Békésmegyei közlöny, 1902 (29. évfolyam) január-június • 1-52. szám

1902-06-29 / 52. szám

A reménység tartja bennünk a lelket, hogy majd csak -jobbra fordul sorsunk, ha jó termés lesz és a kermányok megegyeznek valami kiegyezésben De minden remény csalóka, mert a kiegyezés ós a jó termésre való kilátások napról-napra fogynak. Nálunk a hesszeni légy, a szipoly pusztit, Hódmezővásárhelyen a buzavetés elrothad, a Maros, Temes, Szamos és FelsőTisza kiöntött. Jég elverte, vihar ledöntötte a vetést itt is, ott is, a növényzet rosszul fejlődik s az aratás késik. Árpa, kukorica, burgonya nagyon elmaradt, a gyümölcs lefagyott; a gazdák mindenfelé aggódnak és panaszkodnak. A gabonabörzék se látnak bőséget s mindenfelöl jelentik, hogy az árak emelkednek s az irányzat szilárd. Régen volt a buza olyan drága mint most. Kilenc forinttól feljebb métermázsája, majdnem eléri a tiz forintot. Persze a liszt is drága, a kenyér se olcsó, de a nagy árak mellett kevés embernek van eladó búzája. A háziasszonyok és a szakácsnék mind azzal jönnek, hogy az ur adjon több pénzt, mert nagy a drágaság. Igy vagyunk most s élünk általános szükölködósben. Pazarló hirünk kénytelenségből csakhamar át tog változni fukarkodó takarékosságra. Mert nem biztat senyár, se ősz azzal, hogy a jó termés majd aranyesőt hoz az országra. Takarókosságra van utalva minden hártartás. Éppen most, hogy a vakációk kezdődnek, készülnek az asszonyok s a férfiak "nyaralni a fürdőkön, s utazni a külföldön. Lassan urak ós úrhölgyek nincs kereset, pang a kereskedelem, kihall a vállalkozási kedv. Legyen olcsóbb a nyári mulatság, hogy őszre és télire is maradjon betevő falat ós ruhára való. Mert ha nincs kilátás jobb időjárásra és jobb viszonyokra, könnyelműség volna ugy élni és költeni, mintha hét bő esztendőnk lett volna s az aranyak nem férnének a ládafiókba, ahol most sokszor az ezüst helyét is s nikkel és réz foglalja el. A régi Csabának népéről és földesurairól. Irta és a békéscsabai múzeum-egyesület közgyűlésén felolvasta: dr. Zsilinszky Mihály. in. Fájdalom, a földesurak, a rendiség megalapítása után, uj meg uj követelésekkel léptek fel jobbágyaikkal szemben. Lassanként minden terhet a népre hárítottak s magoknak biztosították a jobbágyok munkájának minden gyümölcsét. Igy lett a nép a földesúr szolgájává ; ez volt a misera plebs contribuens, mely fizette az összes adókat, teljesítette a legnehezebb szolgálatokat, anélkül, hogy uraival szemben bármi jogot gyakorolhatott volna. Csabának szerencséje volt, hogy a régi időben is olyan földesurai voltak, akik meg tudták becsülni jobbágyaiknak munkáját. Sajnos, ezeknek teljes névjegyzékét nem bírjuk, tehát ez alkalommal csak azokról kívánok röviden megemlékezni, akiknek neveit és tetteit feljegyezve találtam. Tudjuk, hogy a tatárjárás után megélt a C s a b a nemzetség, melynek egyik tagja comes, azaz főispán volt, aki 1291ben a Szt.-Miklósról nevezett bácsi-zárda, felett a patronatusi jogotgyakorolta. Azután sokáig ismeretlen földesurak következtek, mig végre Csaba a XlV-ik század közepetáján a Gerlai Abránfy család kezére jutott, mely azt mintegy négy századon át birta. , Csaba ezen századok alatt oly jelentéktelan helység volt, hogy földesurai nem is itt, hanem a közelfekvő Gerlán laktak. Fel van jegyezve, hogy a család tagjai már 1350-ben osztották fel egymás között a birtokot, melyből Ábrahám, a családalapító, 1/i6-tod részt tartott meg magának; */16 tod részét pedig Maltonos nevü családtag kapta. Ennek leányai azt követelték, hogy az ő leánynegyedük, akár földben, akár pénzben, kiadassák. Hogy azonban a birtok idegen kézre ne kerüljön, Ábrahám megváltotta a leánynegyedet 100 márkáért ! Ábrahám fiai aztán 1383-ban osztották fel egymás közt a birtokot, mely Csabán kivül kiterjedt Mező-Megyerre, Muronyra. Veszére, Edelesre ; majd Fásra, Tarosára, Magorra ós Vésztőre, — Alsó ós Felső Gerlára. 