Békésmegyei közlöny, 1901 (28. évfolyam) július-december • 53-104. szám

1901-08-01 / 61. szám

XXVTIk évfolyam. • / i Békéscsaba, 1901. Csütörtök, augusztus hó 1-én 61 szám BEKESME6YEI KÖZLÖNY POLITIKAI LAP. Szerkesztőség: Fő-tér, 876. számit ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Megjelenik hetenként kétszer: vasárnap és csütörtökön. ELŐFIZETÉSI Dl J: Egész évre 12 kor. Félévre 6 kor. - Negyedévre 3 kor. - Egyes szám ára 16 fillér. Előfizetni bármikor lehet, évnegyeden belül is. Kiadóhivatal: Fő-tér, 876. számú ház, hova a hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési dij készpénzzel helyben fizetendő. Nyilttér-ben egy sor közlési dija 50 fii. Nyaralás. Békéscsaba, jul. 31. Nyári üdülésen van most, aki teheti Ha még oly félreeső zugba is, de menekül, aki tud. A városi levegő ilyenkor forró és testet-lelketölő: Jól teszi, ha menekül belőle, a kinek megadatott, hogy menekülni tudjon. Erre a pihenőre különben is szüksége van mindenkinek, aki dolgozik, így hát kinek-kinek szüksége van reá, mert manapság dologtalanul senki meg nem ól. Kivált rászorul a pihe nőre az, aki a fejével dolgozik. Munkásembernek jő pihenő az álom, mely nap-nap után megjön íjszaka. Aki testi munkát végez, annak az álom a szerencséje. Aludni pedig tud. mert a testi munkának adománya, hogy jó álmot hoz meg. Nem ugy a szellemi munkás. Mert a szellemi munkásnak épp ellenkezőleg azaz átka, hogy elűzi az álmot. Ha kimerültél a szellemi munkában, elszáll a szemeidről az álom, az az, hogy meg se jő. A szellemi munkásnak teiiát százszorosan szüksége van a nyári pihe nőre, mert pihenőt egyébként nem lelhet. Nem kelek hát háborúságba a munkások pártfogóival, ha azt mon dom, hogy főképen az értelmi foglalkozással biroknak kellene a pihenőt biztosítani. Nem törvénynyel, mert a törvény csak keveseknek biztosithatja, azoknak, akik az államnak, vagy egyéb közhatóságnak szolgálatában állanak. Hanem társadalmi ubon kellene megszerezni és biztosítani a felüdülést a szellem és értelem munkásainak. Az állam különben megtette kötelességét e téren. Törvények és rendeletek biztosítanak esztendőnként szabadsági időt a tisztviselők számára, kinek négyhetet, kinek hathetet, kinek nyolchetet. Helyesen is van igy, hadd járjon elől az állam jó példával, melyet a társadalom követhet és kövessen. A társadalom azonban nálunk csak annyit tudott elérni, hogy megvan az egyénekben a hajlandóság, hogy megszerezzék maguknak az évi üdülést; szolgálni még nem igen szolgálhatják ezt a hajlandóságot Kicsinyes érdekek tiltják jobbára, hogy ne mondjuk üzleti érdekek. De épp az volna a társadalom hivatása, hogy bevigye még a számokkal dolgozó kereskedők kész tudatába is azt a felfogást, hogy az az áldozat, a melylyel az alkalmazottak üdülése jár, a rendes költségek közé tartozik. A haladást e téren sem lehet azon-, ban eltagadni. Kétségtelen, hogy ma naár a városbeliek közül ezrivel mennek az emberek üdülni, gazdagok inkább, a szegények is igy-ugy; különösen örvendetes, hogy a középosztálynak tudatába átment a nyári üdülés szüksége és épp a középosztály az, mely évről évre nagyobb tömegben keresi fel az üdülőhelyeket. Milliókra rúgnak immár