Békésmegyei közlöny, 1902 (29. évfolyam) január-június • 1-52. szám

1902-05-11 / 38. szám

XXIX. évfolyam. Békéscsaba, 1902. Vasárnap, május hó 11 én. TÜP 38. szám. BEKESME6YE EOZLONT POLITIKAI LAP. Telefor-szám 7. Szerkesztőség: Fö-tér, 876. számú ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Megjelenik hetenként kétszer: vasárnap és csütörtökön. ELŐFIZETÉSI DIJ : Egész évre 12 kor. Félévre 6 kor. Negyedévre 3 kor. Egyes szám 16 fillé Előfizetni bármikor lehet, évnegyeden belül is. Felelős szerkesztő : MAROS GYÖRGY. Laptulajdonos: SZIHELSZKY JÓZSEF. Kiadóhivatal: Telefon-szám 7 Fő-tér, 876. számú ház, hova a hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési dij készpénzzel helyben fizetendő. Nyilttér-ben egy sor közlési dija 50 fii. A társadalmi egység. Békéscsaba, május 10. Mostanság szukásba jött, hogy mindazért, ami rossz, ami bántó és boszantó, — a társadalmat tesszük felelőssé. Mivel pedig a társadalom egyesekből áll és az egyesek egyáltalában nem veszik magukra a társadalom hibáit, fogyatkozásait és bűneit: marad minden a régiben, anélkül, hogy a helyzet javulna. És ez kétségkívül nem ió dolog. Elvégre is a magyar társadalom erős és alapjában egészséges. Tiszta, világos nézetei vannak a becsületről, a kötelességekről. Egyetlenegy hibája akadályozza azonban az erők egyesülését és a kötelességeknek agyakorlati életbe való átvitelét. Ez a hibája a széthu zás, a mesterségssen alakított kasztok, egyszóval a társadalmi egység hiánya. Sok a munkás kéz, a jóakaró szív, de sehol sem látható karöltvehaladás, egyöntetű munka s aL elméknek egy célra törekvő, közös vezető eszméje. Ember és ember közt nálunk még mindig megvannak az elválasztó vonalak, amelybe az átlépést egyik is, másik is veszedelmes nek tartja tekintélyére A demokratikus eszmének csak felfelé hódolunk lefelé azonban arisztokraták vagyunk A derekunk hajlik, ahol érdekünk kivánja, de faiunkhoz nem illő gőg szállja meg a lelkünket, valahányszor erőtlenebbekkel állunk szemközt. A munka értékét nem igen becsüljük meg embertársunkban s nagyobb, értékesebb ajánlat egy egy tiszta telekkönyvi kivonat a becsületes és önfeláldozó munkásságnál. Egy nemesi előnév birtokosa előtt, ha még oly gyarló is az illető, kalapot emelünk, de a becsületes munkában megkérgesült kéz tői huzódunk. Az ötágú koronát erénynek tekintjük, megfeledkezve arról; hogy az igazi nemességet ma már nem az örökölt cimerek adják, hanem a becsületes munka, a lélek nemessége, az akarat tisztasága, az egyenes szív különböző megnyilatkozása Mig ezeket meg nem érti társadalmunk, addig nem is lesz egységes s nem is fog gyorsan alkotó, teremtő munkára vállalkozhatni Egy-egy nagy eszme ugyan szőnyegre kerül, de azt csakhamar megöli a közönyösség, mely a magyar társadalomban kiszámított rendszeren alapszik, mely rendszer mit.den képzettségi fokhoz alkalmazkodni tud és minden elmét fogva tart. Ez a közöny, melyet nagygyá növelt nálunk a társadalmi erők széthúzása, veszedelmesebb annál az állapotnál, melynek a történelem tanúsága szerint az abderiták voltak követői. A tétlenség ugyanis csak hervaszt, de a közöny öl, főleg ha ez a gőg édes gyermeke Társadalmi egységet csak demokratikus