1440-ben odacsatolták Szarvast, Csorvást, Gerendást, a kót Sopront, Apácát, Csakó-Hegyest ós Ördöngös-Hegyest. Csabát és határát kétfelé osztották. A falunak egyik részét, mely a Ferenc jobbágy házától délre esett s egy sorban több telket foglalt magában, ós azt a részét, melyen Péterfia Tamás lakott, II. Miklós kapta; — a másik rósz közös birtokul maradt. Ezeket azonban gazdagság tekintetében messze túlszárnyalta Abránfy II. Tamás, aki a Csabától nyugatra eső roppant kiterjedésű mezősógeket összetartotta ós ehez képest jobbágyainak számát is emelte. Csabának következő birtokosairól és ezek jobbágyairól majdnem az egész XV-ik századon át nem történik említés. Ugy látszik a birtokosok sűrűn változtak a nélkül, hogy valami figyelemre méltó dolgot vittek volna végbe. Az 1514-ik évről azt olvassuk, hogy Abránfy I. Sebestyén és I. Péter Csaba nyugoti részén fekvő három lakatlan telket Radák Balázsnak ós testvéreinek ajándékozták. Ez azonban nem igen ragaszkodott uj birtokához ; m'írt alig hogy megkapta a királyi megerősítést, egyik telkét azonnal cserébe adta Edelessy Gergelynek. Néhány óv múlva Haraszty Gergely lett Csabának földesura; az a hatalmas birtokszerző, aki még 1508-ban szerezte meg az Abránfy uradalomnak egy tekintélyes részét. A másik részt, neje révén kapta Székely Benedek és szintén rokonság czimón Székely Márton ós Szterzenkovics Mátyás. De azért az ősi birtoknak igen tekintélyes része mégis az Abránfiak kezén maradt egész a XVl-ik század végéig. A politikai élet terén leginkább kitűntek Abránfy Péter ós Sebestyén, akik az 1505-iki rákosi országgyűlésen, mint Békésvármegye követei szerepeltek, Csabáért legtöbbet tett Péter, utóbb főispán, aki egy 15^1-iki levél tanúsága szerint Csabán lakott uri, kastélyt építvén magának 15J9-ben. Messze vezetne, ha én ez alkalommal bele bocsátkoznám azon szomorú pártvillongások leirásába, melyek a mohácsi vész után Ferdinánd ós Zápolyai János ellenkirályok egymás elleni harczábói eredtek. Legyen elég ez alkalomból csak annyit említenem, hogy a csabai földesurak, élükön abránfy Péterrel, a Zápo'yai János pártjához csatlakoztak, és pedig az 1505-ki rákosi országgyűlési határozat alapján, mely azt mondja ki, hogy mivel az ország pusztulása idegen származású királyoktól eredt, ezentúl az országos rendek „örök időkig soha semmiféle külföldit királyul nem választanak, hanem arravaló magyart fogadnak ós választanak királyul." Abránfy jelen volt ezen országos határozat hozatalánál. Nagyon természetes tehát, hogy ő ós családja ehez ragaszkodott, s nem akarta a német származású I. Ferdinándot magyar királyul elfogadni. Vele ^tartott az egész vármegye nemessége, O vezette azt a küldöttséget, melyet Békésvármegye 1527-ben a márciusi gyűlésből a végett küldött ki, hogy az e hó 17-ikóre hirdetett budai országgyűlésen üdvözölje János királyt. Társai voltak: Ispán (Haranghy). Lénárt és Horváth (Jusalics) István. Ó volt kénytelen szembe szállani azon veszedelemmel, mely a vármegyét ós közvetlenül Csabát részint a Szeged felöl betörő Fekete (Cserny) Iván, részint pedig a Ferdinánd pártjához csatlakozott Gyula vára felől fenyegette. Nem volna öszhangzásban mai felolvasásom tárgyával, ha bele bocsátkoznám e veszedelem fejtegetésébe. Nem fogom lefesteni a nép nyomorát és lelkiállapotát, mikor azt kellett tapasztalnia, hogy az ellenkirályok harcaiban még a főpapság is rossziil bánt vele. Nem fogom leirni a gyulai uradalom akkori idegen urának, Brandenburgi György őrgrófnak szereplését s távolléte alatt a gyulai várörsóg garázdálkodását, sem azt a felháborodást, mely ellene a megzsarolt megyei nemességnél gyakran kitört. Még azt a vakmerő tréfát sem beszólem el, melyet Abránfy Péternek a fia István engedett meg magának, mikor János király kö

