Békésmegyei közlöny, 1899 (26. évfolyam) július-december • 53-76. szám

1899-07-30 / 61. szám

XXVI. évfolyam. B.-Csaba, 1899. Vasárnap julius hó 30-án. 61. szám. BEEESHEGrI POLITIKAI es VEGYKSTARTALMÜ LAP. Szerkesztőség : Megjelenik hetenkint kétszer: vasárnap és csütörtökön y i kr Apponyi-utcza 891/, sz. (Zsilinszky-féle ház) a ELŐFIZETÉSI DIJ: Egész évre 6 forint 8 forint. - Negyed évre . hova lap szellemi részét illető közlemények Előfizethetni: helyben a kiadóhivatalban, vidéken » posta utján utalványon. Előfizetni bármikoi lehet, évnegyeden belül is. küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Hirdetéseket lapunk számára elfogad bármely jónevü fővárosi és külföldi hirdetési iroaa. Kiadóhivatal: Apponyi-utcza 891/

4 sz. (Zsilinszky-féle há» hova a küldemények és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési dij készpénzzel helyben fizetendő ,Nyllttér"-ben egy sor közlési dija 25 kr. Petőfi! Ötven évvel ezelőtt a lángész csillagrendszerében kihunyt egy nap. Petőfi Sándor meghalt. Meghalt ? . . , Eltűnt a segesvári csatasikon, nem látta azután senki, de meghalt-e? . . . Hitt-e valaha ez a nemzet az ő. halálában ? Nem várta-e törhetetlen hittel, örök bizakodással, hogy visszajő? Legendás ködbe burkolt alakja nem tűnt e fel majd itt, majd ott és a székely havasok között nem látják-e most is bolyongani őt? S mesevirágokkal átszőtt története szájról-szájra száll. S alakja mindegyre tisztábban tündököl a mithykus fénye ködben és átragyog ezredévek homályán is. Ötven éve annak, hogy utoljára látták őt. Amikor a magyar szabadság egét elfedte, gyászba borította az északi felleg, akkor eltűnt ő is. És azóta folyton növekvő szeretettel veszi körül őt ez a nemzet. Mert hiszen vannak poétáink, nagyok és nagyobbak. De Petőfi Sándor a mi lelkünknek, a mi szivünknek az igazi egyetlen költője. Ő benne szinte testet öltött a magyarság géniusza és az ő költészete igazán onnan való „az Alföld tengersik vidékéről". És az élete, az ő pályafutása oly egész, oly hatalmas, tökéletes volt, hogy sem hozzátenni, sem elvenni belőle nem lehet. Petőfi Sándornak ugy kellett élnie, amint élt és ugy kellett eltűnnie, amint eltűnt. Zengő csatadala végig kisérte szabadság; harczunk egész felséges tusáját. Ő már akkor „véres napokról" álmodott, mikor még senki sem sejtette a forradalmat. És ott volt mindvégig a harczban. A márcziusi nagy napon is, de akkor is, a mikor „három napig dörgött az ágyú Vizakna és Déva között". És az utolsó ágyudörgéssel elnémult ő is. Ötven esztendő elmultával ime ünnepeljük őt. Jól esik ünnepelnünk, mert hiszen önönmagunkat, a magyar faj diadalmas géniuszát ünnepeljük benne. Ünnepli őt az egész ország. Ennek a magyar földnek a szive rezdül talán meg egy bánatosan szerelmes dobbanásban, amikor ezrek összegyűlnek a segesvári mezőn és az ő nagyságát ünneplik. A segesvári mezőre elzarándokol az országgyűlés küldöttsége; annak a népképviseletnek a küldöttsége, amelyet ő segitett megteremteni. Elzarándokol a kormány képviselője, azé a parlamentáris kormányé, amelyet ő segitett megalkotni. Elzarándokol az az irodalmi társaság, amelynek az ő neve ad létjogosültságot. És mindenekfelett