azok az összegek, melyeket üdülésre költünk. Érdemes tanakodni arról, hogy mikép költsük e milliókat gazdaságosan és hasznosan költsük el. A hasznost a kellemessel összekötve. Sovének és gazdaságosak lévén, első kívánságunk az volna hogy ezek a milliók idehaza maradjanak; üdüljünk itthon. Van Magyarországon is jó levegő, magas hegy; maradjanak millióink a mieink. Hát ezt már régóta prédikálják, hangosabban is, mint mi, de nem túlságosan sok szerencsével. Mert még a középosztály is szeret idegenben kalandozni. Talán uj millieu-t keresnek, szabadulni kívánván az esz tendőn át megszokottból. Lehet, hogy igy van, de rosszul van igy. Megjárná ez akkor, ha a kivitt milliók helyett behozn'nak más milliókat s igy csak cseréinők a pénzt, ds el ne n vesztenők. Csakhogy nem igy van. Mert hozzánk nem igen jönnek üdülni s költeni a külföldiek s igy odavész a mi pénzünk idegenben. Nem könnyű letenni erről a rossz szokásunkról. Persze, hogy nem. Hi szen a legutolsó vidéki fészekből is Marienbadba, meg Karlsbadba készülnek a népek, ha közeledik a nyár. Hiába áldotta meg az Isten Magyarországot minden rangú és rendű üdülőhellyel s fürdővel, melyek ezer bajra adnak gyógyító irt; a bizalom nagyobb az idegen fürdőkhöz. Persze ennek a rossz szokásnak a védelmére száz érvet kitalálunk. De mind a száz egyre lyukad ki: szebb, olcsóbb és jobb az idegen fürdő. Jobb nem, talán szebb és kényelmesebb. Hát ez igaz — csakhogy mi teszi szebbé és kényelmesebbé ? Jobbára a mi pénzünk. Ha azt a sok mii lóit, melyet évente idegen fürdőre költünk, nálunk költenők el, a mi fürdőink is épp oly szépek és kényelmesek, sőt olcsóbbak lehetnének. De ez átmeneti állapotok ? Ugye ezt mondják ? Nos, hát ez az éppen, a mi a társadalom tudatán múlik. Ha a társadalomnak volna nálunk tudata és öntudata, ugy megvolna benne a számítás, hogy egy-két évig nélkü lözne sovén, hazafias szempontból. Egyes egyéntől külön ezt kívánni nem lehet, rábeszélni egyes embert, nem tenné soha. De ha meglenne társadalmunkban a tudat, önként megteremne ez a kívánt irányzat az egyesekben is. Mert a társadalom tudata és ér. zete hipnotikus erő, melynek az egyének vakon engednek Feltéve, hogy a társadalom igazán társadalom satudat igazán társadalmi tudat. Hungarus. | SZILÁGYI DEZSŐ meghalt. | Békéscsaba, jul. 31. A magyar közéletnek nagy halottja van: Szilágyi Dezső, parlamentünk dísze, a magyar politikai világ egyik legnagyobb tehetségű, legtekintélyesebb ós legnépszerűbb vezérembere kedden éjjel váratlanul meghalt Hirtelen, váratlanul jött a katasztrófa, annál fájdalmasabb ós megdöbbentőbb a hatása. Az atléta erejű, vasegészsógü hatalmas embert hirtelen ölte meg a könyörtelen halál, kiragadta a nemzet nagyjai sorából, bánatára és gyászára az egész országnak. Hogy ki volt Szilágyi Dezső, azt magyarázni a mai kor fiainak nem szükséges. Ha valakinek, hát Szilágyi Dezsőnek, ennek a rengeteg tudással, ragyogó tehetséggel és óriási munkaerővel megáldott férfiúnak nemcsak nevét, de egész életpályáját és működését ismeri és becsüli minden magyar, sőt az ország határain tul a külföldi politikai világ is. I A szabadelvüségnek volt oszlopa, Békésmegyei Közlöny tárcája. Tavaszi