te

l

ei l^jp^l^éj^^qtjpT^p^^U gyulai várba inei^^^egyTOresnepe^es puskaport kérni azon ürügy alatt, hogy állítólag csabai kastélyát kell megvédenie a Zápnlyai pártiak ellen! De mikor az ezenkori csabai földesurakról beszélek, lehetetlen, hogy legalább azt a szomorú jelenetet ne mondjam el, mely a csabai földesúr kastélyának lerombolását vonta maga után. Emiitóm, hogy Gyula 03 várőrsége Ferdinándhoz szított. A rosszul fizetett gyulai várörsóg és zsoldos katonaság évenként temérdek kárt okozott a csabaiaknak, akik viszont Jánoshoz vonzódtak. Ez a szökni akarna, aztán fáradtan visszahanyatlott a bársony párnák közé, az ülés sarkába és addig nézte a leányotthon kii világított ablaksorát, amig csak könnyeitőláthatta. Részegitö jácinillat lengett a holdfényes éjben ós hangos madárdaltól zengett a táj, a társaság elnémulva gyönyörködött a természet bájában ós olyan ünnepélyes szótlanság ülte meg a kedélyeket, mintha gyászmenetet kisórnónek. Preznaynak is ez jutott eszébe, amin

u kegyetlen mosolylyal nézte a felesége fehérbe burkolt alakját, és sajnálta, hogy nem temetni viszi inkább. Akkor volna egy sírdomb, ahova imádkozni járna, egy szellemalak, akit gondolata körülfonna, egy emlék, amit megsiratna és egy halott sziv, amiben nem kellene megcsalódnia soha ! Mégis, ha ez a fehér asszony e percben hozzásimul ós a kezét belelopja az övébe, megbocsájt minden bűnt, a minek hűtlenség volt az inditó oka — ós el nem engedi azt a gyenge kezet egész életében. De Lala nem tett ^engesztelő kísérletet, a lélekzetót is visszafojtva belefigyelt az éjszakába, vájjon nem hall-e vidám leánykacajt a következő kocsiból, melyből rózsaszín ruha világlott elő ? De ott is csendben voltak, hisz az egymásba kulcsolt kezek ókesszólóbban beszéltek, mint bármely elsuttogott vallomás! És mig Lala arcjátéka elárulta minden gondolatát, Preznay csaknem gyönyörködött szenvedésében, sőt leküzdhetlen vágyat érzett tetézni ós azért szólalt meg, de közönyös hangon, mintha csupán az időről beszélne. — Lala ! egy órával ezelőtt a főhadnagy megkérte húgom kezét ós ón oda Ígértem avval a feltétellel, hogy egyelőre titokban tartsa. Az asszony nem felelt, csak a szemeit nyitotta tágra, csodálkozón ós a kezeit önkéntelen imára kultsolta, talán fel is fohászkodott, mert az ajkai hangtalanul kölcsönös ellenségeskedés, ,kártevés, pusztítás ós rablás egész 1556-ig tartott, amikor már Abránfy Péternek unokája, Imre volt a csabai földesúr, aki 1552-ben vitézül harcolt Temesvárnál ós a török által elfogatván, csak 1300 frt váltságdíj lefizetése által szabadult meg a fogságból. Mikor a török Gyula felé közeledett husz, faluból a nép menekült el. Csaba népe bízott földesurában ói a hozzá csatlakozott vármegyei nemességben, mely tömegesen támogatta azt az országos mozgalmat, mely az anyjával Erdélybe menekült János-Zsigmond visszahozatalára irányult. Ebben a mozgalomban a következő békósmegyei nemesek vettek részt: Radák László, Patóczy Boldizsár, Bethlen Gábor ós sógora Mándy Kelemen, Horváth János, Varjassy János, Zsákay András, Majsay László és Abránfy Imre. Ezek az urak, a lippai begterbéggel, Kaszim