elzarándokolnak ezrei a magyar népnek, a melynek ő dicsőséget szerzett, a mely őt a szivébe fogadta. Nem érdemel nők meg Petőfi Sándort, ha méltón nem ünnepelnénk őt. „Az a nemzet nagy, amely becsüli nagyjait." Ő ugy szerette volna nemzetét nagynak és egységesnek látni, ut ünnepelvén ime, nagy és egységes ez a nemzet. Az ő neve egyesit és kibékít mindenkit, aki magyarnak vallja magát, az ő reá való emlékezés belopja a lelkesedés tüzét a hideg szivekbe. Ötven év óta a Petőfi Sándor hatása alatt áll a magyar nemzet. Ötven év óta az ő dalaiból tanul lelkesedni a magyar ifjúság és ötven év óta az ő '„Talpra magyar "-ja lángol máiczius idusán az ajkakról. Ö benne találta meg a magyar irodalom a magyar népet és ő által hódította meg a magyar nép Magyarországot. A magyar népnek nemzetté levese az ő diadala. A Petőfi Sándor hatása nagy és örökkévaló. Hatása nemcsak a korára volt, hanem mi teánk is és azokra is, akik utánunk jönnek. Petőfi Sándor azok közül való, akik örökké fiatalok, soha tul nem haladottak. Petőfi Sándor nem egy párté, nem néhány emberé. Hiszen az ő nagy szivének még az a szeretet is kevés volt, a melylyel nemzetét körülövezte. Hiszen ő a világszabadságért, az egész emberiség üdveért harczolt Azért esett el ott a segesvári csatasikon, a hová most őt ünnepelni megy nemzete. A millióké immár ő. A ki visszatért az istenstenségbe, amelynek része volt. Glóriás alakja egyre nő. Glóriás alakját mesevirágokkal fonja át a nép szeretete. Hatása nagy és örökkévaló és lángoló lelkesedés kél most is dalai nyomán. Mezőberényben megyénk közművelődési egyletének ünnepélye országos nevezetességű; de a lánglelkü Tyrrtheust dicsőitik minden olyan körben Békés'megyében, hol a honszeretet csillaga ragyog. A magyar Géniusz ünnepe ez. Álljatok körülte ihletett lélekkel. Petőfinek ne félszázados halálát ünnepeljétek, mert Petőfi nem halt meg; Pe-1 tőfi él s élni fog időtlen időkig! | A kihitelezésről. — Levél szerkesztőhöz. T. Szerkesztő ur 1 Körülbelül két évvel ezelőtt az „Oestr. Ung. Incassoverein" körlevelet intézett összes levelező tagjaihoz. a melyben a kihitelezés szabályozását a „centrumból" kezdeményezvén, erre nézve szakvéleményüket kérte. Minthogy az emiitett egylet panaszai majdnem ugyanazok voltak, mint a „Bókósmegyei Közlöny" által a helybeli kereskedők panaszaiként felsoroltak, le gyen szabad akkor adott véleményem kivonatát és pedig a helyi viszonyokhoz alkalmazva, felhasználnom azon okok megvilágitásara, amelyek a kereskedőknek a kihitelezósre vonatkozó egyesülő sét, ugy mint egyéb közhasznú akcióját, is lehetetlenné teszik. Nem akarom azon rég elmúlt időket felidézni, a midőn a kereskedelem fontosságát már osak azért sem kellett bizonyítani, mert az maga egy nagyhatalom volt, a mely országok sorsát is intézte és a midőn a müveit kereskedő előkelő helyet foglalt el a társadalom ban, csak a jelenlegi állapotot, —amely a réginek éppen ellenkezője, — akarom vázolni. Ma a „kereskedelem" egy oly foga* lom, a mely csak öszszeaégében jelent valamit, de nem részében, mert a „kere-kedő" mint szó jelent ugyan olyan egyént, aki kereskedelemmel foglalkozik, nem abban az értelemben azonban, mint