estén. Cruy de Maupassant hátrahagyott müve. Jearma az unokatestvérének, Jaquesnek volt a jegyese. Gyermekkoruk óta ismerték egymást és a szerelem nem öltötte náluk azt a szertartásos alakot, amelyet rendesen tapasztalunk a társaságban. Együtt nőttek fel és nem is gondoltak arra, hogy szeretik egymást. A kissé kacér fiatal leány ugyan már némi ártatL.n jelét adta vonzalmának ; nagyon csinosnak és jónak találta unokatestvérét és valahányszor viszontlátta, mindannyiszor szivélyesen megcsókolta, de borzongás nélkül, ama borzongás nélkül, mely egész testünket megrázkódtatja. Az itju egyszerűen azt gondolta: „Bájos a kis cousinneom," — ós azzal az ösztönszerű meghatottsággal gondolt reá, amelyet fiatal ember mindig érez fiatal leánynyal szemben. Tovább nem terjedtek gondolatai. Egy alkalommal Jeanna véletlenül hallotta, amint az anyja igy szólt Lison nénihez, aki vén leány maradt: — Biztosithatlak, hogy a gyermekek nagyon hamar meg fogják szeretni egymást; ezt mindenki láthatja. Ami engem |illet, Jaques olyan vő, amilyent magamnak kívánok. E pillanatból fogva Jeanne imádni kezdte unokatestvérét. Elpirult, ha meglátta, a keze reszkedett az ő kezében, lesütötte a szemét, ha az ő szemeivel találkozott ós csak vonakodással csókolta meg, ugy, hogy a fiatal ember végre észrevette. Megértette ós olyan hangulatban, amely tetszelgő hiúságtól, valamint az igazi meghatottságtól egyarán távol állott, karjaiba zárta a leányt és a fülébe súgta • „Szeretlek, szeretlek." E naptól kezdve telve voltak egymás iránt gyöngédséggel, szeretetreméltósággal és kedveskedéssel. A szalonban Jaques megcsókolta a mennyasszonyát az öregasszonyok, az édes anyja, Jeanne anyja ós Lison néni jelenlétében. Sétálni mentek egészen egyedül, egész nap, az erdőbe, a kis patak mentén, a, nedves réteken át, ahol sok virág nyilt. És élénk türelmetlenség nélkül várták egybekelésük pillanatát, csak kissé zavartan, édes gyöngédséggel, szerelmük apró jeleit élvezve, kéz a kézben, szenvedélyes, hosszú pillantásokat váltva, a melyekben a lelkük egyesülni látszott, határozottan, sejtelmes érzelmekkel, miközben ajkuk kereste és megtalálta egymást. A két anya és Lison néni meghatottan ós elerzékenyülve, boldog mosolylyal nézte a fiatalokat. Különösen Lison nénin meglátszott a mély megindulás, ha a fiatal párra tekintett. Okos kis nő volt, keveset beszélt, jelenlétét alig lehetett észrevenni, csendes és zajtalan maradt, csak az étkezéseknél jelent meg, utána mindjárta szobájába vonult vissza és bezárkózott. Jóságos, fonynyadt arca, szelid bánatos szeme volt ós nem igen vették számba a háznál. A fiatalok sohasem mentek a szobájába, hogy megöleljék. Fel kellett őt keresni, ha beszélni akartak vele ós jóformán nem is tudták, merre van a szobája, az a szoba, a hol nyomorúságos életét tengette. Mintha nem is foglalt volna el semmi helyet sem. Ha nem volt jelen, senkinek sem jutott eszébe, hogy utána kérdezősködjék vagy reá gondoljon. Amolyan megfólemlitett lény volt ő, a kit még a hozzá legközelebb állók sem ismernek és a kinek a halála nem hagy hézagot a háznál, olyan lény, a kinek semmi része sincs a vele együtt élőknek sem létezésében, sem szokásaiban, sem