eszmék teremthetnek. Előre le kell döntenünk a társadalmi előítéleteket, elctórbe kell helyezni a mun kát, a tevékenységet, a becsületet és jellemet, csoportosítani a tehetségeket, tiszteletben tartani a különböző néze teket, respektálni kell a közügyekért buzgólkodó jó szándékot s akkor felé pithetjük a társadalmi egység eszméjét. Nincs nép, nincs nemzet talán az egész világon, melynek társadalma annyi eszközzel rendelkeznék regene lására, mint a magyar. A keleti tüz, mely ereiben van józansága, termesze tes esze, müveit elméje és jó szive sok üdvös dolgot hozhatna létre, de hiányzik nála az egyetértő munkásság vezető eszméje. Látjuk ezt a hiányt legtöbb egyesületünknél, melyet a jó szándék, közszükséglet teremtettek meg Pedig haz inkát nigygyá csak is társadalmunk egyöntetű munkásság t teheti. Ember ember ellen tör, tekintélyének nagyságát mások lenézésével iparkodik növelni, magánkívül nem ismer jogosultat a kezdeményező lépésre, de a lépést azért nem teszi meg. Széthuzunk, osztályozunk, a külsőségeken kapkodunk s mint a gyermek^ a csillogó, értéktelen szines köveknek örülünk, eldobva sokszor helyettük az igazi gyöngyöket. Elfeledkezünk a görög bölcs tanácsáról: ismerd meg önmagadat! Áki a társadalmi egység nagy gondolatának megvalósítása érdeké ben fáradozik, az méltó az emberiség hálájára, mert ezen egység eszméjét védelmezni egy a társalalom legfönségesebb érdekeinek védelmével. Budapesti ólét. Uj miniszter. A kiegyezés. Körber és Széli. Udvari bál és mulatságok. Turf és sport. — Saját munkatársunktól. — Budapest, május 9. A politikai élet tengerének azon hullámai, melyeket a kereskedelmi tárca hosszú időn át húzódó vakanciája okozott, már teljesen elcsendesedtek. A miniszter meg van és most már a volt jelöltekkel nem törődik senki. Az ilyen tárcaváltozásnál nimuig előkei ülő kombinációk, ha másra nem, legalább arra jók, hogy kiviláglik : hány miniszternek való embere van a magyar hazának. Dehát most már ennek vége; nem tartja izgatottságban a politikai világot más, mint a kiegyezés kérdése. A budapesti és bécsi lapok nyújtják, sodorgatják, csavargatják híreiket, s hol válságosnak, hol „éppen nem válságosnak" jelentik az ügyet. Feltűnő a dologban, hogy néhány bécsi újság is azt irja, hogy Széli Kálmán erősen védi a magyar érdekeket • hogy Körber meg van ijedve. Mindenesetre elkeseredett a küzdelem. Hiszen a kiegyezés hidrafejü molochja most annyi pénzáldozatot kiván, mint a dualizmus fennállása óta soha. Egymagában a hadügy kér ötvenmillió koronával nagyobb összeget, mint tavaly. A külügy és pénzügy kivánságai valamivel szerényebbek, mégis 102 millió a többlet ahhoz képest, amit e címen a delegáció tavaly megadott. Ugy a magyar, mint az osztrák részen vannak politikusok, kiket nem lehet eltántorítani azon meggyőződésüktől, hogy a kiegyezés nem fog sikerülni. Miután a magyar nem engedhet, Körber pedig nem tud megbirkózni saját gyülevész hadával, amit ismert néven „reichsrath"-nak hívnak. Ez volna a 67-es alap teljes csődje s utána jönne a függetlenségi párt ideálja: a tisztán perszonálunio. Hanem még addig számtalanszor fogjuk olvasni a „válságos" ós „nem válságos" híreket ós remélhetőleg Száll