Békésmegyei közlöny, 1901 (28. évfolyam) január-június • 1-52. szám

1901-05-26 / 42. szám

legalább magasztos célokra irányuló törekvéseinkben összehoz bennünket Istennek mindnyájunkat hevitő szelleme, hogy egyéni, általános emberi, társadalmi ós hazafias kötelességeink szeretetében, szolgálatában lelkes tömeggé, élő szervezetté váljunk, kiket — mint a tömeget a vonzás, a vasforgácsokat a delej, a rideg érctömböt az elektromosság igazi emberekké, testvérekké és öntudatos hazafiakká alakítson és emeljen. Istennek éltető s erősítő szelleme formálj bennünket öntudatosan a te szent akaratodat szerettei szolgálni kész szervezetté! „Jövel szentlélek!" Benka Gyula. Népszanatóriumok a szegény tüdövészes betegek számára. Bókósvármegye törvényhatósági bizottságának f. évi május 30-án tartandó közgyűlésére kitűzött tárgysorozat egyik kiváló fontos pontja a vármegye főispánjának átirata, a tüdővész elleni védekezés és a szegónysorsu tüdőbetegek budapesti szanatóriumában 1/3% pótadó kivetésével ágyalapitvány tárgyában teendő inditványa, Az elmúlt század örökségképen hagyta ránk a tüdővész terjedésének s a szegénysorsú tüdövészes betegek gyógyításának függő kérdését. S a közegészségügy összes kérdései közt ez dominálja a helyzetet, s nincs egy is, mely közvetlenebbül érintené az egyest ós a társadalmat egyaránt. S midőn a tüdővósz ellen védekezünk, a szegény tüdövészes betegnek visszadjuk mun-' kaképessógét, azt meggyógyítjuk: nem csak a betegnek és családjának szárítjuk fel könnyeit, hanem nagy nemzetgazdasági munkát is végzünk, mely számokban kifejezve milliókra rug, s ugy szellemi, mint anyagi tekintetben a nemzet megerősödésének lesz forrásává s dúsan kárpótolja e tekintetben meghozott áldozatunkat. Eddig a homályban tapogatództunk. Ma már bebizonyított tény, hogy a tüdövész idült fertőző betegség, melynek ösmerjük lényegét, ható anyagát, mely a meggyengült szervezetben kellő talajt találván, ott terjedésnek indul s kifejleszti romboló és pusztító hatását. Kicsiny, szabadszemmel nem látható szöveti alak-elemek ezek, melyek a végtelenségig szaporodva, elpusztítják az ép tüdő szövetet s előidézik azon tüneteket, melyeket összeségükben mint tüdővészt, tüdőgümőkórt ösmerünk. Szomorú lenne, ha ezen apró szervezetek ellen a szervezet védekezési képességgel nem bírna! Igenis, ép, erőteljes Szervezetnek magának van ily védekezési képessége, mely a kór-nemző elemeket elpusztítja. De nem igy a beteges, a meggyengült, a hajlammal biró organizmus. Ha az ily szervezet olyan légkörbe jut, melyben tüdővósz-gerjesztő csirák vannak felhalmozva: befogadja ezeket az apró szervezeteket; azok a kedvező talajban dúsan tenyésznek, s utóvégre is, magára hagyva, vagy kellőképen nem befolyásolva ós ellensúlyozva, a szervezet végromlására vezetnek. A futólag ós röviden elmondottakban bent foglaltatik a védekezés ós gyógjdtás is. Meggátolni minden áron, hogy tüdővészt gerjesztő kórnemző anyagok a szervezetbe jussanak. Ez a védekezés! A gyengült szervezetet oly életviszonyok közé helyezni, hogy az sikeresen küzdhessen a már behatolt kórgerjesztő alak-elemek ellen, azokat megsemmisítse, ártalmatlanná tegye. Ez a gyógyítás ! E kettős czélt, ugy a tüdővész elleni védekezést, mint a gyógyítást ez időszerint legsikeresebben ós legbiztosabban a szanatóriumok, illetve az itt következetesen keresztül vihető és keresztül vitt higiénésdiétás gyógymód oldja meg. Számos kimutatás és forrás munkára hivatkozom, mely szerint a szanatóriumokban gyógykezelt tüdövészes beteg teljes gyógyulása 15— 25%, javulása 60—70% közt ingadozik, s alig 15—20% a