az „iparos" egy oly egyént jelent, a ki valamely iparágat folytat, mert míg iparos csak az lehet, aki valamely mtserséget megtanul, tehát képesítéssel bír, addig kereskedő lehet bárki, ha írni, olvasni sem tud, csak az iparengedolyórt járó néhány forintot képes legyen megfizetni. Ennek következtében a mai kereskedelem a külömböző foglalk jz isu egyéneknek oly egyvelegéből áll, a melyben az érdekközösség iránti érzék nim Jl Isten és a költő. Irta»: Eelencéresi Dezső Komor, homályos, szürke kis szobában Ül a költő és ráborul az est. S rajongó lelke a sötét homályba, Kagyogó, fényes, nzines képeket fest Tüzelő homlokát kezére hajtja Es lázban égve nézi ait a képet . . Lelkébe zsong a szabadság danája Amelylyel ébieszté, a magyar népet. És fájdalommal borúi a papirra — Lelkét a múzsa elragadja messze — Hogy az utolsó halálküzdelemre, A nép szivében lelkesedés lesz-e ? S bolyong a lelke puszta síkon, bércen, Bejárja végig a magyar hónát. . . . Majd csendesen, mint esti szellő árja Majd viharral, mint szélvész rohau át. Majd a virágos tiszaparti réten, Pihen meg a gyors, zugó fergeteg, Majd szeretettel zárja kebelébe, A költő lelkét a vad rengeteg. . . . Majd felcsap mostan hirtelen az égre, S a csillagok közt szári yal szabadon, És elmarad a vadvirág a téten És elmarad a rengeteg vadon, . . . S költő lelkét csillagok körében Egy fényes angyal magával ragadja, S az Úr szelid fenséggel a szemében, A költő lelkét Szine elé fogadja. „Minek élsz ott te lenn a nagy világban, Mikor szünetlen mindig itt bolyongsz. A te világod itt van s nem a földön, Csak a halhatatlanságért ragyogsz ! A mit kivánsz megadom én neked, Halhatatlan lesz neved, éneked. De ne maradj lenn húba, bajba, ködbe, Maradj velem, az én kegyelmem föd be !'* „Oh nemzetemnek istene, nagy isten, Ne kivánd tőlem, hogy maradjak itten. Tekints te le, És tekints szét a küzdő nemzeten, Hol a szabadság magját én vetem. Ha most elernyed ős elalszik, Nem ébred fel többé soha, soha , . . Ne tarts te vissza, Ne légy a nemzetemhez mostoha. - Ha győzelemre vitték a dalok, Akkor, ha úgy kívánod meghalok !" „Legyen hát igy. Es küzdő nemzeted, En akarom és akkor győzni fog, Tekints te le, a végtelen nagy űrbe, Hazád csiliaga nézzed, már ragyog. L-gyen hit igy — s akkor ha a magyar i-a A bűneért még ily tusát bocsátok, Megengedem kegyelmesen, hogy arra A földre szállj — megengedem neked Hogy lelkesítse őket ismét Buzdító éneked. „Leborulok előtted istenem, Hiszen gyötört magyar hazámon Ki könyörülne akkor, ha te nem. . . . Figyelem régen azt a csillagot, Halvány, ködös volt és — most csillog ott Hát győzelemre mennek a dalommal, — Mibe a lelkem sirtam én bele , Hát győz a jobb s szabad a magyar nép : A küldetést bevégeztem vele, Es mégegyszer leszállni majd a földre, Oh véghetetlen ez a kegyelem . . . Hozzád jövök, Csak adj dicső halált a küzdelembe', Ha ily kegyelmesen bánsz már velem ! Dicső halált a csata mezejen, Hogy kűldelemből érjek ide én. „Úgy leszen az. Eltűnsz, mint üstökös É- hiigyod a földet, mely rögös, K ide, Hogy majd leszállj megint!" . . . És a homályos, szürke, kis szobában A költő arcán túlvilági fény, Hogy szabad lesz örökre a