basával szövetkezve, 1556. április elején, Zaránd mellett sátorba szállottak azon szándókkal, hogy onnét Gyulát megtámadják ós kézre kerítik. A vár akkori kormányzója, Mágocsy Gáspár összeszedte zsoldosait ós védelemre készült. Ekkor Abránfy Imre Borosjenőbe sietett, hol János-Zsigmondnak aradvármegyei hivei tanácskoztak. Eleknek felhívására megígérte, hogy csabai megerősített kastélyába török csapatot fog elhelyezni, melynek a magyar párthívekkel együtt az lesz a feladata, hogy a szomszéd pusztákat elfoglalja, Gyula városát lfelégeti ós aztán a várat is megostromolja. A vár parancsnoka azonban, mihelyest értesült Aoránfy Imre tervéről, azonnal rendbe szedte hadait s éjnek idején néhány ágyúval Csaba ellen indult s Abránfy kastélyát ostromolni kezdte. Elkeseredett harc fejlődött ki, melynek folyama alatt a csabai kastély, jóllehet kőbástyái ós tornyai elég erőseknek látszottak, nem birta ki az ágyuk lövéseit. Hajnalban már düledezni kezdtek a falak — ós Mágocsi katonái ós hajdúi az első réseken át rohamot in téztek a kastély ellen — s azt be is vették. Abránfy Imre teljes tudatával birván a küzdelem jelentőségének, embereit személyesen tüzelte a védelemre. E^y óvatlan pillanatban, kastélya küszöbén a hajdúk levágták. Vére ott folyt el kastélyának romjai felett. A mellette küzdő jobbágyok közül szintén sokan elestek ós móg többen megsebesültek. Igy pusztult el Csabának hires kastélya, melynek romjai móg sokáig fennmaradtak a mai Csabának Gyula felé eső részén; o^úgynevezett „kastélyi" szöllők ^^ffl^^^Wa lett a szép jövőnek indult falu ós oda lett annak igazi jótevője, aki nagy atyjának nemzeti magyar politikáját követve teljes odaadással küzdött az idegen származású Ferdinánd ellen. A győztes fél lerombolta a csabai kastély falait, hogy móg jele se legyen a János-Zsigmod-pártiak egykori fósznónek. Ugyanezt tette Székely Benedeknek szomszédos mező megyeri kastélyával is, mintegy figyelmeztetésül arra, hogy igy fog bánni mindazokkal, akik Ferdinánd ellen lázadni merészelnek. Ezzel azonban nem lett vége az ellenmozogtak ós sóhaj szerű lehel let órintette a férfi arcát, s ki ettől megadóan lehajtotta fejét ós nyugodtan ezt mondta: — De e házasság nem fog megtörténni ! Amit egy boldogságra szomjazó ember örömében megígér, az nem lehet kötelező, hisz ilyenkor a szivünk annyira túlárad nagylelkű érzelmekkel, hogy minden kincsünket elajándékoznánk. A húgom talán elfelejt nevetni ezután, de ön asszonyom visszanyeri csengő kacagását. Jogommal sem élek, nem kérem számon eljárását, ón csak az eskümet tartom szem előtt, hogy kegyedet boldoggá tegyem. Jlzért vonom vissza a húgom kezét, hogy a főhadnagy szabad legyen arra, a mire ön is szabad lesz ! — El akar tőlem válni ? jajdult föl a meggyötört asszony halálra sebezve, ós nem a szógyentőli félelem ejtette rettegésbe lelkét, hanem egy sokkal magasztosabb érzés, ami egyszerre betöltötte egész valóját. Mintha látomás lett volna, Preznay szinte az egekig nőtt ós nemes homlokát ragyogó dicsfény övezte, mig a főhadnagy egész kicsinynyó törpült mellette. Mikor megérkeztek, Lala szódülve búcsúzott a visszamaradóktól ós nem tudott válaszolni egyetlen kórdósükre sem, csak a kis sógornő csókja térítette magához, aki a főhadnagy karján lépett eléje. Lala szoborszerű arcát kedves mosoly derítette föl, kedvesen magához ölelte a fiatal leányt ós h ingosan, hogy a körülállók valamenynyien hallhatták, igy búcsúzott: — Eljegyzóstekhez Velencéből küldünk üdvözlő táviratot ós ugy készüljetek, hogy mihelyt megjövünk Olaszhonból — megtartjuk esküvőtöket. Aztán hosszan, bájos