z> melynek javára nem válik a szanatóriumi gyógykezelés ! Igy Römpler. a német intézetek eredményeit összegezve 25% gyógyulást, 25% jelentékeny javulást ós további 25% egyszerű javulást mutat ki. Egy másik kimutatás szerint egy év alatt szanatóriumban kezelt 295 tüdővészes beteg közül : munka bíróvá lett 130=70.3% ; feltételesen munkabíróvá 18=9.7%; javult, de nem lett munkabíró 22=11.9%; nem javult 15=18.1% E számok hangosan beszélnek, s a szanatóriumi gyógykezelést, mint ez időszerint a tüdővész legsikeresebb gyógyításának módját, a legmelegebben ajánlják. S valóban a gazdag, művelt államokban naponta ujabb-ujabb szanatóriumok épülnek, mint mentsvárai a tüdövészes betegeknek, vigasztalói, reményei a kétségbeesett családoknak, s erősítői a nemzet munkabíró elemeinek. És ha már e nagy gazdag nemzetek belátták a sikeres küzdelem lehetőségét a tüdővósz ellen : elmaradhatnánk e mi, kik oly kevesen vagyunk! Elmaradhatna e különösen Békésoármegye s a magyar alföld többi megyéi, hol tudvalevőleg dúsabban szedi áldozatát a tüdővósz ? ! Más alkalommal számokkal is kimutattuk a pusztítást, mit az országban s vármegyénkben a tüdővész évente okoz. S a mint akkor láttuk : ez a szám évente fokozódik. Pusztitóbb ez mint az öszszes heveny fertőző betegségek összevéve. A gazdag megtalálja gyógyulását a külföldi szanatóriumokban. De mit csináljon az a szegény, kit fiata 1 korában, legmunkabiróbb napjaiban ér a súlyos, évikig tartó bántalom? Híj jávai a segédeszközöknek, teherveszély ós romlás családjának ! Ez a szomorú kép, a valóság ! Németországban, hol ezt a kérdést karöltve az állammal, a városok, hatóságok a betegsególyző-egyletek, a magánosok, a társadalom — együttesen karolták fel ós segítenek megoldani, ma már nemcsak hogy szegény szanatóriumokat építenek ós rendeznek be, hanem közjótékonyságból, a szegény beteg honn maradt családjait is segélyezik, hogy a szegónysorsu tüdövészes — menten minden családi gondtól — gondmentesen tölthesse napjait a szanatóriumban. Nem lehet célja e soroknak a szanatóriumok jó hatását minden egyes irányban tárgyalni, annál kevésbé a törvényhatósági bizottság bölcs határozatának elébe vágni. De szivem egész melegével mondok köszönet a vármegye nagyérdemű főispánjának, hogy a nagy fontosságú közegészségi, humanitási és nemzetgazdasági kérdést a törvényhatóság hozzájárulásával előbbre vinni kívánja. Igaz ! Csak egy kis homok szem az, mellyel mi a tüdővósz függő kérdésének megoldásához járulhatunk. De kezdetnek ez is elég ! A példa vonz. S a mint pár év előtt csak halvány pirkadás jelezte: ma már áll a budapesti szegény tüdövészes szanatórium ! S ki tudja: pár évtized múlva nem lesz-e szótszórva számos fiókintézet az országbán, diadalmi jeléül a tudománynak, a törvényhatóságok humanitási magas felfogásának s javára a szegónysorsu tüdővészeseknek s az egész nemzetnek. Nem utópikus a" gondolat, hogy közeleg a jövő, midőn minden törvényhatóság ós község saját területén helyezheti el szegónysorsu tüdövészes betegeit. Mert igaza van dr. Berkes Sándor igentisztelt kartárs urnák; nem a hely a fődolog, hanem maga a szanatórium. Minden hely alkalmas, hol tiszta, pormentes levegő van s megvannak a higiénes-diótás gyógyítás feltótelei. Addig is, mig e szép jövő bekövetkezik, tegyünk annyit ós azt, a mennyit s a mit a létező viszonyok közt tehetünk. Dr. Hajnal Albert. A műkedvelésrőL — Hiúság vagy 1e 1 k i szükség? — A műkedvelés olyan nemesebb mulatság, időtöltés, mely a produktív foglalkozás formáját öltette magára. Hogy ez mai napság oly nagy mértékben terjed, annak többféle okát említhetjük föl A haladó kultura hozza magával, hogy mindenki tanulással van elfoglalva, akár a munka, akár az élvezet életének szabadon választott vagy kényszerű főcélja. A konzervatív természetű gazda is, ha egy kissé körültekintő, évről-évre