Kálmán megtalálja a bonyodalmakból kivezető utat. Bár az 3 bársonyszékének ingadozásában is hisznek némelyek s bukás nélkül, — vagy Széli, vagy Körber — nem tudják elképzelni a kiegyezést. Annyi bizonyos, hogy bármenynyire bujjuk is a lapokat, tiszta képet nem alkothatunk magunknak e kérdésről. Körber jön, Körber megy ; a tárgyalásokat megszakítják, majd folytatják. Ennyi az egész. Nem csoda tehát, ha a gondolkodó emberi elme kombinál s a legkisebb szálon akar a tárgyaiásol.- tényleges állapotához eljutnia Pedig hiába, csak annyit tudhatunk, hogy a döntést elhalasztották. Es e fontos politikai kérdések miatt, teljesen háttérbe szorul a társadalom ; pedig e héten igazi világvárosias kinézése van Budapestnek. Itt az udvar s az arisztokrácia lázban ég. AZ utcákon, a Stefániauton robog a sok címeres főúri fogat, s az automobilok serege. Egymásután jönnek a mágnás estólyek, köztük gróf Wenckheim Frigyesé is. Legjobban várják azonban a tizennegyediki udvari bálát. Fényes esemény lesz ez. Megjelen az uralkodó család számos tagja, a diplomáciai kar s még az osztrák arisztokracia is leBékésmegyei Közlöny tárcája. Kőkereszt. Elrejtve a fenyvesben áll Egy régi kőkereszt. Kis út vezet a sűrűbe, Az is enyészni kezd. Mi történt itt - nem szól, regél Felőle a fenyő; Nem tudja azt a kőmoha, Mely álmodozva nő. Az idő itt halkan megáll, Nem zeng madár, patak ; Nem hatnak a lélekbe sem Bú, v»gy gyönyörszavak. S mégis, ki fényes, büszke, nagy És szive kéjtele: Gondolja meg, ott lenn a holt Cserélne-e vele ?! Szathmáry Dezső. Földi utakon. - A „Békésmegyei Közlöny" eredeti tárcája. — Irta: Mányin* Prlgl Olga. Két angyal könyökölt fenn egy csipkés szélű felleg mögött. Ok oltották el az l utolsó gyertyát az égen, mert kelet felől már jött a piros hajnal. Egyikük, — a

( kíváncsibb, — meglibbentette a lilaszinü felhőkáipitot és lekukucskált a földre. Szeme megvillant, szárnyai remegtek. Valami különös vágy íogta el. Vágy, megismerni az ismeretlent, érezni a puszták perzselő hevét, dacolni a sarkok viharával, küzdeni a lót bizonytalanságában, futó örömet kergetni megásott sirgödrök között. Az angyal sóhajtott; ós sóhajtott minden este, I minden reggel, valahányszor fölgyújtották vagy eloltották az égi lámpácskákat. Egyizben magához intó öt áz Ur és mondá: — Látom, mi megyen végbe benned; ám legyen meg a te kívánságod. De egy helyett négy élet jut neked, négyszer fogsz születni ós négyszer halsz meg. Mindanégy életedről pontosan beszámolsz nekem. Hirtelen sötétség támadt körülötte s a derengő, haloványkók párázatban kót gazdátlan, hófehér szárnyacska úszott, libegett árván.... A. földön ép abban a pillanatban tették aranyos bölcsőbe az újszülött kis királyleányt. I. Szivárványos lepke, rózsaszínű virágszirmocskán vitte, adta tovább a legelső üzenetet a kék égnek, kék ég az angyalpóstásoknak, a kik letették az Ur zsámolya elébe. Az Ur, a mindenttudó, az örök, végigfuttatta rajta tekintetét. Hulló könyből, harmatgyöngyből volt az irás rajta: — Köszönöm, hogy mindent adtál Istenke, de küld el nekem helyettük az édes anyámat! Utrakészen tizenkét angyal indult megkeresni a csöpp királyleány édesmamáját. Keresték, keresték, tengeren