esedezéssel ránézett férjére, s mig a társaság összes figyelmét az uj meglepetés uralta, a tovarobogó vonattal Preznay megszöktette Lalát. — Megcsaltak ! — gondolta fájdalommal és szörnyen nevetségesnek találta helyzetét, eszébe jutott minden vígjáték, amelyekben hasonló eseteket könnyedón végigkacagott, de különösen mulatságos volt mindig ama színész szerepe, mit most neki osztott a végzet. A főhadnagy csodálatosan olvasott társa arcában és nem érzett semmi önelégültséget. Határozottan imponált neki Preznay előkelő megjelenése, nyugodt hang lejtése, eleganciája, a mi nem csak öltözetében, de modorában is ólenken nyilvánult, amint utánozhatlan gyöngédséggel karját nyújtotta Lalának, noha a gyilkolás vágya tüzelt szemében. Hisz a jövő szépséges képe, a mi ábrándokba ringatta, megsemmisült és nem maradt belőle más, mint egy csalfa leány, a ki hazug érzelmekkel, csalfa hitvessé lesz. És amint igy lesújtva állt a szörnyű csalódástól, kót gyöngéd kar fonta át, a melyek ölelése annyi bánatát eloszlatta már! — Bátyám I csengett fülébe zeneszerü, kedves leányhang ós a rózsaszinruhás gyermek hízelkedve hozzásimult, fogadj még egyszer igaz szerencsekivánatokat, a te árva húgodtól ! A szavak elfulladtak ós a bíborrá pirult arc beletemetkezett Preznay simogató kezébe. Amint igy szótlan elfogultsággal nézte őt, a tekintete megszelídülve pihent az aranyszőke fejecskén, aztán átsiklott a főhadnagy csodásan meghatott arcára - és onnan Lala büszke szép vonásaira. — Kegyed megígérte nékem, hogy hűséges társam lesz jóban, rosszban, — szólt arájához fordulva ós amint előtte állt, olyan alázatosnak tetszett, mintha különös kegynek tartaná, hogy meghallgatják, — ámbár keserű gúny árnyalta minden szavát. Én pedig megígértem a húgomnak, hogy kegyedben őszinte barátnőt nyer, kit példánykópül kell tekintenie a jövőben. Kérem ! legyen elnéző vele szemben, a kit sohasem becézett anyai szeretet, pótolja neki mindazt a gyöngédséget, a mitől a sors mostohasága megfosztotta, — ós tegye lehetővé, hogy önhöz hasonlítson. Lala nagyon nyomorultnak érezte magát ebben a pillanatban, szólni sem tudott, csak fejével intett és olyan gyáván szorította meg Preznay kezét, mintha joga sem volna hozzá. Aztán megkönnyebbülve fordult a köréjük sereglett vendégekhez, hogy köszönve fogadja a gratulációkat 'és mint a boldogság symboluma, járult az oltár elé. Az „igen" kiejtése alatt kissé megborzongott ós félve kerülte azt a delejes szempárt, a mibe akaratlanul mégis beletévedt. A főhadnagy biztatóan intett ós vidáman mosolygott, mialatt vigasztalva szorongatta siró koszorulánya kezét, egy rózsaszín keztyübe bujtatott kicsiny kezecskét. Lala elsápadt, lezárta pilláit és ugy hitte, hogy valami megnevezhetlen miatikus álom a felhők közé emeli ós megtisztult minden földi szenvedélytől, a milyen a szerelem, csalódás, bosszú, bánat. — Mintha újra születtem volna! ez volt első gondolat, mikor férje karján a pap áldó keze alatt meghajolt ós szemei nedvesek lettek a megindulástól. Mihelyt azonban eléje került a főhadnagy bájos kis sógornőjével ós látta a leány izgatott, szerelmes arcát ós kedves mozdulatát, a mivel hozzásimult rózsaszín karja az atilla kékjéhez, idegesen elfordította fejét és hangosan fölzokogva, ráborult a férje vállára. A kocsik előálltak és a nászvendógek zajos jókedvvel jöttek le a lópcsőcsarnok diszes virág-sorfala között, hogy a fiatal házaspárt a vasúthoz kísérjék. Preznay szinte brutálisan emelte maga mellé remegő feleségét, idegesen becsapta az ajtót és durván rákiálltott kocsisára. Lala móg egy önkéntelen mozdulatot tett, mintha