kísérletez, az iparos találmányokon töri a fejét, a droguista uj gyógyszereket igyekszik forgalomba hozni, a hivatalokban egyik reform a másiknak a sarkára hág, fejedelmek a nagy hadgyakorlatokban suhogtatják a rájuk bízott kardot, mint Attila, hogy jól vág-e, még az egyházak is irodalmi társaságokkal próbálnak szerencsét a hitetlenség elleni harcban. E próbálgatások szerfölött érdekesek ós a munka komoly céljaitól eltekintve is, gyönyörködtetnek, a- mi nagyban elősegíti a műkedvelésnek, mint élvezetforrásnak, népszerűségét, mert hiszen az az előnye van, hogy a foglalkozások fejlesztésének nemzetgazdászati szükségessége zavaró elemet nem kever beléje. &. műkedvelés ez oldalról tekintve, hogy t. i. élvezetre használt munka, nagyon közeli érintkezésbe jut a tudományos kutatással, melynek nem a hasznosság a rugója. Alkotni, ez az ember igazi eleme ; nem szeretünk csak szenvedőlegesen részt venni semmiben sem. Még költeményt, vagy más művet sem tudunk igazán élvezni, ha nem ad alkalmat arra képzeletünknek, hogy a költővel, művésszel együtt működjók, mert tevékenység, mozgás, ez az élet s élni, mennél intenzivebben, ez a boldogság tetőpontja. Hogy ne uralkodnék rajtunk ez a hajlam az alkotás legvonzóbb fajtájában, a művészetben, mely bármennyire magyarázzák is, sohasem veszíti el titokszerüsógét, mert az egyéniség, a zseniálitás nj'ilvánulnak benne, a világszellem legtitkosabb nyomai s melyek minden másnál jobban ingerlik az értelmet is, a mikor fölülrá a tanulásnak legszerencsésebb módja is a tettleges kísérlet, próba, mert semmi sem ad oly bő okulást, mint a közvetlen tapasztalás. Tanulni akarunk ; és pedig pl. földrajzot ugy, hogy fölcsapunk földgömbtaposónak s ha meg akarjuk ismerni Velencét, nem könyvet nézünk, hanem hajóra ülünk és fölkeressük, bejárjuk; fotográfozást, ugy, hogy megvesszük a gépet, s magunk veszünk le eget, földet ós minden csuszó-mászó állatokat. Ha valamit remekbe készítettünk, kiállítjuk s művészi előadásbeli gyakorlottságunkat a nagy közönség előtt akarjuk bemutatni. Csak azt tudjuk igazi tudásnak, a mely igy is meg bírja állani a próbát. Sok édes anya bizonyára azért engedi lányát műkedvelő színpadra, mert meg akar bizonyosodni arról, hogy a kinek képességében titkon gyönyörködik, másoknál is ugyanazt a hatást fogja-e előidézni? S honnan ez a törekvés, ne csak házi munkákban helyt állni ? A lélek mindenoldalú fejlődőképességének, szükségének nyilvánulása Mikor ón láttam őket, Baucisnak rózsás volt az arca s Philemonnak szőke a sugár bajusza. És mosolyogtak. Ugy hiszem, Baucisnak gödröcske is volt az arcán ha mosolygott, mert ilyenkor az anyám beszédjére gondoltam s elhittem : az ám ! Csakugyan ilyen a boldogság! Emlékszik már ? — Emlékszem — felelt a lány s kinézett a szürke alkonyatba, barna, hamvas arcán felfutott a vér s hirtelen előre hajtotta a fejét. A férfinek pedig elmondta ennek az egy szónak a muzsikája : Oh, hogyne emlékezném ! Azt mordtad lehet szeretni igazán, őszintén, örökre. De ón, akkor, nem akartam elhinni, a mit most már hiszek, nem akartam megérteni, a mit most már értek és érezek. De a férfi, mintha kívül esett volna egyszerre a varázshálón, érzéketlen lett erre a zenére s cinikusan, ridegen folytatta. — Lássa, ha előbb megmondja, hogy emlékezik, hát csak a folytatást mondtam volna. Ma ott voltam náluk. Most! Mikor már annyiféle képen próbáltam definiálni mi a boldogság. Sokáig voltam a „Philemon ós Baucis" elvnek vezérférfia; de most ugy érzem, pártállást kell változtatni. A nappali szoba a régi. Az ablaknál egy mély nádszókben ült Baucis s a vén kályha mellett Philemon. Az egyik lába nagy halinába bujtatva egy külön széket foglalt el. Magam is éreztem, hogy