szeretetében. Május végére tűzték ki a fiatalok esküvőjét. Ezak pedig élték a világukat, szem a szemben, kéz a kézben, egy sziv, egy lélek. A tavasz későn és bizonytalanul jelentkezett, éjjeli dérrel és ködös reggelekkel. Valamelyik délután aztán a nap győzedelmesen tőrt keresztül, kiszántotta a pocsolyákat, vidám fénye betöltötte a völgyet és áthatott mindent, a növényeket, az állatokat és az embereket. A madárkák énekeltek, a szárnyukkal csapkodtak és hivták egymást. Jeanne ós Jaques kimondhatatlan, uj üdvöt érzett ós még boldogabbakká, de talán még tartózkodóbbakká és félénkebbekké és meghatottabbakká tette őket az erdőben forrongó tavasz. Egymást kézen fogva ültek a ház előtt a padon, nem mozdultak el egymás mellől és ábrándos pillantásokkal nézték a hattyúkat, a melyek messze odalenn a tó fölött elvonultak. A mikor megjött az est, ugy érezték, mintha nyugodtabbak ós csendesebbek vol nának ós vacsora után halkan csevegve, könyököltek ki az ablakon, mialatt anyáik a lámpa fényénélpiquet játszmájukhoz fogtak. Lison néni pedig meleg harisnyát kötött a szegény paraszt-gyermekek számára. A tó mögött a sötét szálerdő nyúlt el és a nagy fák levelei közül lassan kelt föl a hold. Az ifjú pár látta a hold keltót ós eltelve a szép éjszaka szelid bájától, a rétek tiszta fényétől és a sötét erdő illatától, lassan lesétált a gyepen át a ragyogó tóig. A két testvér a szalonban befejezte piquet-játszmaját és álmosan ült a helyén. — Be kell hivni a gyermekeket — mondotta az egyik. A másik kitekintett ós igy szólt, egy pillantást vetve a szemhatárra, amelyből sötéten vált ki a kót árnyék : — Hagyjuk őket, hisz oly boldogok ! Lison majd megvárja őket, ugy-e Lison ? Lison föltekintett ós félénken felelte: — Minden bizonnyal megvárom. Lison néni fölkelt. Munkája, pamutja, hosszú tűi a szóken maradtak ; ő pedig az ablakhoz ment ós kinézett a gyönyörű éjszakába. Jeanne ós Jaques lassan sétált a gyep mentén a tótól a lépcsőig, a lépcsőtől a tóig. Karonfogva mentek ós semmit sem szóltak, mintha megbűvölte volna őket a holdvilágos táj elragadó költészet. Éjjeli harmat csillogot a füven. A fiatalok gyönge borzongást éreztek. — Menjünk vissza — mondotta Jeanne.. És mentek. Mikor a szalonba értek, Lison néni már nem kötött; homlokát a munkájára hajtotta, vékony, kis ujjai mintha a fáradtságtól reszkettek volna. Jeanne közeledett : — Néni,- menjünk már aludni. Az öreg Lison föltekintett. A szeme vörös volt a sírástól. Jeanne ós Jaques nem ügyelt reá. De Jaques észrevette, hogy Jeanne finom cipője nedves a harmattól. Aggódó gyöngédséggel kérdezte ; — Nem fázik-e lábacskái édesem ? E pillanatban megremegtek Lison néni ujjai, ugy, hogy a munka kiesett a kezéből. A gombolyag a szoba közepére gurult. Lison néni a kezébe rejtette az arcát és hangosan zokogott. A kót fiatal szerelmes hozzá rohant. Jeanne melléje térdelt, karjaiba zárta őt és ijedten kérdezte: — Mi bajod Lison néni ? Mondd, mi bajod Lison néni ? Lison néni kereste a szavakat; végre a zokogástól fuldokolva rebegte: — Hát , . . csak az ... hogy azt kérdezte tőled : Nem fázik-e lábacskái édesem ? — Soha, de soha sem kérdeztek tőlem ilyesmit — soha , . . soha . . .