek titkait, hozzál valami gyógyítót." A méhecske hozott is valami virágmézet, meg egy harmatcseppet. A mint azt szájába akarták tenni, megjelent félig nyitott csőre hegyén egy sötétpiros gyöngy szem; szivének — annak a melegén érző szdvnek — vére. A haldokló szemében utolsót lobbant az élet tüze, aztán örökre becsukódtak azok a ragyogó okos madárszemek. Futó tűzként terjedt el a madarak közt a gyászos hir. Csakhamar körülállták a halottat az ismerősök : a füstike-pár, a sárgarigó-család, az ökörszem ós a többi. Néma fájdalommal tekintettek a szerelem áldozatára.*) Mert mindenki szerette őt kedvességéért ós szerénységéért. *) Brehm A. és más zoologusok megfigyelték, hogy a hím fülemilék tavaszszal dalversenyre kelnek a no bírásáért s néha addig erőlködnek, míg egyikük belepusztul.