valami friss áramot viszek be, mikor betoppantam hozzájuk. Baucis elém jött. Nem mosolyogva, de elkeseredetten mutatott az urára: lássa, hát élet ez? Hát érdemes élni? A gödröcske nincs az arcán, nem is mosolyog. Philemonnak sem szőke a bajusza, hanem fehér s három lépésnyire is nikotin illatú. Hát igy van! Ilyen a boldogság képe. Pedig futunk utánna, küzdünk érte, reménykedünk, várjuk a jöttét. Én is . . . sokszor gondoltam arra . . . milyen jó lenne, boldognak lenni . . . Egy gondolatlanul utrabocsátott füstgomoly fátyla borult a lányra, mikor a férfi búcsúzásra állott fel. Izgatott volt, mintha erőszakosan búcsúzott volna el a boldogság hitétől, a boldogulás reményétől s még mindig bátorította magát: — Persze, hogy ugy van ! Nem érdemes a boldogságot várni, nem érdemes érte küzdeni, nem érdemes a jövőért élni, ha a jelen egyre keserű. Talál-e az emberi lélek, az ember-sziv a keserűségekért kárpótlást? Nem! A férfi búcsúzásra nyújtott kezébe lágyan simult a kicsi leánykéz, aztán előre hajolt és sötét szemeiben ijedtség látszott, karcsú alakja megremegett, a mint szerényen, öntudatlan alázatossággal simult a férfi hatalmas vállához, mintha védelmet, segítséget keresne nála, nehogy eddig titkon sejtett boldogságát egy ismeretlen, de mégis félelmetes valami elrabolja Es a férfi, érezte az erőt, a mi hatalmat ad neki, a gyöngédséget, a mivel az oltalmatkereső iránt tartozik, a hitet egy boldogságot igérő jövőben s a szerelmet, mely mmden érzést megszentel. A remegő lány édes arcát magához emelve kérdezte: — Akar-e az ón Baucisom lenni ? Dalok Budapestről. — Május. — I. Aranyszínű a nap sugára, Az utcán szellő lebben át, Kínálják minden utcasarkon A lilaszínű orgonát. S úgy meghúzódik ott szerényen A többi közt az orgona . . . Meglátszik, hogy a falu csendje És nem az aszfalt a hona. II. Mikor kizöldül a platánfa ága, Jön a tavasznak illatos virága S verőfényesek a napok : A bolyhos téli prémek — mennek, És az aszfalton megjelennek A színes női kalapok. S én úgy hiszem, hogy azért zöld az ág is, S azért jött meg az illatos virág is, S azért fényesek a napok : Mert már a téli prémek mentek, És az aszfalton megjelentek A színes, női kalapok. III. A kirakatok ragyogóak A kirakatok fényesek, És nem találok még sem arra, Amit oly vágyva keresek. Ragyog a csipke és a bársony Ragyog a díszes bábalak . . . Olyan battisztot még se látok, Milyenbe téged láttalak. IV. Vasárnap, a mint vége a dolognak, Künn a ligetben andalognak A szobacicus és a bonne Világos tavaszi ruhában . . . Nem tud maradni egy se honn. És a ligetbe már előre várja, Baka, tüzér, huszár, — a ki a párja. S a hogy a madár csicsereg, Frigyet köt mindig a ligetben A polgárság s a hadsereg, V. Hintók robognak már a széles úton, A mint a gesztenye kihajt, És hátul ülve flirtel ott az asszony, A míg elől a férje hajt. > A falhoz dőlve csendbe nézem is, Mint suhannak a fogatok . . . S azon tűnődöm, hogy saját hintómba Én vájjon mikor fogatok? VI. A Dunaparton hűs a szellő, A Dunaparton hűs a lég, És tele volt sok szép leánynyal, Ahogy a múltkor ott valék. A Körösparton nincs se korzó, Se sárga villamos-kocsi . . . De ott egy kis leány: szeme csillog, Píros az ajka és kicsi. VII. A Muzeumkert telve sok diákkal, A kik tanúinának talán, Ha nem sétálna ott a kertbe lassan Szép lány a bébé' oldalán. Igy könyve helyett csak a lányra bámul, Kinek a szeme úgy hevít: Hogy bár Horácot kellene magolni, A tanúlmánya lesz — Ovid. VIII. A Váci-utcán ott a high life És ott sétál a haute volée És cluni csipke és pointe lace Simul a ponges, plüss fölé. Ragyog a mervellieux s liberty, S csupa ajouros a betét . . . És még a többi, bárha eddig Rímbe se szedtem a — felét! Barangó.