magyar nép, Szivében megfakadt már a remÓDy. És emeli kezében a papirt, A melyre lángolóm tűzzel irt, S ott áll azon: „ . . . Ott essem el én, A harcz mezején, Ott folyjon az ifjúi vér ki szivembül . . * S meghalt a költő a csata zajában. És sírt a puszta, sírt a délibábja, És sírt a nemzet minden gyermeke, Siivünkbe olvadt emléke dalával És termett róla, fájó, bús rege. Mesébe illő volt is élte sorja És szívfacsaró, gyászos a mese . . . — De hogy a költő nem jő vissza többé, Ne higyje azt, ne higyje senki se' ! . . . Ha küzdelem szakad megint a honra, Múlhat száz emberöltő : Leszáll hozzánk a költő ... I Annuska. Irta : Timon Dénes. Ah! Annuska, jó napot! Kegyed itt? No ez szép 1 Annácska nem felelt egy szót sem, köszönésem is alig viszonozta. Mohás, nagy fenyőnek támaszkodva, roppant komolyan nézett maga elé. Még egyszer kérdeztem: Hogy jön ide Annuska az erdőbe ? egyedül, ily messze ? Hisz képzelheti, hogy a mama, meg mi többiek, mennyire kerestük. Annuska még most sem felelt, ajka remegett, orrczimpácskái kitágultak, szemei megteltek könnyekkel és elkezdett keservesen, hangosan zokogni. Hiába csendesítettem, csak ai nái keservesebben sírt. Igazán nem udtam, mi van vele, nem értem a dolgot, hogy kerül ez a szép kis lány ide az erdőbe, oly messzire a társaságtól és mi az oka ennek a kétségbeejtő zokogásnak ? Hisz Annácska maga az élet és pajkosság. Itt a fürdőben is az a velemóny róla, hogy nem egy pajkos fiu, hanem három ördög veszett el benn**. „Annuska" — szóltam hozzá ejé z komolyan — „hallgasson egy kissé idi.

u Megfogtam kezeit s igy kényszeri tettem, bogy figyeljen reám. Mondja meg Annuska egész őszin tén, jó barátjának tart engem ? igen vagy nem? Annuska abban hagyta a sirast, de azért könynvező szemekkel mondta, hogy : „igen". Köszönöm kedves Annuska, most hát beszélje el jó barátjauak, hogy mi van magával, arra előre figyelmeztetem, hogy ne mondja daczosan : „semmi", mert én látom, hogy magácskával történt valami, a mit maga borzasztónak tarthat, mert különben nem ülne itt az erdő belsejében és sima, mint valami elátkozott kis mesebeli princese, holott képzelheti, hogy a mama, Lili, a kis doktor, meg a szegény gouvernant reggel óta keresik, nm is a keresésére indultam és igy jutottam ide Maga kis desentor. Tréfára akartam fordítani a beszédet, de nem sikerült Mihelyt elhallgattam, megint a fára borult ós sirt hangosan, keservesen, hogy szegény 15 éves szivecskéje majd megszakadt. No ennek a fele sem tréfa ! Mi bántja vagy ki bántotta magácskát ? gyónjon meg nekem mindent, csak nem fog régi jó barátja előtt titkolódzni. A leányka még most sem felelt, ugy állt ott halvány arczczal, könnyes szemekkel, mint maga a bánat és keserű sóg és e mellett mégis majdnem komi kus volt. mert gyerekes matróz ruhája, kaczér kis sapkaja és vállára eső tömött hajfürtei sokat elvontak tragikus viselkedéséből. — Becsület szavan ra mondom Aanuska, hogy addig nem megyek el innen, mig miodent el nem mond. És ezzel le ültem a fenyő alá, levetettem kalapomat ós ugy helyezkedtem el, mintha napokig akarnók ott maradni. Dgy látszott ez imponál ez én kis barátnőmnek, mert felszárította könnyeit és leült mellém.