innen, tengeren tul, selyemszobákban, aranyos kastélyokban ós sorra kérdezték a szép asszonyokat : nem édes mamáj a-e a siró-rivó csöpp királyleánynak? A szép asszonyok megrázták aranyszínű fürteiket ós tovább táncoltak a deli ifjakkal. El is felejtkeztek róla, hogy távol tőlük, nagy kastélyokban, keresni találja valamelyik csöpp királyleány az édes mamáját. Visszaröpült hát a tizenkét angyal. Utjokban fölszedték ami szépet, drágát találtak, de a kicsi királyleányt nem vigasztalta meg semmi sem. Megsajnálták, hát fölvittók magukkal . . . II. . . . Szállt, szállt az angyallélek ismétszállt zivataros sötét éjszakán. Villámok cikkáztak föl ós alá, a földről nehéz köd, pára gomolygott, nyomasztó lóg, fojtó levegő, mint az alvilág rejtelmes borzalmai. Egy helyűt enyhe fény derengett a vak éjszakába. Kicsi ablakból, csöndes tanyáról, hófehér párnák közül. Az apa, deli szép katona, örömében leakasztja a szegről cifra kardját és odafekteti a kicsi fiu mellé a bölcsőbe. — Ezzel a karddal vered le az egész rosz világot, — mondja s szemében föllobban valami. Es a jóslat, az álom beteljesül. Hadverő ifjú lett a gyönge hajtásból. Kardja élén tisztult a tér, 'őt magát diadalkocsin vonta a legyőzött nép. A cél szent, az esiköz mellékes, kardján rózsák virultak a vérből, mert hisz testvérei boldogitásán küzdött, fáradott. Es mégis, szemére nem jő álom, mint jól végzett munka után. A. véres csatatér vad zaj a, majd nyögő sirámora egyre fülében cseng, mig másik oldalon a béke apostolát látja lelke, a mint a keresztre mutat: — En szeretettel hódítottam meg a világot ! Megrendül a dicső hadvezér s megcsókolja az ellenséges katona kezét, ki elmerülóse közben kere?ztülszárnyalja őt lándzsájával. Hozsánna neked saeretet Istene ! III. — Uram gyújtsd meg bennem a tudomány fáklyáját! Ugy eressz utamra megint, esd az angyal. Légy üdvözölve nap, bolygók, hold és te föld! Légy üdvözölve piros éjszaki fény ! Remeg az ifjú ember, reszket egész testében, ahogy megpillantja a derengő világosságot, végig a hólepte mezőn, örökké morajló jégtáblák között. A tudomány, a mindeneket bebizonyító kétszerkettő, az óriási rend és pontosság, mely uralkodik az egész világegyetemen, elhozta őt ide, hol nem járt emberi nyom, hol a jegesmedve a sarkok egyedali lakója bevárja öt közelről s még csak el sem fut előle, mert nem ismeri, mert nem lát benne ellenséget; hol közelebb érzi magát a nagy mindenséghez, a fönséges nagy titkokhoz, mikbe szinte beleőrülne az ember . . . TJgy, de ő nena őrül bele . . . Minden a kétszerkettő. Kezének gyors mozgása világokat vet a papírra, hajszálnyi pontossággal megjövendöli a csillagjárások mesgyéjót. Mikor hány csillag hull a földre. Mikor melyik világ pattan szót, vagy gyúl meg a maga tüzében. Mint akit belső láng éget el . . . Piros rózsák gyúlnak ki a tudós ifjú ember arcán, álmatlan éjszakákon. Csak mindig: a nap, a hold, a bolygók, a föld .. . Forognak, forognak vele körbe. Bűbájos táncot járnak, hogy azt hiszi, egyszer összezuzzzák, porszemre morzsolják .... Hirtelen gyermekes vágy fogja el. Szeretné, ha szárnya nőne ós repülhetne vissza, vissza ós lenne belőle megint ölbeli kis fiu, aki nem tudna semmit a nagy min